A Duna-csatorna és építése

Az építkezés

A csatornaépítés a kommunista diktatúra egyik leglátványosabb beruházása volt. Bukarest kihasználta, hogy Európa régi álma volt egy hajózható vízi út kiépítése a Fekete-tenger és a Duna közötti csatorna létesítésével, melyen a nehéz uszályok egyenesen Németországba úszhatnak fel. 1949 májusában a Román Munkáspárt Politikai Bizottsága döntést hozott a Duna-delta mocsarait öntözésre alkalmassá tételéről, egyszersmind a Duna–Fekete-tenger-csatorna építési munkálatainak megkezdéséről. A beruházás közvetlenül a Minisztertanácsnak volt alárendelve, ugyanakkor az 505. számú határozatával felhatalmazta a munkák közvetlen felügyeletével a Duna-csatorna munkálatait felügyelő Főigazgatóságot.

A munkálatokat az ötvenes évek elején kezdték meg, többek között Gheorghe Gheorghiu-Dej* kommunista vezér nagyravágyó elképzelései nyomán, elsősorban a szocialista társadalmi rendszer felsőbbrendűségének bizonygatására. Csakhogy a kommunista vezetés csakhamar rájött, hogy a terv megfelelő anyagi keretek és műszaki lehetőségek hiányában kivitelezhetetlen. A munkálatokkal mégsem hagyott fel: azt is felismerte ugyanis, hogy az „építőtelep” kiválóan alkalmas a „rendszer ellenségeinek” elszigetelésére, nyomtalan eltüntetésére. Márpedig a halálos ítélettel felérő „ellenség” minősítést könnyen ráaggatták a kulákoknak minősített kisgazdákra, kis kócerájt üzemeltető „kapitalistákra”, a „gyanús” értelmiségiekre, nemzeti kisebbségek vezető, vagy akár csak köztiszteletben álló személyiségeire.

Így hát az 1950-es években kényszermunkatáborok létesültek, és a csatorna kiásására politikai foglyokat, ellenzékieket vezényeltek. "Elvitték a csatornához" – ez a mondat fél évszázaddal ezelőtt még felért egy halálos ítélettel. Annak ugyanis, akit a lakások előtt rendszerint a késő éjszakai órákban leparkoló fekete gépkocsi – korabeli szóhasználattal: „meseautó” – a csatornához szállított, „jó esélyei” voltak arra, hogy többé ne térjen vissza.

Az Erdélyt féltő bukaresti vezetés, a kisebbségek elleni hadjárat fokozódása közepette, rengeteg erdélyi magyart vitt a csatorna „építőtelepére”. Nem hivatalos adatok szerint 1949 és 1953 között legalább 40 ezer „osztályellenséget” állítottak munkába a Duna-delta mocsárvilágában, ahol a megfeszített, embertelen munka, a gyenge táplálék, az ivóvíz hiánya és a klíma megtizedelte az elítélteket.

Sztálin 1953. március 5-ei halála után pártdelegáció érkezett Romániából Moszkvába; a delegációt Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette. Fogadásukon Nyikita Hruscsov, az SZKP Sztálint követő főtitkára nyíltan bírálta, sőt szégyenteljes beruházásnak titulálta a Duna-csatornát. Ennek hatására már 1953. július 18-án kormányrendeletben mondták ki a Csatorna munkálatainak leállítását, és egyben megnevezték a „nép ellenségeit”, akik szabotázsakciókkal lehetetlenítették el a beruházás megvalósulását.

A Csatorna munkálatait a következő diktátor, Nicolae Ceauşescu* rendelte el 1973-ban – részben megalomániájával összefüggésben. Az építkezés 1975-ben más szabályok és körülmények közepette folytatódott, de a rendszer ekkor is ingyenes „rabszolgákkal” dolgoztatott, akik zömmel megint csak a nem kívánatos kisebbségek, a vallási és politikai ellenállók soraiból kerültek ki. A Duna–Fekete-tenger-csatorna építési munkálatai végül 1984-ben fejeződtek be.

Az építkezés során 300 millió köbméternyi talajt mozgattak meg, több mint 4 millió köbméter vasbetont és 24 300 tonna vasszerkezetet építettek be.

Az építkezés, amely messze nem bizonyult annyira gazdaságosnak, mint amennyire a Román Kommunista Párt központi bizottsága elvárta volna – a megtérülést eredetileg 50 évre tervezték -, kétmilliárd dollárjába került az országnak. A csatorna mostani számítások szerint 633 év múlva termeli vissza a befektetést: ma évi átlagban 3 millió 160 ezer eurós bevételt hoz a létesítményt üzemeltető állami hatóság számlájára.

