10. afrika

Apát akkor már majdnem egy éve elvitték, és több mint négy hónapja nem kaptunk róla semmi hírt, se levél nem jött többet, se olyan előre megírt tábori levelezőlap, amin tudatni szokta velünk, hogy jól van, és büszkeséggel tölti el, hogy nap mint nap sikerül túlteljesítenie a normát, szóval nem tudtunk róla semmit, és anyát is hiába kérdeztem, hogy mi van, szerinte mért nem ír nekünk apa, mert még csak nem is válaszolt, de akkor szombaton megint hiába nyitottuk ki a postaládát, és láttam, hogy megfeszül az arca, és ahogy mentünk fel a lépcsőn, anya hirtelen elkezdett köhögni, de olyan erősen, hogy a korlátba kellett kapaszkodnia, én meg láttam, hogy rázkódik a válla és előrehajol, és tudtam, hogy igazából nem köhög, hanem sír, csak azért csinál úgy, mintha köhögne, mert nem akarja, hogy észrevegyem, nem akarja, hogy megijedjek, és akkor tudtam, hogy biztos, hogy azt gondolja, hogy apám odaveszett, ott pusztult a Duna-csatornánál, de azt is tudtam, hogy ez nem igaz, mert ha apának valami baja lenne, azt megéreztem volna, ha máskor nem, olyankor, reggelenként, amikor iskolába menet a képét nézegettem, amit a katonakönyvéből szedtem ki, mert olyankor mindig éreztem, hogy apám ott, a Duna-csatornánál rám gondol, meg azért is, mert amikor elvitték, megígérte, hogy egyszer majd visszajön és elvisz magával a tengerhez engem is, na szóval láttam, hogy anya sír, de úgy csináltam, mint aki nem veszi észre, úgyhogy szépen hátba vágtam egy párszor tenyérrel, minthogyha tényleg elhittem volna, hogy csak köhög, és mire felértünk a negyedikre, már nem is sírt, elővett egy zsebkendőt és megtörölte az arcát, úgy mondta, hogy félrenyelt, de most már semmi baj, én meg mondtam, hogy akkor jó, és vigyázzon, mert tiszta könny lett a szeme a köhögéstől, és elkenődött a szemfestéke, úgyhogy azt is meg kéne törölni, ő meg bólintott, aztán mondta, hogy menjek be szépen a szobámba, olvassak egy kicsit, vagy nézzek bele a leckébe, menjek már, ne ellenkezzek, pedig nem is akartam ellenkezni egyáltalán, mert meg akartam nézni, hogy az ólomkatona, amit az iskolában szereztem, tényleg jó lesz-e a páncélhoz, amelyiket azelőtt való héten kalapáltam abból a bádoglapból, amit a szemétdombon találtam, nagyon szerettem volna, hogy találjon, mert egyedül csak nekem nem volt igazi komoly vezérem a háborús játékhoz, amit a lépcsőházban játszottunk a többi fiúkkal, a Feri vezérét külön az apja öntötte neki ólomból, és még kifesteni is segített neki, de nekem nem volt, aki segítsen, anya egyáltalán nem is tudott erről a játékról, mert mikor a háborúsdi miatt leégett a blokk mögött a búzamező, megtiltott nekem mindenféle erőszakos játékot, úgyhogy szó nélkül bementem a szobámba, ahogy kérte, még a matekfüzetem meg a matekkönyvem is kiraktam az íróasztalra, hogyha benyitna, akkor lássa, hogy tanulok, úgy, ahogy mondta.

A szobám ajtaja azért egy résnyire nyitva maradt, hallottam, hogy anya bemegy a hálószobába, aztán azt is, hogy megint kijön, aztán benyitott a konyhába, a pohárszék ajtaja megnyikordult, gondoltam, hogy biztos egy poharat vett ki, mert hallottam, hogy megengedte a csapot, a vizet hagyta kifolyni, hogy jó hideg legyen, aztán hosszan ivott, utána be- löttyintette a maradékot a kagylóba, aztán elhúzott egy konyhaszéket és leült, közben én óvatosan leguggoltam az íróasztal mellé, és csendesen kihúztam a legalsó fiókot, és letettem a szőnyegre, a fiók alatt a résben tartottam azokat a dolgokat, amikről nem akartam, hogy anya tudjon, a kitüntetést, amit nagyapától kaptam, a karbidrobbantó konzervdobozomat, a köves parittyám, a tomahawkom, az összes ólomkatonámat, az üres töltényhüvelyeket, amiken még jól lehetett érezni a puskapor szagot, és egy rongyba csavarva a páncélt is, ezt gyorsan kivettem, úgy rongyostól, ahogy volt, aztán visszatettem a helyére a fiókot, a konyha felől semmi nem hallatszott, szerettem volna tudni, hogy anya mit csinál, sose szokott leskelődni utánam, de nem akartam, hogy felfedezze ezt a titkos rejtekhelyet, ezért a fiókot épp olyan óvatosan toltam be, mint ahogy kihúztam, aztán felálltam, odaültem az íróasztalhoz, kitettem a füzet mellé a színes ceruzáimat meg a vonalzómat, úgy, mintha tényleg a házi feladatot csinálnám, és csak ekkor vettem elő az zsebemből az ólomkatonát, és ahogy a rongyot bontogattam, egyszer csak