Amikor hírül hozták, hogy a Dobrin egyik szélfújta magaslatán megtalálták Puiu Borcan ezredest, kiporoltam a vattakabátomat, sáros gumicsizmám leáztattam a patakban, majd fölkerestem a törpe Gábriel Dunkát, hogy stuccolja meg egy kicsit a hajamat. Puiu Borcan ezredes Sinistra körzet erdőbiztosa volt, illett, hogy én, mint az erdeigyümölcs-betakarító központ diszpécsere, ápolt külsővel jelenjek meg a temetésen.
Hamarosan kiderült, kár volt a sietségért, az ünnepségből nem lesz semmi: Izolda Mavrodin ezredes, a hegyivadászok frissen kinevezett új parancsnoka jó előre minden gyülekezést betiltott. Még csak útban volt Dobrudzsából új állomáshelye, az északi hegyvidéki terület felé, máris megüzente, Puiu Borcan ezredes a hegytetőn maradt, pont azon a helyen, ahol a láz leterítette, hozzá ne merjen nyúlni senki. Még akkor sem, ha netán – és ezt már én teszem hozzá – kezdi körüludvarolni néhány arra tévedt borz vagy róka.
Borcan ezredest a dobrini hegyivadászoknál egy asszony követte. Úgy hírlett, a Mavrodin csak álneve, az igazi: Mahmudia, és nem bánja, ha Cocának becézik. Érkezése előtt Dobrin Cityben kevesen aludtak, az éjszakában a várakozás, az izgalom hangjai kígyóztak. Egy ideig azt lehetett hinni, Tomoioaga bakter klarinétja vijjog az alagútban, máskor meg mintha megkésett vadludak vonultak volna a völgy fölött. Éjszaka közepén, amikor az árnyékszék felé menet átballagtam az udvaron – az esténként benyakalt denaturált szesz egyre-másra meghajtott –, túl a falu sok fekete háztetője fölött sárgán derengett a köd, a laktanya valamennyi lámpája égett, az őrtornyok fényei mint hatalmas vattacukrok lebegtek a nyirkos sötétség mélyén. A vijjogó hang is onnan érkezett: a hegyivadászok talpukra kötözött párnákkal fényesítették a folyosókat, nedves újságpapírral sikálták a laktanya ablakait.
Izolda Mavrodin kora reggel, vöröskeresztes katonai terepjárón érkezett. Sapkája ellenzőjét, a szélvédőt, a sárhányókat fehér lepedék borította, abba valaki ujjal belerajzolta becenevét: Coca. A kocsi nyomában Dobrin City utcáin kesernyés orvosságszag kavargott, vagy még inkább olyanszerű illat, mint az eltaposott bogaraké; föl-fölcsapott, végighullámzott a falun, aztán mint az esővíz, meggyűlt az út menti árkokban, az udvarokon.
Coca Mavrodin-Mahmudia még aznap, csak úgy pofára kiválogatott maga mellé vagy tizenöt-húsz, szinte egyforma falusit – véletlenségből mind hosszú nyakú, golyófejű, gombszemű, színtelen fiatalt –, darócaikat eldobatta, valamennyien szürke öltönyt, hegyes orrú fekete félcipőt, ezüstösen csillámló nyakkendőt kaptak. A hasonlatosságra a falubeliek is fölfigyeltek, az átvedlett szomszédokat mindjárt elnevezték szürke gúnároknak. Bár kiképzésükre idő sem lett volna, maguktól kitalálták, mi lesz a dolguk, már az első percektől fogva szigorúan hordozták tekintetüket körös-körül, mindenfelé. Ha valamerre elindultak, csak úgy kopogott a sok bőrtalpú cipő a vízmosta köveken.
Bár én mindjárt, a kezdet kezdetén kiporolt pufajkával, fényesre áztatott gumicsizmával, amolyan bemutatkozó látogatáson az új parancsnoknál tiszteletemet tettem, ő, amint végigmért, nyomban kitessékelt az erdőbiztosi irodáról. Később mégis üzeneteket hagyott számomra itt-ott, egy-egy jelentéktelen kis irkafirkát, aztán amikor lihegve jelentkeztem, megintcsak elküldött. Tévedés, mondta, nem is tudja, ki vagyok, máskor így: most hagyjuk, inkább majd egy más alkalommal. Bizonyosra vettem, csak próbálni, bosszantani akar, és egy napon majd igazi szándékát is elárulja – ha nem is nyíltan –, és akkor majd égen-földön kerestetni fog a hegyivadászaival, kutyáival, sólymaival.
Azon az őszön korosodó ember létemre éppen Aranka Westinnek csaptam vadul, nem is reménytelenül a szelet. Ő a laktanya számára varrt, s ha szállítmányozás után néha őrizetlenül magára maradt, bevettem magam hozzá. Nála találtak rám egy délelőtt nagy nyalakodás közben a dobrini szürke gúnárok. Már vittek is magukkal.
Coca Mavrodin tudatta, mostanig vívódott, mi is történjék velem; a gyümölcsbegyűjtő ugye megszűnt, azzal együtt az én diszpécserségem is. Akkor pedig, mivel nem is ezen a vidéken születtem, hanem ki tudja, hol, legjobb, ha a körzetből is hamarosan eltávozom.