Az építkezésen dolgozók

A társadalom három területéről került ki a csatorna munkaerő-szükséglete. A fizetett civil munkaerő, a szolgálatot teljesítő közkatonák, akik a különböző építési munkálatok mellett ellátták az objektumok védelmét és a fogvatartottak őrzését is. Az utolsó munkaerőcsoportba tartoztak a politikai foglyok és más adminisztratív intézkedések következtében büntetés alatt álló személyek, akik a csatorna legnehezebb fizikai munkáit végezték. Őket jellemzően Románia gazdasági, társadalmi, nem utolsó sorban pedig kisebbségi politikájának nyilvános bírálata miatt ítéltek el. A fogvatartottak kiválasztásánál csak egyetlen szabály volt, hogy csak azok dolgozhattak, akiknek büntetési tétele nem haladta meg a 12 évet.

Becslések szerint összesen legkevesebb félmillió embert hajtottak a munkatelepre, amit a bukaresti hatalom megfelelő törvénykezéssel tett lehetővé. A 100. számú Belügyminiszteri parancs pontosan meghatározta azokat a társadalmi kategóriákat, akiket internálni kellett. Az intézkedés mögött valós munkaerőigény állt: a Csatorna Főigazgatósága leadta az igényelt létszámot a Belügyminisztériumnak, amely hivatali úton az illetékes Vizsgálati Igazgatósághoz került. Ez utóbbi utasítására a Securitate listákat készített a reakciós személyekről és a „nép ellenségeiről”, akiket le is tartóztatott. Utólag egy tábornoki bizottság jóváhagyta ezeket a listákat, egyben a rajtuk szereplő személyeket 12 hónaptól 60 hónapig terjedő szabadságvesztéssel sújtotta, külön bírósági eljárás nélkül.

Az így „elítélteket” az ország negyedik legnagyobb elosztótáborába, Poarta Albára küldték, ahol igény szerint osztották szét őket a Duna-csatorna menti vagy azt kiszolgáló táborok (Constanta, Midia, Capul Midia, Peninsula, Castelu, „9Culme”, Cernavoda, Bacul, Periprava és Salcea) között, amelyek a legszörnyűbb lágerek voltak a román kommunista táborrendszeren belül. Ezeken a helyszíneken az 50-es években egyidejűleg hozzávetőlegesen 60.000 fogvatartott dolgozott.

Az elítélteket rendszerint tehervonatokon szállították a táborba; 100–150 embert zsúfoltak minden kocsiba, padokhoz láncolva kevés egészségügyi berendezések nélkül. Néha teherhajókon történt a szállítás, hasonló körülmények között. Az út olykor három-négy napig is eltartott – olvasható az Amnesty International korabeli jelentéseiben.

Az emberjogvédő szervezet arról is beszámolt, hogy a táborok kényszerlakói napi tíz órát dolgoztak. Nehéz, kétkezi, gépesítés nélküli munkát kellett elvégezniük – árkokat ásni, földet talicskázni, teherautókat megrakni, mocsarakat csapolni, cementet keverni, építőállványokat emelni, télen hóban-fagyban, nyáron pokoli kánikulában, maláriaveszélyben. Az élelem förtelmes volt, a rabok közvetlenül a Dunából szerezték be az ivóvizet.

Barátok és rokonok látogatását nem engedélyezték. Korábbi lelkiismereti bebörtönzöttek elmondták, hogy amikor hivatalos és/vagy idegen küldöttségek érkeztek, a bebörtönzötteket a nagy hajók tartóterébe terelték, vagy kényszerítették őket, hogy bújjanak el a nádasban. Néhány alkalommal őrtornyokat semmisítettek meg, mielőtt a látogatók megérkeztek a területre. A tábor bejáratánál búzával megrakott zsákokat tároltak, a táborokat pedig földművelő egységekként mutatták be – írta az Amnesty International.

Az építkezésen, a munkatáborokban több ezer politikai fogoly lelte halálát. Az áldozatok tulajdonképpeni számára feltehetően sohasem derül majd fény, hiszen a halottakat jelöletlen tömegsírokba hajigálták, sok esetben a halál hatóságilag kitalált okát sem tüntették fel. A Ceauşescu által 1968-ban felállított bizottság – amelynek a Gheorghiu-Dej-féle Securitate főnöke, Alexandru Drăghici bűneit kellett lelepleznie – legkevesebb 1300 elítélt halálára nem talált semmiféle hivatalos papírt.

Források:

Wikipédia: >>>

Munkatáborok.hu: >>>

Nagyvárad.net: >>>

Transindex.ro: >>>