meghallottam, hogy megreccsen a konyhaszék, és akkor azt gondoltam, hogy anya biztos felállt, és mindjárt be fog jönni, és megnézi, hogy mit csinálok, úgyhogy gyorsan beraktam az ólomkatonát a combom közé, és kézbe vettem a ceruzát, és elkezdtem felírni a lap tetejére, hogy házi feladat, és akkor meghallottam, hogy anya felzokog, de épp csak egy pillanatig hallatszott, aztán rögtön a szája elé kaphatta a kezét, mert megint csend lett, de én még úgy, a csendben is hallottam, hogy anya sír, és olyan erősen szorítottam a ceruzát, hogy az ujjam is belefájdult, nem akartam anyára gondolni, de mégiscsak láttam magam előtt, hogy ott ül a konyhaasztalnál, a könyökére támaszkodik, és közben mind a két kezét a szájára szorítja, az arcán meg folynak lefele a könnyek, és tudtam, hogy hiába hunynám be a szemem, akkor is csak ezt látnám, és hiába mennék ki hozzá, és hiába mondanám, hogy ne sírjon, mert attól csak rám kiabálna, és utána éjszaka úgyis megint sírna, legjobb az lenne, hogyha meg se tudná, hogy hallottam, de tudtam, hogy úgyse fogja kibírni, úgyis ki fog belőle törni megint a sírás, és utána rám fog haragudni azért, mert hallottam, pedig én nem tehetek róla, mégis engem fog megszidni, azt gondoltam, hogy legjobb lenne az ólomkatonákat mégiscsak inkább visszatenni a fiókba, mert biztos, hogy botrány lesz, de nagyon kíváncsi voltam, nagyon szerettem volna tudni, hogy rámegy-e erre az újra a páncél, úgyhogy óvatosan elkezdtem kibontani a rongyot, de csak bal kézzel, úgy, hogy ki se vettem a két combom közül, a jobb kezembe meg végig ott volt a ceruza, úgy, mintha épp a házi feladatot írnám, közben tovább bontogattam az olajos rongyot, és akkor egyszer csak hallottam, hogy tényleg feltör anyából a sírás, de olyan hirtelen és hangosan, mint azelőtt soha, és akkor úgy megijedtem, hogy megrándult a kezem, a ceruzám hegye meg kitörött, mert olyan erősen nyomtam a papírra, és hallottam, hogy anya hátrataszítja a széket, és feláll, és káromkodik, azt mondta, hogy az isten verje meg, az isten verje meg ezt az egész életet, aztán csörömpölés hallatszott, és tudtam, hogy anya most odavágta a földhöz a poharat, és akkor tényleg nagyon-nagyon megijedtem, mert tudtam, hogy ha anya a földhöz vág valamit, akkor nagy baj van, régen, amikor apát még nem vitték el, soha semmit se tört össze, még az ajtót se csapta be soha, még olyankor se, mikor apával a legnagyobbakat veszekedték, na és akkor hallottam, hogy anya becsapja a konyhaajtót, hogy egymásnak csendülnek az ajtó fölött a falon a dísztányérok, aztán odament az előszobába, a kis telefonasztalhoz, megállt előtte, hallottam, hogy mélyeket lélegzik, aztán egyszer csak felkapta a telefont és tárcsázott, de olyan gyorsan, hogy meg se várta, amíg a tárcsát magától visszahúzza a rugó, hanem ujjal tekerte vissza, úgyhogy össze-vissza kattogott az egész telefon, aztán csend lett, anya még csak nem is szuszogott, majdnem azt is hallottam, hogy a telefon nagyon sokszor egymás után kicseng, és akkor végre felvehették, mert anya hangosan belekiáltott, egymás után vagy háromszor is mondta, hogy halló, és aztán azt mondta, hogy ha már felvették, akkor szóljanak is bele, micsoda dolog ez, hogy nem szólalnak meg, mikor hallja, hogy ott szuszognak a vonal másik végén, mi lesz már, szóljanak már bele, nem ismerik meg a saját menyük hangját, egyre hangosabban beszélt, hallottam, hogy közben a telefonasztalka meg- megreccsen, ahogy anya a térdével rugdossa, és tudtam, hogy tényleg apáért aggódik, mert nagyapámékat különben biztos nem hívta volna fel, mert szóba se álltak vele, főleg azóta nem, mióta apát elvitték, mert anyámat hibáztatják az egészért, azt mondták, hogy apám magától sose írta volna alá azt a tiltakozó kiáltványt, csak azért csinálta, mert anyám felheccelte, és akkor anya elhallgatott, az asztalkát se nyikorgatta tovább, aztán mikor megint megszólalt, már halkan beszélt, de azon az éles, száraz hangon, amit akkor szokott használni, mikor nagyon dühös, és azt mondta, hogy jól van, ő is kikérhetné magának, és a titkár elvtárs jobban tenné, ha nem a saját becsületével törődne, hanem inkább a fia életével, és akkor, ahogy anya ezt kimondta, elhallgatott, és egy pillanatig megint nagyon nagy csend lett, én meg akkor elővettem végre a páncélt és az ólomkatonát, és szétnyitottam a páncélt, és rápróbáltam az alabárd