Abban az időben, amikor fogadott fiam nyomait keresve Dobrinban éltem, az egész erdőkerületben egyetlen fényképész működött. Ez az egy is kizárólag a hegyivadászoknak dolgozott. És még csak nem is terepszínű hegymászó katonákat fényképezett, vagy a pirosított szájú irodistákat, hanem a természetvédelmi terület burkus medvéit – tartottak belőlük az erdőn vagy százharminc-száznegyvenet – a kormányzati nyilvántartások számára.
Valentin Tomoioaga fényképész – maga is ezredes – hétszámra az erdőt járta, protekciósan valószínűleg különféle oltásokat is kapott, mégis, a tunguz nátha végül őt is leterítette. Dobrin City közelében, az erdőszélen lett rosszul, néhány csupasz, hántott törzsű fenyő alatt, el lehetett látni odáig a faluból is. Bár korán fölfedezték, hiszen a szél egyfolytában lobogtatta rajta köpenye szegélyét, nem került a gyengélkedőbe, hanem azon a helyen, ahol a láztól olvadozva kinyúlt, szétterült, körbecövekelték, lécekkel beszögezték, s még a csupasz fenyőtörzseket is gerendákkal ácsolták körbe, nehogy másokat is megfertőzni valamerre elinduljon. Tartottak itt a tunguz náthától nagyon, s úgy nézett ki, az lesz a legjobb, ha fertőző beteget, legyen az akár ezredes, nem engednek többet vissza sem a laktanyába, sem pedig a faluba, sehova. A sebtiben köréje vont palánk résein enni kukoricacsöveket dugdostak be neki, inni ott volt neki a harmat.
Mivel a maródi Valentin Tomoioaga fényképész helyébe új ember nem került, hamarosan elérkezett a nap, amikor helyettesíteni kellett. De nem a medvéknél, vagy valamilyen rejtett objektum körül a rezervátumban, hanem az ukrán határon, ahova azon a napon egy külföldi kamionost vártak. Az illetőnek nem állhatott valami jól a szénája, ha fényképésszel készültek elébe. A húsfuvarozó Mustafa Mukkerman lett volna az, akit ezüstfényű, színes alakokkal telepingált kamionjával magam is gyakran láttam elrobogni a Dobrint megkerülő észak-déli országúton.
Az, hogy pont nekem kellett beugranom a dögrováson lévő fényképész helyébe, bár amúgy mindenben jártas, tapasztalt ember hírében álltam, csakis a kiszámíthatatlan asszonyi szeszély műve lehetett. Örök rejtély marad, annyi titoktartó, ravasz hegyivadász mellett hogyan esett rám Coca Mavrodin ezredes választása.
Igaz, alighogy átvette Puiu Borcan halála után a dobrini erdőkerületet, egy s más máris megváltozott. A változás szelei lobogtatták szerte a faluban azokat a kicsi papírszalagokat, amolyan személyre szóló idézőket, majdhogynem magánleveleket, amelyeken engem név szerint újra meg újra az erdőbiztosi hivatalba rendelt. Ez történt most is: egy reggel ott zizegtek a zsákpapírból tépett, szénnel telefirkált fecnik a gyümölcsbegyűjtő közelében, villanypóznákon, kerítéseken, út fölé hajló faágakon, rajtuk a felszólítás: „Siessen, Andrej, várja magát Coca kisasszony.”
Izolda Mavrodin-Mahmudia – a Coca beceneve volt – a megboldogult Puiu Borcan ezredes karosszékében ült, előtte az íróasztalon két hatalmas fényképezőgép: egy Konica és egy mordály Canon. Nem baj, ha nem értek a dologhoz nagyon, mondta, ezek szinte maguktól mindent elvégeznek, csak egy megbízható, érzékeny ember kell, aki kezében tartja őket, kicseréli időnként a filmet, és nyomogatja a gombokat.
Az ukrán határ, ahova Mustafa Mukkermannak érkeznie kellett, a közelben, a Pop Ivan vízválasztóján vonult. Éjjelente néha Dobrinból is látszottak a fellőtt világítórakéták, gyakran felhőkön villant az őrtornyok pásztázó fénye, de nappal ugyanolyan közöny áradt lejtőin a völgy fele, mint bármelyik környező hegyről; évtizedek óta nem történt arrafele semmi.
Coca Mavrodin ezredes már a huzatos hágóra öltözötten, csuklyás szürke hegyivadászköpenyben gunnyasztott a parancsnoki székben. Fülét a légvonat ellen sárga vattával tömte tele, körülötte az a savanykás-kesernyés bogárszag terjengett. Úgy hírlett, a miazmás deltavidékről, az óriás harcsák, gödények vészterhes világából került ide a rideg északra.
– Amikor megengedhetem magamnak – mondta –, szívesen dolgozom civilekkel. Ezért magára gondoltam, Andrej. Egyébként lesz velünk még két illető, a fiatalabb korosztályból.