– Az efféle eprészés, gombászkodás, természetjárás ideje lejárt – mondta halk, fakó hangján –, eddig sem volt rá semmi szükség. És ami a legnagyobb baj – tette hozzá –, nincsenek meg az iratai. Itt nem maradhat.
És, hogy mutassa, nem a levegőbe beszél, fiókjából irattartót vett elő, összefogdosott szürke dossziét, nagy ákombákom betűkkel volt ráírva az Andrej, a Bodor: az álnevem. Kinyitotta, mutatta, mintha nem is léteznék, a belseje teljesen üres. Nem kizárt, valaki, mint feleslegeseket, egyszerűen eltüzelte, eldobta őket, vagy talán maguktól megsemmisültek.
Megcsörgettem a kicsi bádoglapocskát a nyakamon, mutattam, engem Puiu Borcan ezredes még annak rendje-módja szerint törzskönyvezett, ha kell, mégiscsak van mivel igazolnom magam. Dobrinban, aki az erdőn dolgozott, nyakán ilyen bádoglapocskát viselt, belevésve minden személyi adata és persze a neve. Igazi igazolványnak errefele ez számított.
– Ha itt maradna – mondta Coca Mavrodin –, egyszer majd az is kellene. De akkor sem addig, amíg él és mozog.
Alacsony, görbe, fakó nő volt Coca Mavrodin-Mahmudia, köpenye szárnyai közé süppedve gubbasztott, mint egy matt éjjeli lepke. Szeme is mintha bőrből lett volna, nem pislogott, csak ült rám szegzett fekete orrlyukakkal, fénytelen nemezes hajából, a fülében hordott sárga vattákból bogárszag párállott.
– Azért, ha lehetne, én mégis maradnék – próbálkoztam. – Bármit elvállalok. Már pályaőrnek is jelentkeztem a kisvasúthoz. Talán még megbeszélhetnénk a dolgot.
– Értesültem a terveiről – legyintett. – De ősz végén, ha lehull a hó, a kisvasút leáll. Nem biztos, hogy tavasszal újraindítom. Maga itt előbb-utóbb bajba keverednék, hiszen még neve sincsen. Menjen el idejében, tisztességben, távozzék, amíg elengedem.
Világos beszéd volt, megmarkoltam a sapkám, egyet-kettőt gyűlölettel rávillantottam köszönés helyett, útközben az ajtó felé, kiköptem az ablakon. Coca Mavrodin hangja a küszöbön utolért:
– No, álljon csak meg. Felőlem köphet. De én úriembernek hittem.
– Az vagyok és nem is köptem.
– Az más. Akkor mégiscsak megkérhetem egy szívességre. Van itt egy hágó, Baba Rotunda a neve, szeretném, ha odakísérne. Nincs sok kedvem ezekhez a bölcs hegyivadászokhoz. – Székestől megfordult, és a mögötte függő domborított falitérképen kikereste azt a helyet, ahol az országút átbukott a túloldali lejtőre. – Őszinte leszek, ilyen terepen ez idáig nemigen mozogtam, délvidéki vagyok. Örülnék, ha egy ilyen civil igazítana el, mint maga. Akit aztán úgysem látok többet.
– Legyen, nem utasítom vissza.
A bejárat előtt egy padon egymás mellett ültek a szürke gúnárok. Fekete félcipőjükön fehér szegéllyel ütött ki az izzadságfolt. Gombszemük csillogott az őszi verőfényben, pihéik fölött olcsó illatszer szaga lebegett.
– Ő az illető jómadár – mutatott rám Coca Mavrodin –, megígérte, elmegy. Holnap reggel majd a körzet határáig kísérik, megvárják, míg felröppen és elszáll.
A laktanya portája előtt a vöröskeresztes terepjáró várakozott. Ponyvájában sárga nyírfalevéltől pettyes kék esővíz ringott, benne égnek görbített lábakkal egy varjú hevert. Csak úgy hulldogáltak akkoriban az égből a madarak.
A kerítés tövében Géza Kökény, az egykori hős medvész sütkérezett, pipázott, füstje ha utolért, megcsiklandozott a senyvedő kakukkfű illata. A tisztelgés jeléül jobb keze ujjait homloka közelében tartotta.
A Baba Rotunda-hágóra nyolc-kilenc szerpentinnel vezetett föl a kátyútól csillogó, vízmosta árkoktól szabdalt régi földút. Az egyetlen buszjáraton kívül, amely Bukovina felé közlekedett, csak szénégetők, erdőkerülők és a dobrini hegyivadászok használták. A tetőn Zoltán Marmorstein útkaparó háza állt, a környező tisztásokon elszórva néhány tanya; széltől, esőtől szürkére fakult boronaház. Ott álltunk szemben a Dobrin meredek falaival; kelet felé a Kolinda-erdő sötétlett, északon a Pop Ivan menyétvörös sziklái égtek.
Amolyan ismerkedésféle volt ez, első terepszemle, Coca Mahmudia előtt haladtam, félrehajtottam előle az ágakat, elrugdostam útjából a fenyőtobozokat, s tapsoltam nagyokat a madaraknak, hogy idejében felröppenjenek. Egy-két hete errefele még lángolt a berkenye, de mostanra az ágak mind lekopasztva szürkélltek: észak dermesztő szelei elől megérkezett a berkenyeevő csonttollú madár.