nélküli festetlen svájci gárdistára, de a páncél túl nagy volt, egyáltalán nem lehetett rácsatolni, és akkor kint anya megint megszólalt, mondta, hogy igen, erről van szó, mit gondol nagyapám, hogy mi a francról lehet még köztük szó, persze, hogy erről, én meg az ólomkatonát néztem, Feri azért adta el nekem, mert nem sikerült az öntése, a felső része el volt lapulva, azt hittem, hogy majd úgyse látszik a páncél alatt, és tudtam, hogy így nekem se lesz jó semmire, és közben kint megint megnyikordult a telefonasztal, anya biztos megint rátámaszkodott, és úgy mondta, hogy neki nagyapám ne hazudjon, nagyon jól tudja, hogy vannak meg kapcsolatai, elég sokáig volt párttitkár ahhoz, hogy tartozzanak neki egynéhányan pár szívességgel, és mondjon valakit, aki segíteni tud, és akkor anya egy darabig hallgatott, aztán egyszerre csak nagy levegőt vett, de úgy szürcsölte, mint a vizet, és nagyon hangosan szólt bele a telefonba, azt mondta nagyapámnak, hogy nem vár, érti, nem fog várni, és most azonnal, érti, most azonnal, és mikor anya ezt mondta, már rendesen kiabált, és tudtam, hogy most le fogja csapni a telefont, és tényleg, abban a pillanatban le is csapta, de olyan erővel, hogy iszonyú hangosan belecsendült az egész készülék, és azt üvöltötte, hogy most már elég volt, őt nem érdekli, eljött az ideje, hogy az a vén fasz tegyen már valamit a fiáért, és hallottam, hogy elindul a szobám felé, de két lépés után megállt, és akkor én gyorsan letakartam a katonát meg a páncélt a matekkönyvemmel, anya meg odavágott valami puhát a földhöz, és én először nem tudtam kitalálni, hogy mi az, de aztán hallottam, hogy lehúzza a szoknyáján a cipzárt, és aztán azt is, hogy sziszegve káromkodik, mert beakadt a szoknyája a lábfejébe, mert olyan hirtelen akarta levenni, és tudtam, hogy a blúzát vágta oda a földhöz, és akkor hallottam, hogy anya fél lábon ugrál a szobám fele, és úgy kiáltja, hogy menjek, segítsek, mert mindjárt elszakad a harisnyája, és ahogy kinyitottam az ajtót, láttam, hogy anya melltartóban van, és tényleg fél lábon állt, és arról a lábáról, amit a levegőben tartott, félig le volt húzva a szoknyája meg a harisnyája, és akkor odamentem, és anya rám szólt, hogy fogjam meg az oldalát, nehogy leessen, és akkor én mellé álltam, és átkaroltam, és láttam, hogy tiszta könny az arca, és anya lehajtotta a fejét, és óvatosan elkezdte lehúzni a harisnyáját, ahogy fogtam, éreztem, hogy nagyon gyorsan dobog a szíve, és nagyapám jutott eszembe, szerettem volna tudni, hogy mit mondott anyának, de megkérdezni nem akartam, és akkor anya a másik lábával is kilépett a szoknyájából és a harisnyájából, akkor én elengedtem, ő meg ott állt előttem, egy szál bugyiban és melltartóban, azelőtt csak a strandon láttam még így anyát, nem akartam végignézni rajta, de muszáj volt, anya akkor elfordult, felemelte a szoknyáját, megtörölte vele az arcát, úgy mondta, hogy menjek be a szobába és vegyem fel szépen az ünneplő ruhám, mert elmegyünk valahova, én meg mondani akartam, hogy nem akarom felvenni azt az utálatos kötött mellényt, de anya közben leengedte a szoknyát, és úgy nézett rám, hogy inkább nem szólaltam meg mégse, hanem megfordultam és mentem öltözni a szekrényhez, még azt se kérdeztem meg tőle, hogy hova megyünk.

Anya a legelegánsabb vörös kosztümjét vette fel, hozzá egy olyan hegyes tűsarkú cipőt, amilyet azelőtt sose láttam rajta, ahogy mentünk le a lépcsőn, egyszer meg is botlott, a korlátba kellett kapaszkodjon, pedig épp akkor akartam megkérdezni, hogy akkor most azért megyünk, hogy elintézzük, hogy hazaengedjék apát, vagy csak azért, mert anya meg akarja tudni, hogy pontosan mi is történt vele, de még ki se nyitottam a számat, anya rögtön rám szólt, hogy hallgassak, most csendre van szüksége, mert össze akarja szedni a gondolatait, úgyhogy akkor hallgattam, és inkább nem is próbáltam meg kitalálni, hogy hova megyünk, hanem inkább csak számoltam a lépéseket, és mikor sarokra értünk, mindig fogadtam magamban, hogy hány lépés lesz a következő sarokig, de eléggé össze-vissza mentünk, nem nagyon sikerült előre eltalálni, mindig előbb fordultunk be, mint ahogy szerettem volna, aztán mikor az új lakótelepre értünk, amit a város szélére építettek, akkor már nem is nagyon találgattam, mert ott olyan egyformák voltak az utcák, hogy azt se tudtam, hogy melyik melyik.