A vöröskereszt jelével ellátott katonai kétéltű járművön utaztunk patakmedreken, süppedős lápokon, vizenyős réteken át, amíg el nem értük a Pop Ivan tövét, ahonnan szerpentinek kanyarogtak a szoros felé. A vezetőülésen maga Coca Mavrodin ült, mellette, fényképezőgépekkel a nyakamban jómagam, a hátsó üléseken két télikabátos, sálas, kalapos, öltönyt, félcipőt viselő, majdnem egyforma fiatalember, két teljesen egyforma dobermankutyával. A két komor fiatal Coca Mavrodin szürke gúnáraihoz tartozott.
Útközben, bizalmas beszélgetésükből kiderült, a nemzetközi fuvarozó Mustafa Mukkerman a Beszkidek felől érkezik, kamionja tele fagyasztott birkával. A rakománnyal a Balkán legdélibb csücskei felé igyekszik, hetente egyszer fordul: mindig, de mindig csütörtöki napokon, a déli órákban lép be az országba. Az illető egyébként a legkevésbé sem hétköznapi lény, szabályos óriás, úgy hírlik, súlya meghaladja a hatszáz kilót. A két szürke gúnár most azon tanakodott, ha megérkezik, és majd sor kerül a testi motozásra, hogyan osztoznak meg oldalain, hatalmas tagjain. Azért keltek útra, velem együtt, hogy találjanak nála valamit.
Amint a kétéltűvel a szerpentineken a határ felé kanyarogtunk, a fordulókban párszor elővillantak a Pop Ivan menyétszínű szirtjei, a főgerincről az erdő mélyére nyúló fakóvörös sziklabordák, de a szoros felé közeledvén elhomályosultak, kezdett elromlani az idő. A Pop Ivan magaslataira aznap érkezett meg nagy dérrel-dúrral a tél.
A határállomás ott fönn a vízválasztón mindössze egy kicsi őrszobából és egy tábori sátorból állt, előttük kék-sárga vassorompó zárta el az utat. Az átkelőhely a hegységen átvezető régi földút legmagasabb pontjára települt, ahol a kétoldali lejtők majdnem szorossá szűkültek. Komisz, huzatos hely volt, fuvolázó szirtekkel, vén szakállzuzmótól lobogó szürke fenyőkkel. Túl a völgy vágásán, a távoli áttetsző égbolton már észak nyugtalanító színei villóztak.
De mondom, mire elértük a tetőt, elromlott az idő. Az ormok közé szürke foszlányok ereszkedtek, előbb tüskés eső kopogott a kétéltű bádogján, a plexiüvegen, aztán hirtelen minden elcsendesült: tollú-nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. A szorosra a tél homálya ereszkedett, mélyén, a határőrök sapkáin vörös csillagok izzottak.
Váratlanul az ég is megdördült, és bár a függönyökben érkező sűrű hóesést a villámok fénye át- meg áthasította, egy határőr biztonságból piros fénnyel égő viharlámpást akasztott a sorompóra, nehogy Mustafa Mukkerman, ha éppen a fergeteg kellős közepén érkezik, váratlanul nekihajtson. Tudták, nem késik, hiszen évek óta mindig csütörtökön, délidőben lépett be kamionjával: pontos embernek ismerték. Úgy hírlett, apai, azaz Mukkerman ágon félig-meddig német.
A dobermanok a kétéltű alá heveredtek, míg Coca Mavrodin lassan előresétált a sorompóig. Egész hóesés alatt a kék-sárga vasrúdra könyökölve várakozott, nehogy véletlenségből is elmulassza azt a pillanatot, amikor a túloldali szerpentineken átderengenek Mustafa Mukkerman fényszórói a havazás kárpitján. Csak az arca elől időnként ellobbanó pára jelezte, posztóba csavarodva egy lény gunnyaszt szemben a tüskés, ellenséges széllel. Szép lassan rá is ugyanannyi hó rakódott, mint közelében a homokos ládára, a sorompó bakjára. Prémsapkája fölött kicsi örvény kavargott, a végén szinte észrevétlenül a vállára szállt egy madár.
Mustafa Mukkerman érkezését legelsőként a kutyák neszelték meg. A hóval rakott szélrohamok még foszlányokat sem ragadtak el a rakomány alatt fújtató motor távoli morgásából, amikor a dobermanok ásítozni kezdtek; mindenki tudja, ez náluk a figyelem jele. A kamion, tele fagyasztott birkával, rohanó ködöktől elfátyolozottan már a közeli kaptatón járt. A két kutya füle kihegyesedett, farkuk csonkja megrebbent, előbújtak a fáradt olajtól csöpögő kétéltű alól. Coca Mavrodin ismerte kutyáit, olvasott a nyakukon végighullámzó szőrből, és nyomban kiegyenesedett. Hátán megrepedezett a rárakódott hó, puha tömbökben omlott le róla.