Hogy a csendet megtörjem, meg is említettem ezt az apróságot. Coca Mavrodin, úgy tűnt, elereszti a füle mellett, csak jóval később felelt rá.
– Tudós ember, akkor sincs mit kezdenem magával – mondta –, egy férfi ne adja gyümölcsre, madárra a fejét. Mi a fene terem itt meg egyáltalán?
– Áfonyára, főleg szederre hajtottam – feleltem. – Tudja, a rezervátumnak szállítottam. A medve imádja a szedret.
– Áfonyát életemben nem láttam, de ugye, mindjárt mutat egyet. Ami a szedret illeti, a gyalogszeder például nálunk Dobrudzsában is megterem. És ha mifelénk ritkán havazik is, a sótól a dombok, halmok nálunk télen-nyáron fehérek. Buckáik között százlábú szőrös indák mászkálnak, telis-tele azzal a kis vigyorgó bogyóval.
– Érdekes lehet.
Most, hogy elbocsátottak, nem sok kedvem volt az ilyen udvariassági beszélgetésekhez. Igen-igen bosszantott, hogy el kell költöznöm a területről. Úgy nézett ki, pár évem csak úgy a semmibe röppen. Azt terveztem volt, ha rátalálok fogadott fiamra, megszöktetem innen. Vagy ha neki nem volna kedve, hát megszöktetem Aranka Westint. És most jött ez a nő, Izolda Mahmudia, és eltanácsolt a körzetből. Csak fújtattam, köptem nagyokat mérgemben.
– És mondja, Andrej, fogalma sincs, hova lettek a papírjai?
– De igen – feleltem rosszkedvűen –, azt hiszem őurasága zsebében maradtak.
– Miféle őuraságéban?
– Hát az övében, az ezredesében. – Hanyagul előremutattam, ahol a lecsüngő felhőfoszlányok között a Dobrin hójárta meredélyei csillogtak. A csupasz hegytető felé, ahol lapos zöld kövek között Puiu Borcan ezredes örökre elpihent.
– Az pech. Most már eszébe ne jusson a zsebében kotorászni. Azt mondják, ragály terítette le. Majd tüzet gyújtatok alatta. Ne is nevezze már őt ezredesnek.
Valamivel később a távolban, alacsonyan repülve, a rét buckáira le-lecsapva éppen Puiu Borcan ezredes ernyője húzott el a Dobrin falai előtt.
– Ekkora denevért életemben nem láttam – suttogta Coca Mavrodin.
Túl Zoltán Marmorstein útkaparó házán, egy fenyőkkel benőtt hajlatban havasi tanyaház állt, közelében pajta, szénatároló, fészer. Kerítése mentén, a deres őszi réten feketén csillogó trágyakupacok gőzölögtek. Közöttük zsebre dugott kézzel, fejét olykor riadtan fölkapva, egy látásból ismerős hegyi lakó, Severin Spiridon sétálgatott. Előtte hatalmas dolmányos varjak lépdeltek, mögötte gyapjas, tarka kutya.
A kutya vett észre előbb, fölmeredő farka a szélben lobogott, sietve vizelt egyet-egyet. Severin Spiridon is megállt, szemét fél kézzel beárnyékolta, s a trágyagőz áttetsző csóvái között kémlelt a távolba. Megnyitotta nyakán a zubbonyt, később a nadrágját is megoldotta, s egyik kezét még mindig tekintete elé tartva, idegesen ő is vizelt egyet.
– Az kicsoda?
– Severin Spiridon a neve. Majd kegyed is megismeri. Úgy tudom, a hegyivadászok régi embere.
– Megsúgom, nem kedvelem ezeket a hegyivadászokat. Egytől egyig hiú szarvasok.
Severin Spiridon ezalatt körbejárta házát, közben valahonnan egy távcsövet is leakasztott, most már azzal kémlelt körbe-körbe. Bizonyára a távolban megpillantotta Coca Mavrodint meg engem is, akit látásból ismerhetett, amint a vizenyős csapásokon bejárjuk a terepet.
– És mondja, hogy a fenébe kerültek az iratai a Borcan ezredes zsebébe?
– Szégyellem az esetet: ő azt hitte, tartozom neki, és magánál tartotta őket zálogul. Állítólag adósa voltam egy hallal, amit a fene tudja, ki küldött neki.
– Ezredesnek tartozni nem jó.
Déltájt a süppedős réteken jó nagyot kerülve elértük a láp szegélyét, amelynek zsombékjai egészen Severin Spiridon kerítéséig hullámoztak. Bár a boronaépületek körül akkor éppen senki nem mutatkozott, sem a gazda, sem a tarka kutya, Coca Mavrodin a cuppogó fűcsomók között egyenesen a tanya felé vette útját.
– Jöjjön, fiú, kerüljünk egyet. Beszélni szeretnék a távcsöves emberrel.
Mondom, a tanya környékén akkor már nem látszott sehol Severin Spiridon. Odaérkezve később csak a levetett csizmáját találtuk meg szépen egymás mellé helyezve a kapuban. A sárban mezítlábas nyomok a pajta felé vezettek. A kutya szűkölése a csukott konyhaajtó mögül hallatszott.