Több blokkba is bementünk, anya megnézte a névtáblákat a postaládákon, aztán kijöttünk, láttam, hogy egyre idegesebb, gondoltam, hogy biztos eltévedtünk, vagy nem találjuk a házszámot, de nem szóltam semmit, mert tudtam, hogy úgyse tudnék segíteni, aztán mikor már vagy a negyedik lépcsőházba mentünk be, anya csak megtalálhatta, amit keresett, mert megállt az egyik nagy postaláda előtt, megnézte rajta a névtáblát, bólintott, aztán elővette a kistáskájából a zsebtükrét és a rúzsát, és ott, a lépcsőházban kirúzsozta a száját, és aztán eltette a rúzst meg a tükröt, és nekem is megigazította az ingemet, elrendezte a nyakkendőmet meg a mellényemet, még a tenyerét is megnyálazta és lesimította vele a hajam, és aztán mondta, hogy most felmegyünk a negyedik emeletre a nagykövet elvtárshoz, és viselkedjek rendesen, csak akkor beszéljek, hogyha kérdeznek, és válaszoljak illedelmesen, és ne féljek, mert meglátom, hogy nem lesz semmi baj. Én erre bólintottam, és mondtam, hogy jól van, igyekszem jól viselkedni, és aztán, mikor felértünk az első emeletre, megkérdeztem anyától, hogy igaz, hogy apa miatt jöttünk, azért, mert apán akarunk segítem, de anya erre csak annyit mondott, hogy nem, jókedvéből jött ide, és aztán megnyalta a száját, és rám szólt, hogy hallgassak.

Mikor felértünk a negyedikre, egész meglepődtem, mert ott csak egy ajtó nyílt a lépcsőházból, nem négy, mint a többi emeleteken, és a padló cementje is le volt terítve egy nagy rongyszőnyeggel, egész olyan volt, mintha előszoba lett volna és nem egy lépcsőház, de anya egyáltalán nem csodálkozott, hanem odament egyenesen az ajtóhoz, megnézte a réztáblát, jó erősen megnyomta a csengőt, aztán megfogta a kezem, és erősen megszorította, azt hittem, hogy mondani akar valamit, de abban a pillanatban kinyílt az ajtó.

Magas, ősz hajú ember állt a küszöbön, világosbarna öltöny volt rajta, az arca ettől még sápadtabbnak látszott, ahogy anya meglátta, rögtön megszólalt, és mondta, hogy bocsánatot kér, nem szeretné zavarni a nagykövet elvtársat, de hát nem tud kihez fordulni, és csak pár percet szeretne igénybe venni a drága idejéből. A nagykövet erre végignézett anyán azzal a hideg, szürke szemével, és a végére elmosolyodott, és megszólalt, mondta, hogy nahát, asszonyom, szebb, mint valaha, mióta utoljára láttam, legalább tíz évet fiatalodott, és ahogy megszólalt, láttam, hogy elöl sok aranyfoga van, és akkor rám nézett, és még mindig mosolygott, de a szeme sokkal szigorúbban csillogott, úgy kérdezte, hogy te fiam, ki vagy, és akkor én nem mondtam semmit, de anya megszorította a kezem, és úgy szólt rám, hogy mondjam meg szépen a nevem a nagykövet elvtársnak, mintha csak egy ötéves kisfiú lennék, és akkor megmondtam a nevem, és a nagykövet elvtárs bólintott, és mondta, hogy nagyszerű, nagyszerű, úgy hívnak engem is, mint a nagyapámat, és hasonlítok is rá, bizony hasonlítok, még sokkal jobban is, mint az apámra, és én erre csak hallgattam, de magamban azt gondoltam, hogy az anyja picsáját a nagykövetnek, mert én igenis az apámra hasonlítok, és nem a nagyapámra, és akkor a nagykövet megint anyára nézett, és azt kérdezte, hogy minek köszönheti ezt a váratlan látogatást, és anya erre megigazította a kosztümjén a brosst, és közben azt mondta, hogy talán mégsem így a lépcsőházban kéne ezt megbeszélni, és erre a nagykövet biccentett, és úgy mondta, hogy elnézést, nem is érti, hogy is lehetett ilyen udvariatlan, természetesen legjobb lesz, ha befáradunk, és akkor anya rám szólt, hogy töröljem meg szépen a lábamat, és akkor bementünk, és a nagykövet becsukta mögöttünk az ajtót, és mondta, hogy menjünk előre, csak egyenesen, közben hallottam, hogy egymás után kétszer csattant mögöttünk a jálézár, ahogy kétszer ráfordította, és mondta, hogy tessék, tessék, menjünk csak, és akkor bementünk a nagyszobába, és eléggé meglepődtem, mert a szoba egészen olyan volt, mint egy múzeum, a falak tele voltak állattrófeákkal, egymás mellett, össze-vissza lógtak a preparált kisebb-nagyobb antilopfejek, bivalyok, fekete medvék, leopárdok, sakálok, az egyik sarokban egy nagy, kitátott pofájú vízilófej, a bejárattal szemben a fal közepén, a kandalló fölött egy hatalmas nagy, szétálló sörényű oroszlán nézett előre nagyon harciasan, mellette egy fekete fatáblára szerelve két nagy rinocéroszszarv meredezett, és a trófeák között színes pajzsok és lándzsák és meg- sárgult csontkardok töltötték ki a helyet, és egy vastag aranykeretben egy nagy fénykép is volt ott, egy szemüveges fekete férfi volt rajta, csak a feje látszott, meg a válla, aranysujtásos katonai egyenruhában volt, a fején meg egy olyan kicsike leopárdbőr kucsmát viselt, elég jól nézett ki, csak az jutott eszembe, hogy biztos nagyon kell izzadjon a feje abban a nagy melegben még a plusz leopárdbőr alatt is, és ahogy körbefordultam, hogy körülnézzek, hallottam, hogy anya azt mondja a nagykövetnek, hogy nagykövet elvtárs, ez fantasztikus, a Néprajzi és a Természetrajzi Múzeum egyformán megirigyelhetné ezt a páratlan gazdagságot, és a nagykövet