Vállán megbillent, fölfordult a madár is. Mereven, jeges szárnyakkal hullott a hóba. Úgy látszik, az előbb már csak meghalni szállt volt oda. Azt mondják, a tunguz náthába a madár, aki északról hozza, maga is belehal.
Mustafa Mukkerman érkezésekor csend lett, a szél elült, a hópelyhek megálltak a levegőben. Csak a sűrű szürkeség maradt, amit most villámok helyett a kamion fényszórói pásztáztak; a katonák megemelték előtte a sorompót, hogy áthaladhasson. Az ezüstösre festett kocsi fala tele volt pingálva mindenféle badarsággal, ami csak egy ilyen országhatárok között hontalanul kószálgató fuvarosnak juthat eszébe: bíbor égbolt alatt kék pálmák, zöld majmok éktelenkedtek rajta, egyik falát egyetlen, mélyen lecsüngő magányos női mell díszítette.
A kétéltű belsejéből előbújt a két szürke gúnár, a kamion rendszámáról lerugdosták a havat, hogy megbizonyosodjanak, valóban ő érkezett-e meg, akit vártak. Körbejárták a meleg, magában még mindig kimerülten szuszogó járművet, néha ujjal érintették a raktér ezüstös falát, s a színes pingálmányok láttán szemükben a rosszallás árnyai motoztak.
Közben Mustafa Mukkerman is letekerte maga mellett az ablakot. Elképesztően hatalmas, zsákszerű, kerek és csupasz karját kinyújtotta, kezét ökölbe szorította, s az üdvözlet jeléül könyökből és csuklóból is néhányszor megmozgatta. A szürke gúnárok összenéztek: jól látnak-e. Előjelnek nem volt ez jó, mindenesetre.
Coca Mavrodin oldalba lökött, rajta, ettől kezdve nyomogathatom a gombokat. Ha majd lámpa villózik az ujjam alatt, ki kell cserélni a filmet. Belekukkantottam a keresőbe, s a telepingált kamion, a sofőr, a két szürke gúnár a két dobermannal mindjárt életre kelt kicsiben, a matt üvegen.
Mustafa Mukkerman közben működésbe hozott egy gépezetet, a vezetőfülke fala megnyílt, a sofőrt, ezt a hatalmas bőrzsákot az üléssel együtt a szerkezet emelte ki, és a földre helyezte, ahol talpra állt. Vörös overallt viselt, alatta hatalmas, gömbölyű húsok, hájas bőrlebernyegek remegtek. Remegett közelében a levegő is, és a hó szemlátomást olvadásnak indult körülötte. Amikor észrevette, hogy az őrszobából kilép két soványka vámtiszt – régi ismerősei lehettek – vidáman integetett nekik, és a kamion falán biztos erre a célra kiképezett fogantyúkba kapaszkodva kulcsait csörgetve maga is elindult, kinyitni nekik a raktér hátsó ajtaját, hogy zseblámpáik fényét majd végigsétáltassák a ködlő, zúzmarás húsok között. Már éppen letépni készült a zárról a plombákat, amikor Coca Mavrodin ezredes közbeszólt, és az egészet leállította: ilyesmivel most fölöslegesen ne töltsék az időt.
A szürke gúnárok erre Mustafa Mukkermanhoz siettek, kétfelől közrefogták, s fölkérték, ott, azon a helyen, ahol áll, vetkőzzék le. A parancsnoknő kérése ez, de ő hölgy létére vonakodik kimondani. Netán még félreértené.
– Az első ilyenszerű fogásom – jegyezte meg mellettem halkan Coca Mavrodin ezredes –, tudja, eddig a langyos délen állomásoztam, Pelikán-farmon dolgoztam.
– A jóisten meg fogja segíteni.
A havazás valóban elállóban volt, a szürke gúnárok azzal vigasztalták Mustafa Mukkermant, benn az őrházban, ahová egyébként sem férne be, amúgy sem lenne melegebb. Akkor meg rajta, vetkőzzék le teljesen mielőbb.
– Az csak természetes – bólintott a sofőr. – A legnagyobb örömmel.
– Hol tanulta meg ilyen jól a nyelvünket? – szólt oda Coca Mavrodin.
– Hogy hol? Ó, hát csak így átutazóban. Bejön az a levegővel az ablakon.
– Tudja, nagyon sajnálatosnak tartom, hogy ilyesmire került sor. És pont magával szemben, akit annyira tisztelünk.
– Engem kellemesen érint a dolog – mosolygott Mustafa Mukkerman, a sofőr. – Amúgy is meg szerettem volna mutatni maguknak a pucámat.