– Elbújt – jegyezte meg Coca Mavrodin, és végigment az udvaron. – Akkor most megkeressük.
Mivel a pajta ajtaján zár nem volt, Coca Mavrodin legelőször oda nyitott be. Kis ideig, fél perc sem lehetett, elmerült a benti homályban, de mire én is odaértem, már újra künn állt, a küszöb előtt. Száraz bőrszeme meg sem rebbent.
– Van egy kése?
Gombavizsgáló késemet mindig magamnál tartottam, tüstént odanyújtottam neki. De ő elhárította.
– Én nem érem fel, menjen inkább maga. Vágja le szépen.
A pajta homályában, a mennyezetről, mint fényes pengék, világítottak a tetőn a hézagok, a jégverte zsindely repedései. Alattuk Severin Spiridon kötélen függő árnya imbolygott, nyakán még ott lógott a távcsöve. Mezítláb volt, ernyedt lába körül érződött a gumicsizma szaga.
Izolda Mavrodin megnógatott:
– Siessen. Még azt hiszi valaki, én tettem.
Bementem a pajtába, fölkapaszkodtam a jászol peremére, és – nyissz – levágtam. Severin Spiridon a szénával borított padlóra puffant, s a fény bevillanó lemezein látszott, szája még kissé gőzölög. Melléje térdeltem, meghuzigáltam arcán a bőrt, és az ajkára tapadtam. Fújtam, szívtam, megint fújtam, és megint szívtam, beleadtam a lelkemet, addig folytattam, amíg megéreztem, könnyedén ő is belém köhög. Amikor szeme héja is repdesni kezdett, hoztam egy vödör vizet, arcát, nyakát megöntöztem, s ott hagytam, hogy majd találja maga mellett.
Coca Mavrodin egész idő alatt a ház előtt sétálgatott.
– Arra kértem, vágja le. Nem pedig arra, hogy csókolózzék vele. Hogy jut ilyesmi eszébe?
– Csak megpróbáltam.
– De hát föltámasztotta.
A ház ajtaja mögött Severin Spiridon kutyája ugatott. A levetett csizmák mellett elhaladva kikanyarodtunk az ösvényre, átvágtunk a réten a magára hagyott terepjáró felé. A ponyvában a varjút ellepték valami színesen csillogó őszi bogarak. Mint a vadludak hangja, a levegőben ökörnyál nyújtózott, a Dobrin ormai alatt, mint kurta klarinéthangok, felhőpamacsok kunkorodtak.
– Bármi is történjék, most rágyújtok – mondtam. – Ha kegyed siet, ne várjon meg. Majd elboldogulok, leérek egymagam, ismerem a rövidítéseket.
Coca Mahmudia beült a kormány mögé, magára csukta az ajtót, s a maga felén letekerte az ablakot.
– Gyakran tesznek itt ilyesmit az emberek?
– Még nem kaptak rá nagyon.
– Annyit mondok, nehogy nekem még egyszer halotthoz nyúljon.
– Ha maradhatok, hát megígérem. Ha nem, hát nem állok jót magamért.
– Vésse az agyába: a halottnak az a dolga, hogy többet ne mozduljon.
A cigarettavégeket, amelyeket a laktanya körül szedegettem rendszeresen, egy kis bádogdobozban hordtam magammal a zsebemben. Egy kövérebbet kiválasztottam, és szipkába dugtam. Mivel a kocsi nem indult, a motorházon könyökölve pöfékeltem. Onnan láttam, hason fekve már Severin Spiridon is könyökölget pajtája küszöbén. A nyála még az arcomon feszült.
– Azért fura, hogy pont most tette – morogta Coca Mavrodin. – Éppen most, hogy errefele jártunk. Kissé fura.
– Nem olyan nagyon. Valamikor meg kellett, hogy tegye.
– Ha fölépül, kihallgatom. Majd megkérdezem, mi a fenét bámult olyan nagyon a távcsövével. Számoljon csak be nekem szépen.
– Azt fogja mondani, semmit. Vagy azt, csak minket. Ismerem én ezeket.
Miután megfordult a terepjáróval, Coca Mavrodin kikapcsolta a motort, hagyta, guruljon a kocsi nesztelenül lefele a szerpentineken.
– Annyit megjegyezhetek, én is ismerem ezeket. Az egészet csak azért tette, hogy bosszantson.
Gurult a kocsi a sok kátyú között lefele a Baba Rotunda-hágóról, Coca Mavrodin fél kézzel tekergette a kormányt, másik kezével a fülében turkált. Biztos javában pukkant, pattogott neki; ezek szerint nem hazudott, először járt magaslati utakon. Az aljban átnyúlt előttem, saját kezűleg nyitotta ki az ajtót.
– A szürke gúnárok, ahogy maga nevezi őket, reggel a körzet határáig kísérik. Menjen, felejtse el azt az egészet.
– Kár – mondtam. – Reméltem, változtatni fog az elhatározásán. Csak átkozni tudom magam a miatt a bizonyos halügy miatt. Minden bajom abból származott.
– Miféle halügyről beszél?
– Mint említettem, Borcan ezredes egy halat keresett rajtam, azt hitte, rejtegetem előle.
– Hm. A halott ezredes nem ezredes.
