08. ajándék

Ahányszor csak láttam nagyapámat, mindig tele volt a melle kitüntetésekkel, annyi volt neki, hogy cl se fértek a kabátján, és azokon kívül, amiket viselt, még legalább kétszer annyi volt neki otthon, egy vitrinben, ott, ahol a régi sportlövészkupáit tartotta, és mikor nagyapám lehajolt, hogy megpusziljon, akkor a kitüntetések mind összekoccantak. Nem szerettem, hogy megpuszil, mert zsíros volt az arca a krémtől, amit maga csinált magának, és engem is folyton összekent vele, és utána még napokon keresztül éreztem azt az utálatos levendulaszagot, mondjuk nem gyakran találkoztunk, mióta apám elkerült a Duna-csatornához, azóta meg szinte sohase, mert nagyapám meg nagymamám nem nagyon szerették anyámat, azt mondták róla, hogy egy abnormális kurva, aki nem tudja felfogni, hogy milyen jó világban is élünk, és hogy apámat is ő vadította meg, őmiatta volt ez az egész nagy cirkusza a párttal, őmiatta került a Duna-csatornához, és ezért anyámmal szóba se álltak, és ha az utcán találkoztak, akkor is mindig úgy csináltak, mintha egyáltalán nem ismernék, keresztülnéztek rajta, és nem is köszöntek neki, és ha én vele voltam olyankor, akkor velem is pont így csináltak, de én azért egy évben kétszer még mindig elmehettem hozzájuk, a születésnapomon meg a névnapomon.

Ilyenkor nagyapám mindig autóval jött értem, mindig lent, a házunk előtt szokott várni a csillogó fekete kocsijában, és mikor meglátta, hogy jövök, mindig kiszállt, és kinyitotta az ajtót, de nem köszönt, és nem is puszilt meg, hanem csak annyit mondott, hogy tessék beszállni, aztán egész úton egy szót se szólt hozzám, úgy, mintha igazi sofőr lenne, és csak miután megérkeztünk és kiszálltunk a kocsiból, akkor mondta, hogy mennyire örül, hogy eljöttem, és megpuszilni is csak akkor puszilt meg, úgy, mintha az út nem is számított volna semmit se, hanem csak ott találkoztunk volna a kapu előtt. Nagyapám mindig legalább egy hónappal előre elküldte a meghívót, mindig ugyanazt a szöveget írta a cirkalmas kézírásával, hogy szeretettel vár egy kellemes délutánra közös névnapunk alkalmával, mert neki is ugyanaz volt a neve, ami nekem meg apámnak, de sose szólíthattam a keresztnevén, sőt még nagyapának se, hanem csak titkár elvtársnak, mindenki így szólította, nagymamámat kivéve, pedig szerintem nagyapám már nyugdíjas volt, úgyhogy nem is lehetett titkár.

Idén csak a névnapom előtt két nappal jött meg a meghívó, már azt gondoltam, hogy nagyapám idén elfelejtette, hogy lesz, de aztán csak megtaláltam a postaládában a szokásos vajszínű borítékot, ahogy mindig, most is nekem volt címezve, rögtön mondtam is anyának, és kérdeztem, hogy elenged-e, és akkor anya szomorúan elmosolyogta magát, és megrázta a fejét, mint olyankor, amikor olyasmit kérek tőle, aminek nem örül, és mondta, hogy persze, hogy elenged, ahogy mindig, egy feltétellel, és rendes dolog a nagyapámtól, hogy egy évben legalább kétszer így eszébe jutok, és aztán megkérdezte, hogy tudom-e még, hogy mi a feltétel, és én bólintottam, hogy tudom, és mondtam is rögtön, hogy az ajándékot, amit kapok, nem szabad elfogadni, vagyis elfogadni elszabad, de megtartani nem, ott játszhatok vele, amennyit akarok, de a végén vissza kell adnom, mert haza nem hozhatom, mert a mi házunkban nincs semmi, ami nagyapámtól volna, és ha anyán múlik, akkor nem is lesz, és akkor anya mondta, hogy tudja, hogy ez nekem milyen nehéz, és ez tényleg nagyon szigorú szabály, de ha majd nagyobb leszek, akkor megértem, hogy ez így volt helyes, és meglátom, hogy még örülni is fogok, én meg persze bólintottam, de nem mondtam semmit, mert eszembe jutott a villanyvasút, amit három évvel ezelőtt a születésnapomra kaptam, és amit azóta se volt mikor rendesen kipróbálni, és tudtam, hogy anyának nem lehet igaza.