erre elmosolyodott, és úgy mondta, hogy ugyan, ez csak egy szerény kis válogatás, négy lakást kellett egybenyittatni, de még így is csak a töredéke fért el a gyűjteményének, azért végül is ez is valami, aztán a szoba közepén egy kis üvegasztal körül álló bőrfotelekre mutatott, és úgy mondta, hogy tessék, foglaljunk helyet, és aztán, mikor leültünk, megkérdezte, hogy megkínálhat-e valamivel, anya meg mondta, hogy ne fáradjon, de a nagykövet akkor már ki is ment, és egy perc múlva már vissza is jött egy ezüsttálcával, a tálcán meg kristálypoharak voltak és egy négyszögletes üveg, a nagykövet letette az asztalkára, leült, aztán töltött anyának és magának, közben mondta, hogy finom házi meggylikőr, és koccintás nélkül felhajtotta, és csak utána mondta, hogy egészségünkre, és akkor anya is megitta a saját likőrjét, és a nagykövet rögtön újratöltötte a poharát és a sajátját is, és azt is egy hajtásra megitta, aztán nem töltött újra, hanem hátradőlt a fotelben, és egy szó nélkül nézett minket, és én akkor anyára néztem, és abból, ahogy két kézzel fogta a poharát, láttam, hogy nagyon ideges, és olyan nagy csend volt, hogy muszáj volt megszólaljak, úgyhogy a nagykövetre néztem és megkérdeztem, hogy a nagykövet elvtárs hol volt nagykövet, és akkor ő a falra mutatott, a trófeák, a lándzsák meg a pajzsok meg a csontkardok felé, és úgy mondta, hogy Afrikában, és erre én nem mondtam semmit, lenéztem, és láttam, hogy tényleg, a földön is egymáshoz varrt zebrabőrökből volt a szőnyeg, és akkor felnéztem megint a nagykövetre, és megkérdeztem, hogy de nagykövet elvtárs, mégis, merre Afrikában, és akkor a nagykövet mondta, hogy mindenfele, de a legtöbbet Afrika szívében, a legsötétebb, legfeketébb Afrika kellős közepében, és aztán azt kérdezte, hogy mit gondolok, hogy az melyik ország lehet, és akkor én rögtön rávágtam, hogy Zaire, és a nagykövet mosolygott, és bólintott, és úgy mondta, hogy nagyon jól van, nagyon elégedett velem, mert látja, hogy szépen tudom a földrajzot, igazán megérdemlek én is egy kis meggy likőrt, végtére is már nagyfiú vagyok, aztán felvette a harmadik kristálypoharat, és teletöltötte a piros likőrrel, a kezembe adta, és mondta, hogy akkor igyam meg szépen, egészségemre, én meg elvettem a poharat, és anyára néztem, anya bólintott, úgyhogy belekortyoltam szépen a likőrbe, nagyon édes volt, de azért csípte és melegítette a torkomat, a nagykövet magának is töltött, meg is itta rögtön, aztán letette a tálcára a poharat és anyára nézett, és azt kérdezte, hogy különben apám hogy van, és anya akkor felhajtotta a likőrt, és keresztbe tette a lábát, és úgy mondta, hogy ő is éppen azért van itt, mert ezt szeretné megtudni, mert már négy hónapja nem kaptunk róla hírt, és ő már nagyon aggódik, és biztos benne, hogy a nagykövet elvtárs a remek kapcsolataival pár perc alatt ki tudja deríteni, hogy mi van vele.

A nagykövet akkor bólintott egyet, és aztán töltött magának még egy pohár meggylikőrt, felhajtotta, és anyára nézett, és aztán azt kérdezte, hogy anya ezt ugyan miből gondolja, és erre anya azt mondta, hogy nagykövet elvtárs ne szerénykedjen, mert ő nagyon jól tudja, hogy a nagykövet elvtárs, múltjával és eredményeivel, milyen fontos pozícióban van még mindig, és neki ez tényleg csak egy kis semmiség, sokkal komolyabb dolgokat is ki tudna deríteni vagy el tudna intézni, ha akarna, és erre a nagykövet megint bólintott, és aztán azt mondta, hogy igen, végül is neki valóban elég tágak a lehetőségei, és valóban sok problémát meg tud oldani, ha akar, de mégiscsak legjobb lenne négyszemközt megbeszélni a részleteket, aztán rám nézett, és azt mondta, hogy legyek olyan kedves, és menjek át a másik szobába, ott rengeteg érdekes dolgot fogok látni, mindenféle játékokat is, de talán mégis az lesz a legjobb, ha ő maga is átkísér, végül is elég nagy ez a lakás, nem volna jó, ha eltévednék, úgy, mint annak idején ő a dzsungelben, bizony nem, anya meg akkor félig felállt, úgy mondta, hogy a nagykövet elvtárs ne fáradjon, erre igazán semmi szükség, én okos, nagy fiú vagyok, nem fogok zavarni, de akkor a nagykövet már felpattant, és úgy mondta, hogy ugyan dehogy, ő jól ismeri a gyerekeket, tudja, hogy nincs is unalmasabb és kiállhatatlanabb számukra annál, ha a felnőttek beszélgetéseit kell hallgatniuk, és ő ezt igazán nem kívánhatja tőlem, mert tudja nagyon jól, hogy a korombeli fiúk legszívesebben egész nap futballoznának, vagy a lányokat kergetnék, és odalépett hozzám, fél kézzel belemarkolt a vállamba és talpra rántott, és úgy mondta, hogy akkor menjünk, anya meg nem nézett rám, lehajtott fejjel a kristály pálinkáspoharat bámulta, úgyhogy tudtam, hogy jobb lesz, ha megyek, nem ellenkezem, és hagytam, hogy a nagykövet elvtárs kitoljon maga előtt a folyosóra. Mielőtt kijött volna az ajtón, a nagykövet még egyszer hátrafordult, anyára nézett, és úgy mondta, hogy pár pillanatra elnézést kell kérnie, azonnal visszajön, és a likőrös üvegre mutatott, és úgy mondta, hogy legjobb lesz, ha anya addig iszik még egy kis finom meggylikőrt.