Az estét – úgy nézett ki, a legutolsó lesz Dobrin Cityben, Sinistra körzetben – Aranka Westinnél töltöttem. Volt neki egy fából faragott régi kádja, amiben akár fürödni is lehetett. Megtöltöttem langyos vízzel, egy-egy adag itókát is kevertem – denaturált szeszt, gyantát és vizet –, fölkészültem, megmondom az igazat: órákon belül örökre eltávozom. Addig is iszogattunk; egymás vállán pihentetve a lábunkat, ketten is elfértünk a kádban.
Az éjszaka kellős közepén, Aranka Westinnél találtak rám a szürke gúnárok. Amúgy kissé szeszesen, pecsétektől jeges alsóban támolyogtam ki a terepjáróhoz. A szederszínű sötétségben, mint valami távoli, sóval lepett halom, Coca Mavrodin-Mahmudia arca világított. Mivel a közelben a Sinistra vize harsogott, kiabálva tudatta: meggondolta magát, egy darabig, ameddig majd ő jónak látja, mégiscsak Dobrinban maradhatok.
– A szürke gúnárok majd kitalálnak magának valami szép új nevet. Vagy egye fene, maradjon a régi, az sem az igazi.
Talányos asszony, szeszélyes katona volt Coca Mavrodin-Mahmudia; úgy tűnt, csak játszadozik velem, közben meg akart tartani. Évekkel később, Dobrinban jártamkor hallottam, maga is milyen talányos módon végezte. Ültében elaludt az erdőn, ott lepte meg az ónos eső, s ő mozdulatlanul, mint egy alvó lepke, a rárakódó jégcseppek üvegébe fagyott. A jégtuskót később a szél fölborította, széttört darabokra, és egyszerűen elolvadt. Helyén csak egy ázott, bogárszagú, ezredesi csillagokkal teletűzdelt rongykupac maradt.
Az erdőbiztos bizalmi embere
Magyar Napló, 1991. május 3.
Amikor hírül hozták, hogy a Dobrin egyik szélfújta magaslatán megtalálták Puiu Borcan ezredest, kiporoltam a vattakabátomat, sáros gumicsizmám leáztattam a patakban, maid fölkerestem a törpe Gábriel Dunkát, hogy stuccolja meg egy kicsit a hajamat. Puiu Borcan ezredes Sinistra határövezet erdőbiztosa volt, illett, hogy mint a gyümölcsbegyűjtő központ diszpécsere, ápolt külsővel jelenjek meg a temetésen. De hamarosan kiderült, kár volt sietni, az ünnepségből nem lesz semmi: Izolda Mavrodin ezredes, a hegyivadászok frissen kinevezett új parancsnoka jó előre minden gyülekezést betiltott. Még csak útban volt Dobrudzsából új állomáshelye, az északi hegyvidék körzete felé, telexen, mindenféle faxokon máris megüzente, Puiu Borcan ezredes a hegytetőn marad, hozzá ne merjen nyúlni senki. Még akkor se, ha netán — és ezt már én teszem hozzá — kezdi körüludvarolni néhány borz vagy róka.
Puiu Borcan ezredest a dobrini hegyivadászoknál egy nő követte, attól a naptól megváltozott az életem. Érkezésére virradólag már rosszul telt az éjszaka, úgy rémlett, az alagút túlsó végében Tomoioaga bakter klarinétozik, máskor mintha vadludak vonultak volna a völgy fölött Az alagút közelében, a gyümölcsbegyűjtő régi középületében laktam, amely kívül a falun egymaga állt a réten, nyirkos falai közé éjszaka Valea Sinistra minden zaja behatolt, s a zugokból csak reggel, a sötétséggel egyszerre távozott.
És nincs nyugtalanítóbb hang a felhők között vonuló vadludakénál. Vagy mondjuk, mint amikor a klarinét hangja az alagúton végigvijjog. Az éjszaka közepén, amikor az árnyékszék felé menet átballagtam az udvaron, túl a falu sok fekete háztetője fölött sárgásán derengett a köd, a laktanya valamennyi lámpája égett, az őrtornyok fényei mint hatalmas vattacukrok lebegtek a nyirkos sötétség mélyén. A katonák éberen várakoztak, szó nem volt furulyázó bakterről, vonuló vadludakról, csak a hegyivadászok sikálták nedves újságpapírral az ablakokat. Az éjszakában a várakozás, az izgalom hangjai kígyóztak.
Izolda Mavrodin — akiről bevonulása perceiben kiderült, beceneve: Coca — kora reggel, vöröskeresztes katonai terepjárón érkezett. Sapkája ellenzőjét, a szélvédőt, a sárhányókat fehér foltokban lepedék borította, a kocsi nyomában Colonel Dobrin utcáin kesernyés orvosságszag kavargott. Vagy még inkább olyanszerű illat, mint az eltaposott bogaraké: olykor fölcsapott, aztán mint az esővíz, meggyűlt az útmenti árkokban, az udvarokon, ősz vége volt, ez is maradt örökre annak az ősznek a szaga.