Anya ahhoz is mindig ragaszkodott, hogy ilyenkor elegánsan fel kell öltözni, hiába volt akármilyen meleg, nem lehetett egyszerű rövidnadrágba meg rövidujjú trikóba menni, hanem fel kellett venni azt a szúrós gyapjúszövet nadrágot, amit apa egyik öltönyéből alakított át, hozzá fehér inget, kötött mellényt, meg pionír nyakkendőt, azt az utálatos fekete-fehér magas szárú lakkcipőmet szerencsére pont kinőttem, úgyhogy csak a bakancsomat kellett kifényesítsem, és már kész is voltam, anya persze még rám szólt, hogy fésülködjek meg, de legalább nem simította le vizes kézzel a hajam, aztán még egyszer végignézett rajtam, középre igazította a nyakkendőmet, megpuszilt, és már mehettem is.

Ahogy kiértem a blokk elé, egyből láttam is a fekete autót, nagyapám sose késett, nekem is mindig mondta, hogy a pontosságra nagy hangsúlyt kell fektetni, ahogy meglátott, rám mosolygott, de most nem szállt ki, csak hátranyúlt és felnyomta a hátsó ajtó pöckét, még kinyitni is nekem kellett, mikor pedig beültem, akkor rám köszönt, hogy szervusz, ezen én eléggé meglepődtem, mert máskor nem szokott ilyet csinálni, de rögtön mondtam, hogy kezicsókolom titkár elvtárs, nagyapám akkor bólintott, és elindította a kocsit, aztán még ki se kanyarodtunk a Hosszú utcára, mikor megint megszólalt, mondta, hogy szép nagyot nőttem, mióta utoljára látott, lassan igazi komoly felnőtt lesz belőlem, na, erre nem tudtam mit mondani, csak mikor a Kistemplomhoz értünk, csak akkor jutott eszembe, hogy azt kellett volna mondjam, hogy a titkár elvtárs meg semmit se öregedett, de akkor már késő volt, úgyhogy inkább hallgattam, a visszapillantó tükörben pont látszott a nagyapám szája, az ajka fölött az egyik oldalon volt egy kicsi seb, biztos borotválkozás közben vághatta meg magát, és fájhatott neki, mert többször is megnyalta, én meg egész úton a száját figyeltem, mert előre tudni akartam, hogy mikor fog megint mondani valamit, de nagyapám sokáig hallgatott, egyszer láttam, hogy elmosolyodik, és akkor észrevettem, hogy a szája pont olyan, mint apáé, és ezt majdnem meg is mondtam neki, de szerencsére időben eszembe jutott, hogy egyáltalán nem szabad neki apát emlegetni, úgyhogy gyorsan a szám elé kaptam a kezem, úgy, mintha csak ásítottam volna egyet, nagyapám megint megszólalt, mondta, hogy látja, hogy megint zavarban vagyok vele, úgy látszik, most, hogy így megnőttem, nem megy már nekem rendesen ez a magázás, de ne búsuljak, mert nemsokára megisszuk a pertut. Na, ezen még jobban meglepődtem, és mikor kérdezte, hogy jó lesz-e ez így, akkor azért mondtam, hogy nagyon jó, titkár elvtárs, de nagyapám akkor nem mondott semmit, csak fintorgott egyet, és megrázta a fejét. Közben keresztülmentünk a Főtéren, bekanyarodtunk a Hősök Fasorába, és aztán meg is érkeztünk a mellékutcához, ahol nagyapámék laktak.

Megálltunk a nagyapáék háza előtt, kiszálltunk, nagyapám bezárta a kocsit, aztán kezet fogott velem, de most nem mondta, hogy mennyire örül, hogy eljöttem, csak lehajolt és kétfelől arcon puszilt, úgyhogy megint tiszta krém lettem, aztán, mikor a kapuhoz lépett, hogy kinyissa, az ingem ujjával, amennyire tudtam, megtöröltem az arcom, de még így is erősen éreztem azt az undorító levendulaszagot.