Coca Mavrodin előbb félrenézett, majd hirtelen rám pislantott, hogy leolvassa az arcomról, jól hallott-e. Zsebéből kihegyezett tintaceruzát vett elő, mintha a tenyerére vagy a levegőre akarná írni, ami elhangzott. A két szürke gúnár is nyújtogatta nyakát az elszálló szavak után. Mustafa Mukkerman pedig, mintha csak erre várt volna, melle, hasa fölött végighúzta a cipzárt, hogy előbújhasson öltözékéből. Különleges, az ő testére szabott kezeslábast viselt: alighogy a megnyitott, itt-ott megoldott ruhát megrázta magán, az nyomban lehullott róla. Amint az előbb kívánták tőle, máris ott állt teljesen csupaszon, remegő hájakkal az ezüstös hópelyhek között.
– Ne higgye, hogy szívvel-lélekkel teszem – fordult felém Coca Mavrodin. – A mesterségem nem ez, a meztelen embert pedig különösen utálom. De kaptam a lengyel elvtársaktól egy fülest. Hogy ez a személy a hája közé dugva készül hazánk területén átcsempészni valamit. Hogy mit, azt sajnos nem mondták meg.
Mint valami lankadt szárnyak, Mustafa Mukkerman válláról, lapockájáról, derekáról remegő húsok, lebernyegek csüngtek. Már ha azokat bárki még vállnak, deréknak merné nevezni. A két dobermant noszogatni kellett, hogy a sofőrt végigszaglásszák, a szürke gúnárok az örvüknél fogva egyenként vonszolták őket a közelébe, mert azok valósággal megkutyálták magukat. A két dobermant Mustafa Mukkerman egyáltalán nem érdekelte.
– Legjobb lesz, ha önként előadja – szólalt meg kis idő elteltével Coca Mavrodin ezredes. – Azzal, mondhatni, máris túlestünk a dolog nehezén.
– Én nem sietek.
– Pedig nem hinném, hogy arra vágyik, hogy az embereim végigmatassanak magán.
– Mért ne. Amikor a tökömet vakargatják nekem, én azt nagyon élvezem.
Coca Mavrodin ceruzáját remegtette ujjai között, a két szürke gúnár pedig nekilátott a testi motozásnak. Csak úgy kutakodtak a hús fodrai, redői között, ujjukat reménykedőn, lassan és érzéssel húzták végig a hurkák árkain. Mustafa Mukkerman feneke két pofáját is félrelebbentették, nagy komoran beletekintettek, megringatták a herezacskóját, benne az álmos galuskákat. Dolguk végeztével alig mertek egymásra pillantani: a török fuvarozó sofőr legmeghittebb réseiben, titkos bőrerszényeiben sem találtak semmit.
Az meg csak állt szétvetett lábbal, terpeszben, még kissé várakozóan, mint aki sajnálja, hogy az egész ilyen hamar véget ért. Leeresztett zsíros szemhéja alól lesett ki körbe, szórakozottan emelgette talpát a friss olvadékban.
– Maga is úgy találja, hogy vigyorog? – villant rám Coca Mavrodin. – De hát vajon mi az ördögöt?
– Egyrészt – válaszolt helyettem Mustafa Mukkerman, aki a kérdést meghallotta – szeretek jól kinézni fényképeken. Azonkívül én ezt az egészet megálmodtam. Azért most sajnos nincs is nálam az, amit maguk keresnek.
Coca Mavrodin a szürke gúnárokra meredt, futólag talán rám is vetett egy röpke pillantást, aztán a ceruzát, amivel pedig bizonyára készült valamire, egy roppantással kettébe törte, darabjait a hóba hullatta. Ezzel, mint aki a maga részéről kiküldetését befejezte, a várakozó kétéltű felé indult, nyomában szigorú tekintettel a szürke gúnárok. Már én is indulófélben voltam, nyakamban a súlyos fényképezőgépekkel.
Ekkor találkozott a tekintetem a Mustafa Mukkermanéval. Az övé jósággal, szeretettel, bársony emberi meleggel volt tele. Karját felém nyújtotta, hatalmas mutatóujját hívogatóan begörbítette. A kesztyűtartóból egy csomag Kentet, egy kicsi celofánzacskó Haribo gyümölcszselét vett elő, végül valahonnan még egy Kinder-tojást is előhalászott, tálcányi tenyerén mindezt felém nyújtotta. Azon a zimankós délelőttön a hegyszorosban, a tél érkezése ünnepén egy anyaszült meztelen török, engem, az elcsapott erdeigyümölcs-szakértőt megajándékozott.
– Figyelj – szólított meg halkan. – Egyszer bizonyára ezt az egészet megunod. Csak szólj, szívesen magammal viszlek a Balkánra. Szalonikibe, a Dardanellákra vagy éppen Rodostóba. Beduglak hátul a húsok közé, nem lesz meleged, de te majd jól felöltözöl. Ott senki sem talál meg.
– Kérlek, hallgass.