Coca Mavrodin még aznap, csak úgy pofára kiválogatott maga mellé tizenöt-húsz falusit — véletlenségből mind hosszú nyakú, golyófejű, gombszemű, színtelen fiatalt —. darócaikat eldobatta, valamennyien szürke öltönyt, fekete, hegyes orrú félcipőt, ezüstösen villanó nyakkendőt kaptak. A hasonlatosságra a falubeliek fölfigyeltek, az átvedlett szomszédokat mindjárt elnevezték szürke gúnároknak. Azok ha elindultak, csak úgy kopogott a sok bőrtalpú cipő a vízmosta köveken.
Mint jövevény nem tartozhattam közébük, de azért úgy gondoltam, nem árt, ha kiporolt pufajkámmal, rövidre stuccolt frizurámmal amolyan bemutatkozó látogatáson mielőbb tiszteletemet teszem az ezredes asszonynál, elvégre magam is tisztviselőféle, az erdei gyümölcsbegyűjtő diszpécsere vagyok. Kiderült, elkéstem; miközben azon töprengtem, milyen ürüggyel kérjek a hivataltól kihallgatást, ő már javában kerestetett.
Azon az őszön korosodó ember létemre éppen Aranka Westinnek csaptam vadul, nem is minden eredmény nélkül, a szelet. Ő a laktanya számára varrt, s ha szállítmányozás után néha őrizetlenül magára maradt, bevettem magam hozzá. Nála találtak rám egy délelőtt, nagy nyalakodás közben, a dobrini szürke gúnárok. Már vittek is magukkal.
Coca Mavrodin ezredes tudatni akarta velem, a gyümölcsbegyűjtő megszűnik, azzal együtt az én diszpécserségem is; mivel nem a vidéken születtem, hamarosan a körzetből is távoznom kellene.
„Az eprészés, gombászkodás véget ért — mondta halk, fakó hangon —, eddig sem volt nagy szükség rá. És ami a legnagyobb baj — tette hozzá —, nincsenek meg az iratai. Itt nem maradhat.”
És hogy mutassa, nem a levegőbe beszél, fiókjából irattartót vett elő, összefogdosott szürke dossziét, nagy ákom-bákom betűkkel volt ráírva: BODOR, a nevem. Kinyitotta, mutatta, mintha nem is léteznék, a belseje teljesen üres.
Megcsörögtettem a kis bádoglapocskát a nyakamon, és mutattam, azért mégiscsak, ha kell, van mivel igazoljam magam. Dobrinban, aki az erdőn dolgozott, nyakán bádoglapocskát viselt, rajta az ember személyi adatai, a neve.
„Egyszer majd az is kelleni fog — mondta. — De nem addig, amíg él.”
Alacsony, görbe, fakó nő volt Coca Mavrodin, köpenye szárnyai közé süppedve gubbasztott, mint egy matt éjjeli lepke. Szeme mintha bőrből lett volna, nem pislogott, csak ült rámszegzett fekete orrlyukakkal, fénytelen nemezes hajából, a fülében hordott sárga vattákból bogárszag párállott.
„Ha lehetne, maradnék — próbálkoztam —, bármit elvállalnék, talán megbeszélhetnénk még a dolgot.”
„Nincs mit, előbb-utóbb bajba keveredne, hiszen még neve sincsen. Menjen idejében, amíg elengedem.”
Világos beszéd volt, értettem; megmarkoltam a sapkám, és elindultam az ajtó felé. Útközben korholtam magam, biztos sok mindent mulasztottam, ezalatt Coca Mavrodin hangja utolért:
„Azért az úriemberségére számítok. Van itt egy hágó, Prislop a neve, szeretném, ha odakísérne. Ma nincs kedvem ezekhez a bölcs hegyi vadászokhoz. — Székestől megfordult, s a mögötte függő domborított fali térképén kikereste a helyet. —Ilyen helyen még nem jártam, délvidéki vagyok. Örülnék, ha egy ilyen civil igazítana el, mint maga. Akit úgysem látok többet.”
A bejárat előtt egy padon ültek egymás mellett a szürke gúnárok. Gombszemük csillogott az őszi verőfényben, pihéik fölött olcsó illatszer illata lebegett.
„Ő az illető — mutatott rám Coca Mavrodin —, holnap reggel majd a járás határáig kísérik.”
A vöröskeresztes terepjáró a laktanya portáján várakozott. Ponyvájában sárga nyírfalevéltől pettyes kék esővíz ringott, benne égnek görbített lábakkal egy varjú. Csak úgy hulldogáltak akkoriban az égből a madarak.
A Prislop-hágóra kilenc szerpentinnel vezetett föl a kátyútól csillogó, vízmosta árkoktól szabdalt régi földút. Az egyetlen buszjáraton kívül, amelyik Bukovina felé közeledett, csak szénégetők, erdőkerülők és a dobrini hegyivadászok használták. A tetőn Zoltán Marmorstein útkaparó haza állt, a tisztásokon szerte-széjjel néhány tanya, esőtől, széltől szürkére fakult boronaház. Megálltunk szemben a Dobrin meredek falaival; kelet felé a Dumbrava erdő sötétlett, északon a Pop Ivan menyétvörös sziklai égtek.