Az udvaron mindig nagy rendetlenség szokott lenni, mert mielőtt a párt nagyapáméknak adta volna a házat, valami szobrász lakott benne, aki a garázst is műteremnek használta, és az udvaron még mindig ott maradt pár félig kész szobor, meg pár ilyen nagy, darabokra szedett fehér öntőforma, volt, amelyiket már teljesen benőtte a repkény, és ezeket mindig kerülgetni kellett, és ahogy mentünk a bejárat felé, hátul a kertben mozdult valami, csak a szemem sarkából láttam, de rögtön odakaptam a fejem, épp csak egy elsuhanó árnyékot láttam, nagyapám is odanézett, ő is meglátta, mert hallottam, hogy halkan azt mondja, a kurva macskák össze-vissza szarják a füvet.

Bementünk a konyhába, nagyapám kihúzott egy széket, mondta, hogy üljek le, mindjárt hoz valami süteményt, és azt a pertut is legjobb lesz most mindjárt elintézni, aztán bement a kamrába, kihozott egy tányér diós kiflit, két poharat, meg egy demizsont, a tányért és az egyik poharat letette elém, mondta, hogy ne szégyelljem magam, egyek nyugodtan, ő is elvett egy diós kiflit és megette, közben kidugaszolta a demizsont, és töltött belőle magának a poharába, láttam, hogy vörösbor van benne, én is vettem egy diós kiflit, de egyáltalán nem olyan volt, mint szokott lenni, sokkal keményebb, alig bírtam szétrágni, mondjuk édesnek édes volt, de valahogy olyan penész ízű, mintha nagyon sokat állt volna a kamrában, és még meg sem ettem a kiflit, nagyapám már az én poharamat is teletöltötte, én meg mondani akartam neki, hogy én még sosem ittam bort, és nem is hiszem, hogy szabad nekem, de nagyapám már kézbe vette a poharát, és úgy tartotta, hogy láttam, csak rám vár, úgyhogy én is a kezembe fogtam az enyémet, és akkor nagyapám mondta, hogy szervusz, és a poharamhoz koccintotta a poharát, de én nem mondtam semmit, mert nem tudtam, hogy mit kell mondani, és akkor nagyapám rám szólt, hogy ez így nem lesz jó, és mondta, hogy mondjam én is, hogy szervusz, és megint nekikoccantotta a poharát a poharamnak, és megint köszönt, és most már én is köszöntem, és akkor nagyapám azt mondta, hogy fenékig, és egy húzásból megitta az egész bort, úgyhogy én is a számhoz emeltem a poharamat és elkezdtem inni, azt hittem, hogy keserű lesz, és a bor égetni fogja a torkomat, de nem égette, csak nagyon savanyú volt, és kicsit olyan volt az íze, mint a marhahúsnak, de keserűnek nem volt keserű, úgyhogy meg tudtam inni, és mikor letettem a poharam, abba sem volt egy csepp bor se, nagyapám akkor rám mosolygott, és mondta, hogy jól van, most már tegeződünk, boldog névnapot, és tudom-e, hogy mi lesz az ajándékom, és én is boldog névnapot kívántam, és mondtam, hogy nem, közben vettem még egy diós kiflit, és óvatosan beleharaptam, hogy hátha az nem lesz olyan penész ízű, pedig az volt, úgyhogy csak nagyon lassan ettem, és akkor nagyapám mondta, hogy tudja, hogy anyám nem szereti őket, és azt is tudja, hogy milyen rossz nekem, hogy nem vihetem magammal haza az ajándékokat, úgyhogy idénre valami olyasmit kapok, amit nem is kell magammal vigyek, és megpróbálom-e kitalálni, hogy mi az. De én erre azt mondtam, hogy nem szeretek találgatni, mert jobban szeretem az igazi meglepetéseket.

Nagyapám akkor mondta, hogy jó, ha nem akarok, akkor nem kell találgassak, és a belső szoba felé intett a fejével, és mondta, hogy menjek be, köszönjek nagyanyámnak, addig ő előkészíti az ajándékomat, de vigyázzak, nehogy elfárasszam nagyanyámat, mert nem jól érzi magát, és akkor meg akartam kérdezni, hogy mi baja van, de nagyapám a belső szoba ajtaja felé intett, és mondta, hogy most menjek szépen, majd utána még beszélgetünk.

A belső szobában elég világos volt, pedig be voltak húzva azok az átlátszó függönyök, az asztal meg tele volt virágokkal, fehér jácintok meg orgonák álltak a kristályvázákban, iszonyú sűrű virágszag volt, nagymamám az ágyban feküdt, a hosszú szőke haja lelógott a párnáról, a fél lába meg kilógott a takaró alól, láttam, hogy vörösre vannak lakkozva a lábkörmei.