Kint a folyosón megint megfogta a vállamat, úgy tolt maga előtt, elég gyorsan mentünk, végig a folyosón, aztán át egy másik kisebb szobán, ki egy másik folyosóra, és a falak mindenhol tele voltak csontfaragványokkal, állatbőrökkel, trófeákkal, kitömött madarakkal, átmentünk még vág}' két szobán, épp meg akartam kérdezni, hogy akkor most a nagykövet elvtársnak három külön vécéje, fürdőszobája és konyhája van, de akkor a nagykövet kinyitott egy ajtót, és betolt maga előtt egy másik folyosóra, az egyik falon perzsaszőnyegek lógtak egymás mellett, a másik meg tele volt fényképekkel, ahogy elmentünk mellettük, láttam, hogy mindegyiken a nagykövet van, és vele fekete nők meg fekete kisgyerekek, de rengetegen, és ezen úgy meglepődtem, hogy a képek felé fordítottam a fejem és úgy néztem őket, és ezt a nagykövet is észrevehette, mert azt mondta, hogy ő bizony nem véletlenül mondta, hogy ismeri a gyerekeket, mert tudjam meg, hogy ott azok mind az ő gyermekei, és akkor eszembe jutott, hogy meg kéne kérdezzem tőle, hogy ha az ő gyermekei, akkor mért olyan feketék, de akkor odaértünk egy ajtó elé, és a nagykövet kinyitotta és betolt rajta, ő nem jött be, csak megállt az ajtóban, és onnan mondta, hogy legyek jó fiú, és váljam csak meg itt szépen az édesanyámat, de aztán ne nyúljak semmihez, és főleg ellopni ne próbáljak semmit, mert megjárom, azután még egyszer mondta, hogy jól ismeri a gyerekeket, tudja, hogy mind szemtelen kis tolvajok csak, akikben egy pillanatra sem szabad megbízni, úgyhogy vigyázzak magamra, mert ott, ahonnan ezek a tárgyak származnak, ott az volt a szokás, hogy kiszúrták a tolvajok szemét. Én erre csak bólintottam, a nagykövet meg becsapta maga mögött az ajtót, ahogy ment végig a folyosón, hallottam, hogy még mindig azt morogja, hogy ismeri ő jól a gyerekeket, ismeri a lopós, tolvaj fajtájukat, aztán becsukódott még egy ajtó mögötte, és csend lett, már a lépteit sem hallottam, és akkor éreztem, hogy végigfut a hideg a hátamon, úgy, mintha nézne valaki.

Először úgy megijedtem, hogy meg se mertem mozdulni, de aztán eszembe jutott, hogy ezt biztos csak a trófeák miatt érzem, és végre megfordultam, és akkor még jobban megijedtem, mert láttam, hogy az egyik fal a plafontól majdnem a földig tele van falapokra szegezett koponyákkal és emberfejekkel, de mikor közelebb mentem, láttam, hogy nem igazi emberfejek, hanem csak csimpánz, gibbon és gorillafejek, a koponyák se igaziak voltak, hanem csak egy-két csont volt bennük eredeti, a többi gipsszel volt kipótolva, és mindegyik mellett volt egy kis rajz is, amelyik azt mutatta, hogy az a majom vagy előember, amelyiknek ez lehetett a koponyája, hogy nézhetett ki, és mindegyik mellé oda volt írva a latin neve is, de azt nem olvastam el, mert még mindig borsódzott a hátam, még mindig azt éreztem, hogy néznek, és akkor megint megfordultam, és megláttam, hogy a szemközti sarokban tényleg ott ül valaki egy kis asztalnál, egy felrakott sakktábla mellett, és tényleg engem bámul.