Amolyan terepszemléről lett volna szó. Coca Mavrodin előtt haladtam, félrehajtottam előle az ágakat, elrugdostam útjából a fenyőtobozokat, s tapsoltam nagyokat a madaraknak, hogy idejében felröppenjenek. Egy-két hete errefelé még lángolt a berkenye, mostanra az ágak mind lekopasztva szürkélltek: észak dermesztő szelei elől megérkezett a berkenyeevő csonttollú madár.
Meg is említettem ezt a dolgot Coca Mavrodinnak.
„Akkor sincs mit kezdenem magával — mondta —, egy férfi ne adja gyümölcsre a fejét. Mi a fene terem itt meg egyáltalán.”
„Áfonyára, főleg szederre hajtottam — feleltem. — A rezervátumnak szállítottam. A medve imádja a szedret.”
„Áfonyát életemben nem láttam, de ugye, mindjárt mutat egyet. Ami a szedret illeti, a gyalogszeder például nálunk Dobrudzsában is megterem. Mifelénk ritkán havazik, de a sótól a halmok nálunk télen-nyáron fehérek. Közöttük százlábú szőrös indák mászkálnak, telis-tele olyan kis vigyorgó bogyóval.”
„Érdekes lehet.”
Most, hogy elbocsátottak, nem sok kedvem volt az ilyen udvariassági beszélgetésekhez. Igen-igen bosszantott, hogy el kell költöznöm. Azt terveztem volt, hogy ha rátalálok nevelt fiamra, akkor vele, vagy ha nem, hát Aranka Westinnel átszökünk valahova, talán Ukrajnába. De most jött ez a nő, és eltanácsolt a határövezetből. Csak köptem nagyokat mérgemben.
„És mondja, Bodor, fogalma sincs, hova lettek a papírjai?”
„De igen — feleltem rosszkedvűen —, azt hiszem, az elvtárs zsebében maradtak.”
„Az övében.” Hanyagul előre mutattam, ahol a lecsüngő felhőfoszlányok között a Dobrin hójárta meredélyei csillogtak. Amerre nagy lapos zöld kövek között Puiu Borcan ezredes pihent.
„Az pech. Most már eszébe ne jusson a zsebében kotorászni. Azt mondják, valami baja volt. Tüzet gyújtatok majd alatta. Ne is nevezze már elvtársnak.”
Túl Zoltán Marmorstein útkaparó házán, egy fenyővel benőtt hajlatban kicsi havasi tanyaház állt, közelében pajta, szénatároló, nyári konyha, sufni. Kerítése mentén a deres őszi réten feketén csillogó trágyakupacok gőzölögtek. Közöttük zsebredugott kézzel, fejét olykor riadtan fölkapva egy ismerős hegyilakó, Severin Spiridon sétálgatott. Előtte hatalmas dolmányos varjak lépdeltek, mögötte gyapjas, tarka kutya.
A kutya vett észre előbb, fölmeredő farka a szélben lobogott, sietve vizelt egyet-egyet. Severin Spiridon is megállt, szemét fél kézzel beárnyékolva a trágyagőz áttetsző csóvái között kémlelt a távolba. Egyszercsak megnyitotta nyakán a zubbonyt, később a nadrágját is megoldotta, s egyik kezét még mindig tekintete elé tartva, idegesen ő is vizelt egyet.
„Az kicsoda?”
„Severin Spiridon a neve. Majd kegyed is megismeri. Úgy tudom, a hegyivadászok régi embere.”
„Megsúgom, nem kedvelem ezeket a hegyivadászokat. Egytől egyig hiú szarvasok.”
Severin Spiridon körbejárta a házat, útközben valahonnan egy távcsövet is leakasztott, most már azzal kémlelt körbe-körbe. Bizonyára a távolban észrevette Coca Mavrodint, engem is, akit látásból ismerhetett, amint a vizenyős csapásokon körbejárjuk a terepet.
„És mondja, hogy a fenébe kerültek az iratai a Borcan ezredes zsebébe?”
„Szégyellem, az a helyzet, tartoztam neki, és ő magánál tartotta zálogul őket. Adósa voltam egy hallal, amelyet a lengyel határőrparancsnok küldött neki. De mielőtt átadhattam volna, véletlenségből megdöglött.”
„Ezredesnek tartozni nem jó.”
Déltájt a süppedős réteken jó nagyot kerülve elértük a láp szegélyét, amelynek zsombékjai már egészen Severin Spiridon kerítéséig hullámoztak. Bár a boronaépületek körül akkor éppen senki nem látszott, sem a gazda, sem a tarka kutya, Coca Mavrodin a cuppogó fűcsomók között egyenesen a tanya felé indult.
„Jöjjön, fiú, kerüljünk egyet. Beszélni szeretnék a távcsöves emberrel.”
Mondom, a tanya környékén akkor már nem látszott sehol Severin Spiridon. Odaérve csak a levetett csizmáját találtuk meg szépen egymás mellé helyezve a kapuban. A sárban mezítlábas nyomok vezettek a pajtába. A kutya szűkölése a nyári konyha csukott ajtaja mögül hallatszott.
„Elbújt — mondta menetközben halkan Coca Mavrodin. — Akkor megkeressük.”
Mivel a pajta ajtajában zár nem volt, Coca Mavrodin legelőször oda nyitott be. Rövid ideig elmerült a benti homályban, de mire én is odaértem, már megint künn állt a küszöb előtt. Száraz bőrszeme meg sem rebbent.