Amikor becsuktam az ajtót, nagymamám felébredt, egyenesen rám nézett, én köszöntem, mondtam, hogy kezicsókolom nagymama, ő meg úgy kérdezte, hogy nahát, te vagy az, mintha nem is ismert volna meg, de aztán mondta mindjárt, hogy gyere ide, kisunokám, és felém nyújtotta a kezét, de olyan egyenesen tartotta, hogy csak a kézfeje lógott le, mint a filmekben, mikor kézcsókra szokták nyújtani a kezüket a nők, nem tudtam, mit csináljak, azért odamentem, és jobb kézzel megfogtam, ahogy a filmekben láttam, és amikor felé hajoltam, gondoltam, hogy most majd biztos elrántja a kezét, de nem rántotta el, nem volt mit csináljak, meg kellett csókoljam, és akkor nagymamám megint rám mosolygott, és az ágy mellett álló karosszék felé intett, mondta, hogy üljek le, látja, hogy már igazi felnőtt úriember lett belőlem, én leültem, nagymamám ágya fölött a hímzett falvédőt néztem, meg a kezén a köves gyűrűket, ő meg mondta, hogy sajnos mostanában nem jól érzi magát, és már hosszú ideje ágyhoz köti ez a kínzó fejfájás, aztán megkérdezte, hogy megy az iskola, én meg mondtam, hogy jól, közben láttam, hogy lent, a tövénél, a nagymamám haja nem is szőke, hanem őszesbarna, és akkor nagymama mondta, hogy örül, hogy jó tanuló vagyok, mert legalább én nem hozok szégyent nagyapámra, aztán a gyűrűs ujjával a vázák mellett álló üvegkancsóra mutatott, és megkért, hogy töltsék neki egy pohár vizet, én meg mondtam, hogy igenis nagymama, felálltam, és hoztam a vizet.

Nagymama úgy ivott, hogy két kézzel fogta a poharat, nagy kortyokban nyelte a vizet, én meg végig a kezét néztem közben, hogy milyen ráncos a bőre, és azon gondolkoztam, hogy vajon az a hegyes kő a bal kezén, az tényleg gyémánt-e, és hogyha gyémánt, akkor tényleg lehet-e vele üveget vágni. Közben nagymama lassan megitta az egész pohárral, és mikor visszaadta a poharat, láttam, hogy rúzsos lett a széle, nagymamának meg könnyes lett a szeme, és először azt gondoltam, hogy csak az erőlködéstől, hogy olyan nehezen ivott, de aztán, mikor rám nézett, és megkérdezte, hogy tudok-e titkot tartani, és úgy remegett a hangja, mint aki tényleg mindjárt sírni fog, akkor láttam, hogy komolyan elszomorodott, és meg se várta, hogy mit válaszolok, úgy mondta, hogy itt volt Csidej doktor és megvizsgálta, és most már biztos, amit ő már évek óta sejtett, hogy rákos, halálos beteg, és nem fogja megérni a nyarat. Ezt suttogva mondta, és mire a végére ért, már rendesen csorogtak a könnyei, és még úgy, sírva kinyúlt és megfogta a kezem, és mondta, hogy az istenszerelmére kér, hogy ígérjem meg, hogy erről egy szót se mondok nagyapámnak, mert neki erről nem szabad tudni, és én akkor meg is akartam ígérni, meg azt is gondoltam, hogy még megkérdezem, hogy az a rák, az hol fáj, de nagymamám oda se figyelt arra, hogy mit beszélek, hanem azt suttogta, hogy most már menjek szépen, mert nagyon kifárasztottam, és legyek jó fiú, és amikor ezt mondta, le is hunyta egyből a szemét, úgyhogy felálltam és elindultam az ajtó felé, és ahogy kimentem, pont láttam, hogy nagymamám visszahúzza a lábát a takaró alá.

