Minek nevezzelek, cica,
ha rakoncátlan ujjaid,
e gátlástalan kis hullarablók
fekete pulcsim zsebében matatnak,
s a gyökerüknél nyíló négy gödör
mélyére dugdossák a szajrét
(összegyűrt szív,
szerelmetes rajongás
meg más efféle bóvli) -
minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
ha hangjaid,
e piros csőrű, náthás kiskacsák,
kiket hallásom csobbanó taván
úsztatsz a partközelben,
hol izgatóan hümmögetve,
hol túlüvöltve metrókattogást
negédes hápogásba kezdenek,
hogy mint a nád, az ember meghajol -
minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
ha buzgón forditasz
nyitott fájlok és szótárak között,
s egyszerre rám szökkented pillantásodat,
e szemtelen, doromboló cicát,
s míg hízelkedve hozzám dörgölöd,
tekintetem, ki ugyancsak galamb
vernyákoló szájába röppen,
s e kétszinű dög martaléka lesz -
minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
ha elgurulsz
lepottyanván, mint ingemről a gomb,
és elvesződsz magányod szőnyegén
(menet közben rád lép a sok hülye)
s én négykézláb kereslek mindenütt,
tegyük hozzá, hiába,
legjobb esetben is
csak gombostűbe nyúlok –
minek nevezzelek?
Minek nevezzelek?
Harmadszor is cica,
konok kislány, ki koplalásba kezd,
atyáskodó szemek ha nem vigyázzák,
mulasztásaim ürügye,
minden félelmeimnek gondosan
megágyazó mama,
hiúságom csiklandozója,
hamis, büdös kis tolvajom,
minek nevezzelek?