„Van egy kése?”
Gombavizsgáló késemet mindig magamnál, tartottam, tüstént odanyújtottam hát neki De ő elhárította.
„Én nem érem fel, menjen inkább maga. Vágja le szépen.”
A pajta homályában, a mennyezetről mint fényes pengék világítottak a tetőn a hézagok, a zsindely repedései. Alattuk Severin Spiridon kötélen függő árnya imbolygott, nyakán még ott lógott a távcsöve. Mezítláb volt, ernyedt lába körül érződött a gumicsizma szaga.
Coca Mavrodin megnógatott:
„Siessen, még azt hiszi valaki, én tettem.”
Bementem, fölálltam a jászol peremére és — nyissz — levágtam. Severin Spiridon a szénával gyéren borított padlóra puffant, a fény bevillanó csíkjában látszott, szája még kissé gőzölög. Melléje térdepeltem, meghúzigáltam arcán a bőrt, és az ajkára tapadtam. Fújtam, szívtam, beleadtam a lelkemet, addig, amíg megéreztem, könnyedén belém köhög. Amikor szeme is repdesni kezdett, hoztam egy vödör vizet, hogy majd találja maga mellett.
Coca Mavrodin ezalatt a ház előtt sétálgatott.
„Arra kértem, vágja le. Nem arra, hogy csókolózzék vele. Hogy jut ilyesmi eszébe?”
„Csak megpróbáltam.”
„De hát föltámasztotta.”
Mögöttünk a konyhában Severin Spiridon kutyája ugatott. Átvágtunk a réten, egyenesen a magára hagyott terepjáró felé. A ponyvában a varjút ellepték valami színesen csillogó őszi bogarak. Mint a vadludak hangja, ökörnyál nyújtózott a levegőben, a Dobrin alatt mint a klarinéthangok, kunkori felhőpamacsok.
„Bármi is történjék most, rágyújtok — mondtam. — Ha kegyed siet, ne várjon meg. Hamar leérek, ismerem a rövidítéseket.”
Coca Mavrodin beült a kormány mögé, magára csukta az ajtót, letekerte maga mellett az ablakot.
„Gyakran tesznek itt ilyesmit az emberek?”
„Még nem kaptak rá nagyon.”
„Annyit mondok, nehogy még egyszer halotthoz nyúljon.”
A cigarettavégeket, amelyeket a laktanya körül szedegettem rendszeresen, egy kis bádogdobozban hordtam magammal a zsebemben. Egy kövérebbet kiválasztottam és szipkába dugtam. Mivel a kocsi nem indult, a motorházra könyökölve pöfékeltem. Közben láttam, Severin Spiridon is már könyökölget pajtája küszöbén. A nyála még az arcomon feszült.
„Azért fura, hogy pont most tette — mondta Coca Mavrodin. — Épp, hogy errefelé jártunk. Kissé fura.”
„Nem olyan nagyon. Valamikor meg kellett hogy tegye.”
„Ha fölépül, kihallgatom. Majd megkérdezem, mi a fenét bámult olyan nagyon a távcsövével.”
„Azt fogja mondani: csak minket. Ismerem én ezeket.”
Miután a terepjáróval megfordult. Coca Mavrodin kikapcsolta a motort, hagyta, guruljon nesztelenül lefele a kocsi a szerpentineken.
„Annyit mondok, én is ismerem őket. Az egészet csak azért tette, hogy bosszantson.”
Gurult a kocsi lefele a Prislop hágóról, Coca Mavrodin fél kézzel tartotta a kormányt, másik kezével a fülében turkált. Biztos javában pattogott neki, ezek szerint nem hazudott, először járt magaslati utakon. Az aljban átnyúlt előttem, kinyitotta az ajtót.
„A szürke gúnárok, ahogy maga nevezi őket — mondta —, reggel a rajon határáig kísérik.”
„Kár — mondtam. — Csak átkozni tudom magam amiatt a hal-ügy miatt. Minden bajom abból származott.”
„Miféle hal-ügy miatt?”
„Mint említettem, eltökítettem az ezredes elvtárs egy halát.”
„Hm. A halott ezredes nem elvtárs.”
Az estét — úgy nézett ki, a legutolsó lesz Dobrin körzetben — Aranka Westinnél töltöttem. Volt neki egy faragott fakádja, amelyikben akár fürödni is lehetett. Megtöltöttem langyos vízzel, egy adag itókát kevertem — vizet, gyantát s denaturált szeszt —, felkészültem, megmondom az igazat: órákon belül örökre eltávozom. Úgy-ahogy, ketten is elfértünk a kádban, egymás vállán pihentettük a lábunkat.
Éjszaka Aranka Westinnél találtak rám megint a szürke gúnárok. Amúgy kissé szeszesen, pecsétektől jeges alsóban tántorogtam ki a terepjáróhoz. A szederszínű sötétségben, mint a só, Coca Mavrodin arca világított. Mivel a közelben patak harsogott, kiabálva mondta: meggondolta a dolgot, egy darabig mégis maradhatok.
„A szürke gúnárok majd kitalálnak magának valami új nevet.”
Jó hír volt, meg nem is. Más ez, mint a diszpécserség. Aranka Westintől most már így is, úgy is búcsúznom kell.