Nagyapáin még nem volt a konyhában, először nem tudtam, hogy hol lehet, de aztán, mikor leültem, hallottam, hogy matat valaki a fürdőszobában, a diós kiflikre néztem, de nem vettem többet, inkább szomjas voltam, meg még mindig erősen éreztem a bor ízét, gondoltam is, hogy felállók és engedek a csapból magamnak egy pohár vizet, de akkor az előszobában kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és bejött a konyhába nagyapám, és letett az asztalra egy olajos rongyba csavart csomagot, töltött nekem is meg magának is egy pohár bort, és közben megkérdezte, hogy mit mondott nagyanyám, én meg mondtam, hogy semmit, csak az iskoláról kérdezett, de nagyapám felhajtotta a bort, és mondta, hogy ne hazudjak, mert nagyanyám biztos nekem is elmondta azt a történetet a betegségéről, és akkor mondtam, hogy el, de megígértem neki, hogy arról nem beszélek, és nagyapám bólintott, és mondta, hogy jól van, az ígéret szép szó, aztán töltött magának még egy pohárral, úgyhogy én is kortyoltam egyet a borból, de most egyáltalán nem esett jól, és közben azt az olajos csomagot néztem, hogy vajon mi lehet benne, nagyapám is látta, hogy nézem, de nem mondott semmit, hanem szép lassan kortyolgatta a bort, aztán egyszer csak megkérdezte, hogy járok-e még focizni, én meg mondtam, hogy nem, és Haza Védelme foglalkozásokra, és én mondtam hogy azokra se, és akkor nagyapám elhallgatott, megitta a maradék borát, és kérdezte, hogy emlékszem-e, hogy egyszer azt ígérte, hogy elvisz vadászni, és én mondtam, hogy igen, pedig igazából nem is emlékeztem, mert nem is ígért nekem soha ilyesmit, és akkor nagyapám maga elé húzta azt az olajos csomagot, és kibontotta, és közben mondta, hogy annak pedig most jött el az ideje, és kivett a rongyból egy nagy pisztolyt.

Azelőtt én olyat sose láttam, sokkal nagyobb volt annál, mint amit a rendőrök szoktak viselni, a csöve is hosszabb volt, meg az agya is más formájú, nagyapám kiugratta belőle a tárat, aztán az üres pisztolyt odaadta a kezembe, közben mondta, hogy úgy fogjam, hogy ez egy Luger, és ezt a fegyvert huszonöt éve élő ember nem látta, és vigyázzak vele, mert nem gyerekjáték, aztán felállt, és mondta, hogy menjünk ki az udvarra, mert megtanít, hogy kell célozni, végül is a célzóvizet már magamhoz vettem, de én oda se figyeltem arra, hogy mit mond, mert a fegyvert fogtam, súlyos volt és nagyon hideg, azelőtt én mindig sokkal könnyebbeknek képzeltem a pisztolyokat, nem is tudom, hogy egy ilyet hogy lehet olyan villámgyorsan előrántani, és közben nagyapám kérdezett valamit, de hogy mit, azt nem is hallottam, mert a faliórára céloztam a pisztollyal, és elképzeltem, hogy mi lenne, ha a közepébe eresztenék egy golyót, és akkor nagyapám kirántotta a kezemből, és hangosan rám szólt, hogy megmondta, hogy nem gyerekjáték, fogjam fel, hogy ez nem olyan szar légfegyver, mint amivel a Haza Védelme foglalkozásokon szoktunk bohóckodni, hanem ez igazi pisztoly, rendes maroklőfegyver, aztán a poharamra nézett, és kérdezte, hogy a boromat nem iszom-e meg, és én mondani akartam, hogy de, megiszom, mert féltem, hogy megsértődik, és felpofoz, de akkor már elvette a poharamat, és egy hajtásra megitta belőle a maradék bort, és mondta, hogy jól van, menjünk, mert az idő telik.