– Szerezz magadnak idejében egy jó vastag és meleg subát. Én minden csütörtökön erre haladok el, olajat veszek a kútnál, tudod, lenn, az észak-déli országúton. De leinthetsz menet közben is. Csak lehetőleg ne essen az eső azon a csütörtöki napon: ázottan, vizes ruhával nem ülhetsz be a jeges húsok közé, a fagyba. Na jó, most menj, Allah veled.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Nem hallottam abszolúte semmit. De azt meg kell adni, tényleg ismered a nyelvet.
– Ugyan. Csak betanult szövegeket mondok.
A kétéltű már begyújtott motorral, remegő bádoggal várakozott. Amint elhelyezkedtem az ülésen, Coca Mavrodin indított is, s a friss hóban meg-megcsusszanva, lassan ereszkedtünk a szerpentineken a Sinistra völgye felé. Máris a Haribo zselét szopogattam, s a két szürke gúnár feje között a hátulsó ablakon nézegettem az elmaradozó tájat: Mustafa Mukkerman még mindig meztelenül állt a hóban, bámult utánunk, amíg az első kanyar el nem takarta.
– Képzelem, meghívta magát a Balkánra – vetette oda nekem Coca Mavrodin. – A görög tengerpartra, az Olimpiára.
– Megpendítette.
– Azért ilyen tervekkel most ne izgassa magát.
Az aljba érkezve a kétéltű újra letért az útról, és a patakmeder kanyarjait is átszelve, bukdácsolva haladt át az ázott réteken. A két doberman fölágaskodva bámult ki az ablakon, a szürke gúnárok szeme éberen csillogott, pedig odalenn különösebb megfigyelnivaló már aligha akadt. Coca Mavrodin homloka megizzadt, a falu felé közeledve arra kért, igazítsam meg fején a sapkát.
– Legközelebb majd meglepem – mondta. – De nagyon. Kieresztem a kerekekből a levegőt, például, vagy valami ilyesmi. Esetleg kifordítom neki a gumibelsőket. Menjen el tőlünk örökre a kedve.
– Még hogy megálmodta… – próbálkozott az egyik szürke gúnár.
– A lengyel elvtársak, azt hiszem, szántszándékkal átvertek minket – jegyezte meg a másik.
– Azt ajánlom, hallgassanak.
Hamarosan elviharzott az országúton maga Mustafa Mukkerman is, a pálmafákkal, majmokkal és azzal az egyetlen csüggedt női mellel telepingált kamionjával. Persze látta a kétéltűt bukdácsolni a havas esőtől üveges réten, hosszasan tülkölt, integetett. Mögötte szikrázva örvénylett a fölkavart hó, hozta magával a telet, miközben ő már a napfényes Balkán felé tartott.
Az erdeigyümölcs-begyűjtő központ, ahol akkoriban laktam, a dobrini állomás felől elérhető volt egy keskeny szekérúton, hisz a falun kívül, egymaga állt a réten. A letérőnél Coca Mavrodin lefékezett, és miután a még mozgó járműből kiugrottam, leállította a motort.
– Dehogyis hasítom ki neki a gumibelsőket – kiáltott utánam. – Én tudtam a legjobban, nincs nála semmi. Nehogy elhiggyen rólam ilyesmiket.
– Gondoltam is, hogy csak viccelni tetszik.
– Ha most maga is belegondol egy kicsit, mi történt, rájön, ez az egész meg volt beszélve a lengyel kollégákkal. Csak gyakorlatot tartottunk.
– Szó, ami szó, magam is így sejtettem.
– Dehogyis sejtette. Ezt a fontos dolgot tőlem tudta meg most, hogy elárultam magának.
A tél azokban az órákban ereszkedett lefele a Pop Ivan lejtőin a Sinistra völgyébe. Csorgott az egykori malom, a gyümölcsbegyűjtő eresze, közben már jégcsapok is növögettek rajta. Szerettem volna fölbontani az ajándékba kapott Kinder-tojást, hogy ugyan bizony miféle elmés kis apróság rejtőzik benne, de ősz vége lévén, korán sötétedett, ezeket a kellemes perceket másnapra halasztottam. A folyosó homályában már csak találomra merítettem csuprommal az erjedt gyümölcslevekből, amellyel italomat, a vízzel kevert denaturált szeszt szokás szerint megízesítettem. Kuckómban, egy kamra sarkában kuksoltam a sötétben, nálam esténként a szesz belülről, az ereimben világított.
Egy idő után megéheztem, gombát, rideg főtt krumplit áztattam a vizezett denaturált szeszben, azt szopogattam, s örömmel hallgattam, odakünn a szél orgonálni kezd a jégcsapokon. Elalvás előtt még szokásom szerint az ablakba térdeltem, és kivizeltem az udvarra. Ha esett, ha nem, mindig ezt tettem.
De most nem a legjobbkor. Hamarosan zseblámpa fénykévéje ugrált a nyirkos falakon, keresgélt a hordók között a korhadt padlón, mígnem megállapodott rajtam, aki kamrám sarkában a szalmazsákomon pihentem. Az egyik szürke gúnár volt az lucskosan, csúnyán összevissza ázottan.