Egy öreg, sovány néger bácsi volt, ott ült az asztal túlsó oldalán, és onnan figyelte, hogy mit csinálok. Ahogy észrevettem, hogy ott van, egy kicsit megijedtem, de aztán rögtön köszöntem neki, de a bácsi nem köszönt vissza, hanem csak intett, hogy menjek szépen közelebb, és én közelebb is mentem, de ő még mindig nem mondott semmit, hanem csak a sakktáblára mutatott, én meg mondtam, hogy köszönöm, de nem szeretek sakkozni, de ő megint csak intett, és megint csak a sakktáblára mutatott, úgyhogy akkor leültem a székre, az asztalka mellé, és éreztem, hogy megnyikordul alattam a szék, és a néger bácsi abban a pillanatban kinyúlt és megfogta a fehér király előtt álló parasztot, és előretolta két kockával, és aztán a királynő oldalán levő parasztot is előretolta, de azt csak eggyel, én meg mondani akartam, hogy az lenne jó, ha én lehetnék a fehérrel és ő feketével, végül is ő a néger, de aztán nem mondtam mégsem, hanem kiugrasztottam szépen egymás mellé a két lovamat, erre a megnyitásra még a nagyapám tanított meg, hogy egyszer még hasznát veszem, na és ahogy elengedtem a második lovamat, a néger bácsi már rögtön lépett is előre a királynő oldali futójával, és akkor, ahogy mozdult a keze, hallottam, hogy megnyikordul benne valami, és akkor felálltam, és jobban megnéztem, és akkor vettem csak észre, hogy igazából nem is egy élő emberrel sakkozom, hanem csak egy bábuval, egy automatával, matekbői tanultuk, hogy már a középkorban voltak ilyen sakkozó automaták, de sose hittem el, de az ott előttem egészen olyan volt, mint egy igazi ember, mint egy nagyon sovány, nagyon öreg néger bácsi, ahogy felálltam, felém fordította a fejét, aztán visszanézett a sakktáblára, én meg odamentem egész közel hozzá, és úgy néztem, hogy hogy van megcsinálva, hogy mi irányítja, és hogy honnan kapja az energiát, és még a kezéhez is hozzányúltam, mert meg akartam nézni, hogy fából van-e kifaragva, de nem fából volt, hanem rendesen bőrből, épp olyan volt a fogása, mint egy igazi emberi kéznek, csak sokkal hidegebb volt, de ahogy megfogtam, éreztem, hogy a bőre alatt megmozdulnak a csontok és az inak, és megint hallottam azt a halk nyikordulást, az ízületei nyikordulhattak meg, mert elhúzta a kezét, és megfogta az egyik sakkfiguráját, az egyik lovát, és akkor vettem csak észre, hogy a sakkfigurák is egészen különlegesek, a feketék ébenfából voltak kifaragva, a fehérek meg elefántcsontból, és mindegyik egy-egy szörnyet ábrázolt, a fehérek mind csontvázak voltak, a feketék meg emberfejű, de állattestű démonok, és mindegyik lándzsákat meg kardokat meg bárdokat meg fűrészes élű késeket fogott a kezében meg a mancsában, és a tisztek koponyákból és csontokból és emberi fülekből és emberi kezekből fűzött nyakláncokat és deréköveket viseltek, minden nagyon részletesen ki volt faragva, a fehér király figurájának az arca meg épp olyan volt, mint a nagyköveté, és elég félelmetesen nézett ki, de azt meg még mindig nem láttam, hogy a sakkozó bácsit mi mozgatja, pedig a hátát is megnéztem, sehol se látszott, hogy belemenne bármilyen kábel vagy hajtószíj, kopott katonaruha volt rajta, és mezítláb volt, és a lába is épp úgy meg volt csinálva, mint a keze, nagyon soványnak és nagyon öregnek nézett ki, és akkor az jutott eszembe, hogy lehet, hogy magától mozog, lehet, hogy nem is automata, hanem tényleg él, vagy ha nem, akkor valami afrikai varázslat mozgatja, és éreztem, hogy elönt a hideg félelem, de annyira, hogy meg se tudtam mozdulni, aztán a vastag nádfonatú székre néztem, amelyiken ült, és akkor rájöttem, hogy a szék lábán keresztül kapja az áramot és azzal működik, óvatosan meglöktem a székét, és tényleg nem mozdult, úgyhogy akkor tudtam, hogy igazam van. És azt gondoltam, hogy biztos a hasában van egy halk kicsi villanymotor és az mozgatja áttételekkel az ízületeit, bowdenekkel meg hidraulikával végül is ilyesmit ma már meg lehet csinálni, úgyhogy akkor visszaültem a székemre és léptem egyet, csak úgy próbából sakkot adtam neki az egyik lovammal, de persze azonnal észrevette és levette a lovam, aztán egy pontos, nyikorgó mozdulattal odarakta szépen a tábla mellé az asztalra, aztán egyre-másra kezdte leszedni a figuráimat, akármit léptem, mindig rögtön válaszolt, egy pillanatig se gondolkozott, és mikor odakínáltam neki a futómat, hogy utána levehessem a királynőjét, akkor azért se lépett oda, mintha pontosan tudta volna, hogy mit gondolok, mintha tudta volna előre, hogy mit akarok lépni, ahogy nyikorogva mozgatta a kezét, egy kicsit felmelegedhetett benne valami, mert olyan szaga kezdett lenni, mint az avas vajnak, és ahogy egyre jobban sarokba szorított, és egyre több figurámat levette, mintha gyorsabbak lettek volna a mozdulatai, és a fejét is egy kicsit másképp tartotta, úgy, minthogyha küszködnie kéne, hogy magába fojtsa a nevetését, és aztán, mikor a második bástyámat is levette, és sakkot adott, láttam, hogy most már vége, akármit is lépek, a következő pillanatban bekapom a mattot, és az automatára néztem, a néger bácsi arcára, a poros, szürkére száradt bőrére, és tudtam, hogy nem fogom hagyni, hogy megmattoljon azért sem, és akkor kinyúltam, és lekaptam a tábláról a fehér királyt, az automata meg a kezem után nyúlt, csak úgy lassacskán, nyikordulva, én sokkal gyorsabb voltam, és az automata akkor hangosan felmordult, és rám nézett, és úgy láttam, hogy haragosan megvillan a szeme, de csak egy másodpercre, aztán egy vad, nyikorgó karlendítéssel leseperte a tábláról és az asztalról a sakkfigurákat, úgy, hogy azok szerteszét szálltak a szobában, és utána hátravetette a fejét, és kitátotta a száját és kacagni kezdett, és közben a száján és az orrán is dőlt a füst, én meg olyan hirtelen álltam fel, hogy egészen hátralöktem a székem, és a fehér király még mindig ott volt a kezemben, és az automata még mindig kacagott, de nagyon-nagyon hangosan, úgy, hogy a falak is beleremegtek, és a padló is, és akkor hallottam már, hogy nem is az automata kacag, hanem anya.