Mikor kimentünk az udvarra, nagyapám visszaadta a pisztolyt, és mondta, hogy célozzak a garázs falára, oda, ahova az öntözőkanna fel van akasztva a szegre, én meg felemeltem a pisztolyt, de nem az öntözőkannára fogtam, hanem az egyik fehér szoborra, amelyik oda volt támasztva a garázs fala mellé, az arca nem volt rendesen kifaragva, de azért én oda céloztam pont a két szeme közé, és akkor nagyapám mondta, hogy engedjem le a fegyvert, és célozzak még egyszer, úgyhogy megint oda céloztam, egyenesen a szobor fejére, és akkor nagyapám mögém állt, és igazított egy kicsit a fogásomon, mondta, hogy ne tartsam olyan mereven a karom, és megmondta, hogy az öntözőkannára célozzak, mert emberre töltött fegyvert nem fogunk, csak akkor, ha meg akarjuk ölni, és én mondani akartam, hogy az csak egy szobor, de aztán inkább szó nélkül elfordítottam a karom, úgyhogy a pisztoly csöve tényleg az öntözőkannára nézett, nagyapám akkor arrébb ment, és először mondta, hogy engedjem le a fegyvert, aztán emeljem fel a karom, és célozzak, és aztán már nem is mondta, csak integetett, hogy fel-le, fel-le, a fegyver elég súlyos volt, és nagyon más volt fogni, mint egy légpuskát, de a végén már egész jól céloztam, és kétszer még a ravaszt is meghúztam, de úgy, hogy pont akkor fújtam ki a levegőt, ahogy azt a légpuskánál tanultam, és tudtam, hogy ha lett volna golyó benne, akkor szétlőttem volna az öntözőkannát.

Nagyapám egy idő után már nem is integetett, hagyta, hogy a saját ritmusomban emelgessem a fegyvert, aztán mondta, hogy jól van, tehetséges vagyok, mert épp úgy tartom a pisztolyt, ahogy kell, mondjuk látja, hogy kicsit súlyos nekem, de nincs mit csinálni, ez komoly fegyver, és nem egy olyan vacak légpuska, amivel az iskolában szoktunk lövöldözni, aztán elvette a pisztolyt, és beletette a tárat, és állított rajta valamit, és mikor visszaadta, mondta, hogy vigyázzak, mert most már ki van biztosítva, és csőre is van töltve, úgyhogy csak akkor húzzam meg a ravaszt, mikor ő mondja, jöjjek, álljunk a körtefa mellé, mert ha nem mozgunk, akkor nem vesznek észre, és ne féljek, mert nem kell majd sokáig várni, és én nem értettem, hogy ezt mért mondja, hogy kik nem vesznek észre, és épp meg akartam kérdezni, de akkor nagyapám a szám elé tette a kezét, és odahúzott magával a körtefa mellé, és közben a másik kezével a kőkerítés tetejére mutatott, és akkor láttam, hogy ott áll egy nagy fekete macska, és akkor már azt is tudtam, hogy mire fogunk vadászni, éreztem, hogy rászorul a kezem a pisztolyra, fel akartam emelni, hogy célozzak, de nagyapám megszorította a vállam, és azt suttogta, hogy még vágunk, és akkor a macska leugrott a fal tetejéről, és a farkát magasra tartotta, és merev lábakkal, lassan lépkedett a fűben, és kétszer is megállt és felpúposította a hátát, és a fűben szaglászott valamit, és egyszer még felénk is nézett, de vagy nem látott meg, vagy nem érdekeltük, mert a két hátsó lábára kuporodott, és elkezdte végezni a dolgát, és akkor megint célozni akartam, és éreztem, hogy nagyapám még jobban megszorítja a vállam, és akkor a macska befejezte, és elkezdte a mancsával kaparni a füvet, és akkor nagyapám suttogva megszólalt, hogy célra tarts, és én lassan elkezdtem emelni a pisztolyt, két kézzel fogtam, úgy, ahogy nagyapám tanította, de a pisztoly a tár miatt sokkal nehezebb volt, és mikor végre ráfogtam a macskára, éreztem, hogy egy kicsit remeg a kezem, de akkor már a ravaszon is volt az ujjam, és akkor nagyapám mondta, hogy most, és akkor meghúztam a ravaszt, és ahogy megmozdult az ujjam, a macska rám nézett, és láttam, hogy egész sárga a szeme, és elképzeltem, hogy mit lát, hogy ott állok a kötött mellényemben és a nadrágomban a fa mellett, és akkor egyszer csak eldördült a pisztoly, és a macska ugrott egyet, de úgy, hogy mind a négy mancsa elvált a talajtól, nem is ugrás volt, hanem csak a lövés ereje emelte el a földtől, és csak az oldalát találtam el, nem a fejét, pedig arra céloztam, és akkor leengedtem a fegyvert, de a dördülés még mindig ott visszhangzott a kert kőfalai között, és akkor nagyapa megfogta a vállam, és mondta, hogy szép lövés volt, menjünk, nézzük meg, és még csak három lépésre voltunk, mikor láttam, hogy megmozdul, először csak a farka kezdett el tekeregve kígyózni ott a fűben, aztán elkezdett nyávogni, és láttam, hogy véres az oldala, és a fű is véres körülötte, és akkor nagyapámra néztem, ő meg mondta, hogy gyorsan, lőjem már fejbe, ne hagyjam szenvedni, és tényleg, szegény macska valahogy feltartotta a fejét, és mintha a levegőt akarta volna harapni, nagyon hangosan elvinnyogta magát, és közben a farka is ott mozgott még a fű között, és akkor én megint felemeltem a pisztolyt, két kézzel fogtam, rendesen, ahogy kell, és pont oda céloztam a macska két szeme közé, és meghúztam a ravaszt, és a pisztoly megint majdnem kiugrott a kezemből, a dörrenés meg pont úgy össze-vissza pattogott a kert falai között, mint az első lövésnél, és aztán végre csend lett, és a macska nem mozdult többet, és láttam, hogy a fejéből semmi se maradt, és még körülötte is mindenhol tiszta vér volt a fű, és akkor elkezdett remegni a kezem, de úgy, hogy majdnem kiesett belőle a pisztoly, és akkor nagyapám átkarolta a vállam, és kivette a kezemből a fegyvert, és közben mondta, hogy így van ez, mind meghalunk, de én ne búsuljak, mert énelőttem még ott áll jóformán az egész élet, aztán letépett a kabátjáról egy kitüntetést, a kezembe nyomta, közben mondta, hogy ez a legkedvesebb érdemrendje, az Arany Veterán Csillag, de nekem adja, mert igazán kiérdemeltem, és ahogy ezt mondta, éreztem, hogy nagyon borszagú a lehelete.