– Arra kérem, máskor ilyet ne tegyen – mondta halkan, szigorúan. – Ha pisilnie kell, bármikor szívesen átkísérjük a sötét udvaron. Mostantól valamelyikünket mindig a közelben találja.
Igen, gondolhattam volna, ettől a naptól kezdve Coca Mavrodin bizalmasának számítok, beleláttam egyik titkába, ezentúl rám is vigyáznak majd a szürke gúnárok. Egyikük máris ott állt előttem, húgytól csatakosan.
Hajnaltájt, amikor az illendőségi elvárásoknak megfelelően az udvar végében lévő árnyékszék felé baktattam, megszólítottam:
– Álmos lehetsz. Ha feljössz, kerítek egy papírzsákot, amin elheveredhetsz. Új nap kezdődik, pihend ki magad.
– Nem, nem – hárított el –, maga idegen, nem tudhatom, miféle fekhellyel akar megkínálni.
– Akkor tárgytalan a dolog.
Közeledett a reggel, a hegyoldalakon egyszerre csak, mint ahogy a fény elönti a lejtőket, végighullámzott a kutyaugatás, aztán túl a patakon, az út mentén, Géza Kökény mellszobra körül sárgásan izzani kezdett a köd.
Aztán megint a kutyák. Ha ugatásuk rövid időre kimaradt, a dermedt csöndben meghallottam az erdő széléről Valentin Tomoioaga fényképész vonítását. A fényképészezredesét, akit egy napon át én helyettesítettem, s akinek Mustafa Mukkerman barátságát köszönhetem.
Kései köszönet a dobrini fényképésznek
Jelenkor, 1991. szeptember 1.
Életre szóló barátságom Mustafa Mukkermannal, akinek a nevét ma már ki sem szabad ejteni Sinistra körzetben, a téli járványnak, jórészt pedig az asszonyi szeszélynek köszönhető. Azokban az években, amikor a nevelt fiam nyomait keresve Dobrinban éltem, az egész erdőkerületben egyetlen fényképész működött. Ez az egy is kizárólag a hegyivadászoknak dolgozott. És még csak nem is terepszínű katonákat fényképezett, hanem a természetvédelmi terület burkus medvéit a kormányzati nyilvántartások számára. Valentin Tomoioaga fényképész – egyébként maga is ezredes – sokat járta az erdőt, az erdei betegségre valószínűleg protekciósan oltásokat is kapott, mégis a tunguz nátha a végén őt is leterítette. A falutól nem távol, az erdő szélén lett rosszul a bágyadt őszi legelőkre tekintő fekete fenyők alatt, és onnan már nem is került a gyengélkedőbe. A beteget, azon a helyen, ahol lázasan kinyúlt, karókkal körbecövekelték, lécekkel körbeszögezve elkerítették, nehogy másokat is megfertőzni valamerre elinduljon. Telente az erdőn járvány pusztított, és az csak természetes, hogy beteg embert, legyen az akár ezredes, nem engednek vissza a faluba. A hevenyészett kerítés résein enni kukoricacsöveket dugdostak be neki, inni ott volt neki a harmat.
Hamarosan elérkezett a nap, amikor Valentin Tomoioaga fényképészt helyettesíteni kellett. De nem a medvéknél – tartottak belőlük az erdőn vagy százhatvan-százhetvenet –, hanem az ukrán határon, ahova azon a napon egy külföldi kamionost vártak. Az illetőnek nem állhatott valami jól a szénája a határ innenső felén, ha fényképésszel készültek elébe. A hússzállító Mustafa Mukkerman lett volna az, akit ezüstösfényű kamionjával elrobogni gyakran láttunk az észak-déli országúton.
Az, hogy pont nekem kellett beugranom a beteg fényképész helyébe, bár amúgy használható, tapasztalt ember voltam, inkább az asszonyi szeszély műve volt. Rejtély, hogy esett rám a választása.
Sinistra körzetben, a telenként ismétlődő tunguz náthát leszámítva, említésre méltó ritkán történt, egészen addig, amíg maga a hegyivadász parancsnok Puiu Borcan ezredes is el nem költözött az élők sorából, és helyébe új erdőbiztos érkezett. Nő volt az illető, Coca Mavrodin a neve, és szintén ezredes. Előre sejteni lehetett, körülötte egy és más majd változni fog. Egyik első dolga volt, hogy engem, aki elismert szakértőként az erdei gyümölcsbegyűjtőben dolgoztam, a diszpécserségből elcsapott. És a változás szelei lobogtatták szerte a faluban azokat a kis papírszalagokat, idézőket, amelyeken engem név szerint újra az erdőbiztosi hivatalba rendeltek. Ott zizegtek a szénnel barna zsírpapírra írott kis fecnik a villanypóznákon, kerítéseken és egy csomó kapun, rajtuk a felszólítás: „Siessen, Bodor, Coca kisasszony várja." Mármint az ezredes, künn a laktanyában.