Igen, világosan hallottam, anya volt az, nagyon hangosan kacagott és közben kiabált, még a sok falon és ajtón keresztül is tisztán hallatszott, hogy azt kiabálja, hogy bravó, nagykövet elvtárs, nagyszerű, bravó, nagyszerű, csodálatos, és hogy ne féljen, üsse csak meg nyugodtan még egyszer, üsse csak meg teljes erejéből, üsse csak, ha azt hiszi, hogy attól, hogy meg tud ütni egy nőt, attól férfi lesz, akkor akár reggelig is ütheti, tessék, üsse csak, üsse csak nyugodtan, és közben, ahogy kiabált, végig kacagott, de olyan hangosan, hogy tudtam, hogy a könnyei is csorognak bele, és akkor én már kinyitottam az ajtót, és rohantam is már arra, amerről anya kacagását hallottam, egyik szobából a másikba, végig a folyosókon, és át újabb és újabb szobákon, és mindegyik szoba zsúfolásig tele volt tárgyakkal, és anya kacagása mindenhol hallatszott, és egymáshoz csendültek tőle a kristályvázák és az üveghalak, és a porcelánkatonák, és a poharak, és a borosüvegek, amerre rohantam, anya nevetésétől a falakon mind ide-oda ingtak a bekeretezett térképek és fényképek és elefántcsont faragások, és az üres akváriumban a rézdrótokra kötött szárított és fényesre lakozott trópusi halacskák is mozogtak, épp úgy, mintha úsznának, és az ajtók fölött a bőrszíjakra fűzött réz karperecek és lábperecek is, és a polcokon egymás mellett álló aranyszínű folyadékkal megtöltött, lepecsételt szájú üvegek is, és a csillárok is mind ide-oda lengtek, úgy mozgott minden, mint földrengéskor, és attól féltem, hogy leesnek a falakról a trófeák, és maguk alá temetnek, és egyik ajtót nyitottam ki a másik után, és egyik szobán át mentem a másik után, és már azt hittem, hogy sose fogom megtalálni anyát, de akkor végre felrántottam egy ajtót, és ott voltam megint a nagyszobában, anya az egyik bőrfotel mellett állt fél lábon, és úgy kacagott, a kisasztal fel volt borulva, a meggylikőr szétfolyt a zebrabőrökön, a kristálypoharak és az üveg szilánkjai között, és az egyik antilopfej is leesett a falról, és az a nagy oroszlánfej is félig le volt már esve, a nagykövet ott állt alatta, és fél kezét a feje fölé nyújtotta és úgy tartotta, hogy az oroszlánfej mégse essen bele a meggylikőrbe, a másik kezével meg az ingét próbálta felvenni, és mikor meglátott, elkezdett kiabálni, hogy na végre itt vagyok, akkor ideje, hogy végleg eltakarodjak onnan, és ideje, hogy magammal vigyem a repedtsarkú anyámat is, és nem is tudja, hogy mért engedett be a lakásába minket, mikor tudhatta volna, hogy milyenek vagyunk, a nagyapám se ért soha egy kalap szart se, és az apámat meg legjobb lesz örökre elfelejteni, mert soha a büdös életbe se fogjuk viszontlátni, mert ő garantálja nekünk, hogy ott fog megdögleni, ahol van, ott fog megrohadni a Duna-csatornánál, és még örülhet, ha nem átnevelő táborba kerül, nem látjuk soha többet, és én akkor éreztem, hogy elszorul a torkom, de anya ezen is csak nevetett, és muszáj volt nekem is nevetni, mert az tényleg iszonyú mulatságos volt, ahogy a nagykövet ott állt az atlétatrikójában a hatalmas kitátott szájú oroszlánfej alatt, és fél kézzel az oroszlán pofáját markolta, és ugrálva próbálta visszanyomni a trófeát a falra, és közben dühösen próbálta bedugni a karját az inge ujjába, tényleg nem lehetett kibírni nevetés nélkül, és akkor anya is rám nézett, láttam, hogy vérzik az orra, és szétkenődött az arcán a festék, és akkor anya mondta, hogy menjünk, és még mindig nevetett, és átkaroltam a vállát, és kimentünk a szobából, a nagykövet meg persze még mindig ott állt az oroszlánfej alatt és mondta a magáét, még akkor is hallottuk, mikor kinyitottam anyának a bejárati ajtó jálézárát, de aztán, mikor végre becsapódott mögöttünk az ajtó, már nem is hallottuk egyáltalán, hogy a nagykövet mit kiabál, és anya még mindig kacagott, úgy mondta, hogy segítsek, mert letörött az egyik cipősarka, úgyhogy belém karolt, és úgy mentünk le végig a négy emeleten. Mikor aztán leértünk a lépcsőn, anya megállt, és fél kézzel megigazította a harisnyáját, és a másikkal az arcára szorította a zsebkendőjét, és láttam, hogy még mindig rázza a kacagás, és benyúltam a nadrágom zsebébe, és erősen megszorítottam a fehér királyt, a hideg elefántcsont nagyon jól belesimult a kezembe, és tudtam, hogy senki se fog legyőzni a háborús játékban, mert ehhez a vezérhez képest még a legszebben festett ólomkatona is csak picsafüst.