Bementünk a konyhába, nagyapám mondta, hogy várjak, letette a pisztolyt az asztalra, kihúzta a kredenc fiókját és elővett egy biztosítótűt, aztán odaállt elém, kivette a kezemből a kitüntetést, és lehajolt, és feltűzte a mellényemre, a bal oldalra, a szívem fölé, de a biztosítótűt sehogy se tudta bekattintani, egy kicsit meg is szúrt, de nem fájt egyáltalán, ahogy nyomkodta a tűt, én végig a feje búbját néztem, és láttam, hogy kopaszodik, azelőtt sose vettem észre, de most tisztán láttam, hogy legalább fél tenyérnyi helyen hiányzik már a haja, aztán csak sikerült bepattintani a tűt, akkor még megigazította a kitüntetést rajtam, aztán két oldalról arcon csókolt, és megint mondta, hogy boldog névnapot, és hogy éljek sokáig. És akkor én is mondtam, viszont kívánom nagyapa, és éreztem, hogy nagyon el van fáradva a karom a sok célozgatástól, és a macskára gondoltam, és szerettem volna leülni.

Nagyapám akkor az órájára nézett, és mondta, hogy most már ideje mennem, most nem tud hazavinni, mert vár valakit, de nagy fiú vagyok, úgyhogy egyedül is remekül hazatalálok, és én mondtam, hogy persze, moziba is szoktam egyedül járni, akkor nagyapám megfogta a demizsont, és kitöltötte magának a maradék bort, és úgy mondta, hogy vigyázzak magamra, és a viszont látásra, és akkor éreztem, hogy nagyon szomjas vagyok, de nem akartam vizet kérni, és mikor kinyitottam a konyhaajtót, azért még megkérdeztem nagyapámat, hogy nagymamám tényleg meg fog-e hahói, és nagyapám nem nézett rám, úgy mondta, hogy tudhatnám, hogy nem kell mindent elhinni, és nagyanyámnak kutya baja, azonkívül, hogy öreg, mondjuk bajnak az is elég baj, aztán intett, hogy menjek már, és ahogy becsuktam az ajtót, még láttam, hogy beleszagol az üres borospohárba.

Mikor kimentem a kapun, még nem alkonyodott, tudtam, hogy ha sietek, akkor fél óra alatt hazaérek, levettem a mellényemről a kitüntetést és megnéztem, a csillagon keresztbe volt rakva egymáson egy görbe kard meg egy géppisztoly, a hátába meg bele volt gravírozva a nagyapám neve, meg egy évszám, és elővettem a zsebkendőmet, és a biztosítótűvel együtt belecsavartam a kitüntetést, és beledugtam a nadrágom zsebébe, és azt gondoltam, biztos hogy anya ott nem fogja megtalálni.