Izolda Mavrodin – a Coca beceneve volt – a megboldogult Puiu Borcan ezredes karosszékében ült, előtte az íróasztalon két vadonatúj fényképezőgép, egy Konica és egy Canon. Az nem baj, mondta, ha nem értek a dologhoz, automata gépek ezek, maguktól fényképeznek, éppen csak egy megbízható ember kell, aki tartja őket.
Mustafa Mukkermant kellett lefényképeznem, amint kamionjával a határállomásra érkezik. Az ukrán határ a közelben, a Pop Ivan vízválasztóján vonult. Évtizedek óta nem történt arrafelé semmi.
Coca Mavrodin ezredes már a hágóra öltözötten, csuklyás szürke hegyivadász köpenyben gunnyasztott a régi parancsnoki székben, fülében sárga vattát viselt, körülötte bogárszag terjengett. Úgy hírlett, a miazmás deltavidékről, az óriás harcsák, gödények vészterhes világából került ide a rideg északra. „Szívesen dolgozom civilekkel” – mondta. „Egyébként lesz velünk még két illető.”
Vöröskeresztes kétéltű katonai járműbe ültünk, patakmedreken, süppedős lápokon, vizenyős réteken át utaztunk, amíg el nem értük a Pop Ivan meredek falát, ahonnan a szerpentinek indultak. A vezetőülésen maga Coca Mavrodin ült, mellette nyakamban a gépekkel jómagam, a hátulsó üléseken két szürke télikabátos, sálas, öltönyös, kalapos, teljesen egyforma férfi, két egyforma dobberman kutyával.
A két férfi az úgynevezett szürke gúnárokhoz tartozott. Eredetileg egyszerű helybeli falusiak voltak, akiket Coca Mavrodin válogatott ki mindjárt érkezésekor maga mellé, ki tudná megmondani, mire. Ezek, bár kiképzésükre nem is lett volna idő, maguktól kitalálták, mi a dolguk. Már az első pillanatoktól kezdve szigorúan meredtek maguk elé, és mindenki másra.
Bizalmas beszélgetésükből útközben kiderült, Mustafa Mukkerman a Beszkidek felől érkezik, kamionja tele fagyasztott birkával. A rakománnyal a Balkán legdélibb csücskei felé igyekszik, hetente egyszer fordul: mindig csütörtöki napokon, a déli órákban lép be az országba. Egyébként a legkevésbé sem hétköznapi ember, szabályos óriás, súlya meghaladja a hatszáz kilót. A két szürke gúnár azon tanakodott, ha megérkezik és majd sor kerül a testi motozásra, hogyan osztoznak meg majd hatalmas tagjain. Azért keltek útra velem együtt, hogy találjanak nála valamit.
Amint a kétéltűvel a határ felé vezető szerpentineken kanyarogtunk, párszor elővillantak a Pop Ivan menyétszínű szirtjei, a főgerincről a mélybe nyúló fakó vörös sziklabordák, de a szorosba érve kezdett elromlani az idő. A Pop Ivan magaslataira aznap érkezett meg nagy dérrel-durral a tél.
A határállomás ott fönn a vízválasztón mindössze egy kis őrszobából állt, előtte kék-sárga vassorompó zárta el az utat. Az átkelőhely a hegységen átvezető régi földút legmagasabb pontjára települt, ahol a kétoldali lejtők majdnem szorossá szűkültek. Komisz, huzatos hely volt, fuvolázó szirtekkel, vén szakállzuzmótól lobogó szürke fenyőkkel. Túl a völgy vágásán, a távoli áttetsző égbolton már észak nyugtalanító színei villóztak.
De mondom, mire elértük a tetőt, kezdett elromlani az idő. Az ormok közé szürke foszlányok ereszkedtek, előbb tüskés eső kopogott a kétéltű bádogján, a plexiüvegen, aztán hirtelen minden elcsendesült: tollú nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. A szorosra a tél homálya ereszkedett, amelynek mélyén a határőrök sapkáiról a vörös csillagok izzottak.
Váratlanul az ég is megdördült, és bár a függönyökben érkező sűrű hóesést a villámok fénye át- meg áthasította, egy határőr biztonságból piros fénnyel égő viharlámpást akasztott a sorompóra, nehogy Mustafa Mukkerman, ha éppen a fergeteg kellős közepén érkezik, váratlanul nekihajtson. Tudták, nem késik, hiszen évek óta mindig csütörtök dél felé lépett be kamionjával, pontos embernek ismerték. Úgy hírlett, apai, azaz Mukkerman-ágon félig-meddig német.
A dobbermanok a kétéltű alá keveredtek, míg Coca Mavrodin lassan előre sétált a sorompóig. Egész hóesés alatt a kék-sárga vasrúdra könyökölve várakozott, nehogy véletlenségből is elmulassza azt a pillanatot, amikor a túloldali szerpentineken közeledve Mustafa Mukkerman fényszórói a havazás kárpitján átderengenek. Csak az arca elől időnként ellobbanó pára jelezte, posztóba csavarodva egy élőlény gunnyaszt szemben az ellenséges, tüskés széllel. Szép lassan rá is ugyanannyi hó rakódott, mint közelében a homokos ládákra, a sorompó bakjára. Prémsapkája fölött kicsi örvény kavargott, a végén szinte észrevétlenül a vállára szállt egy madár.
Mustafa Mukkerman érkezését legelsőként a kutyák neszelték meg. A hóval rakott szélrohamok még foszlányokat sem ragadtak el a rakomány alatt fújtató motor távoli zúgásából, amikor a dobbermanok ásítozni kezdtek; mindenki tudja, ez náluk a figyelem jele. A kamion teli birkával, rohanó ködöktől eltakarva már a közeli kaptatón járt. A két kutya füle is kihegyesedett, farkuk csonkja megrebbent, előbújtak a fáradtolajtól csöpögő kétéltű alól. Coca Mavrodin ismerte kutyáit, olvasott a nyakukon végighullámzó szőrből, nyomban kiegyenesedett. Vállán megrepedezett a rárakódott hó, puha tömbökben omlott le róla.
Vállán megbillent, fölborult a madár is. Mereven, jeges szárnyakkal lehullott a hóba. Úgy látszik, az előbb már csak meghalni szállt volt oda. Az ám, a tunguz náthába a madár, aki északról hozza, maga is belehal.
Mustafa Mukkerman érkezésekor csend lett, a szél elült, a hópelyhek megálltak a levegőben. Csak a sűrű szürkeség maradt, amit most villámok helyett a kamion fényszórói pásztáztak; a katonák megemelték előtte a sorompót, hogy áthaladhasson. Az ezüstösre festett kocsi fala tele volt pingálva mindenféle badarsággal, ami csak egy ilyen országhatárok között hontalanul kószáló sofőrnek juthat eszébe: kék pálmákkal, zöld majmokkal, bíbor égbolttal és egyetlen egy mélyen lecsüngő női mellel.
A kétéltű belsejéből előbújt a két szürke gúnár, a kamion rendszámtáblájáról lerugdosták a havat, hogy megbizonyosodjanak, valóban ő érkezett-e meg, akit vártak. Körbejárták a meleg, magában még mindig kimerülten szuszogó járművet, néha ujjal érintették a hússzállító ezüstös falát, s a színes pingálmányok láttán szemükben máris rosszallás motozott.
Közben Mustafa Mukkerman is letekerte maga mellett az ablakot, elképesztően hatalmas, zsákszerűen kerek és csupasz karját kinyújtotta, kezét ökölbe szorította, s az üdvözlet jeléül könyökből és csuklóból is néhányszor megmozgatta. A szürke gúnárok összenéztek, jól látnak-e. Előjelnek nem volt ez jó, mindenesetre.
Coca Mavrodin oldalba lökött, rajta, mostantól kezdhetem nyomogatni a gombokat. Figyelmeztetett, nem számít, mennyiszer, ha kifogy a film, a gép magától újratölt.
Mustafa Mukkerman vörös overallt viselt, alatta hatalmas gömbölyű húsok, hájas bőrlebernyegek remegtek. Remegett körülötte a levegő is, a hó szemlátomást olvadásnak indult alatta. Amikor észrevette, hogy az őrszobáról kilép két soványka ványadt vámtiszt – régi ismerősei lehettek –, integetett nekik, és kulcsait zörgetve maga is elindult kinyitni nekik a hátsó ajtókat, hogy zseblámpáik fényét majd megsétáltassák a zúzmarás húsok között. Már éppen letépni készült a zárról a plombákat, amikor Coca Mavrodin ezredes közbeszólt, és az egészet leállította: ilyesmivel most ne töltsék fölöslegesen az időt.
A szürke gúnárok odasiettek, megálltak Mustafa Mukkerman két oldalán, fölkérték, ott azon a helyen vetkőzzék le. Az elvtársnő kérése ez, de ő hölgy létére vonakodik kimondani. Netán még félreértené.
„Az első ilyen fogásom – jegyezte meg mellettem halkan Coca Mavrodin ezredes –, eddig a langyos délen állomásoztam. Pelikánfarmon dolgoztam.”
„A jóisten megsegíti.”
A havazás valóban elállóban volt, s a szürke gúnárok is azzal vigasztalták Mustafa Mukkermant, benn az őrházban – ahová egyébként nem férne be – amúgy sem lenne melegebb. Akkor meg vetkőzzék le mielőbb.
„Az csak természetes – mondta –, a legnagyobb örömmel.”
„Hol tanulta meg ilyen jól a nyelvünket?” – szólt közbe Coca Mavrodin.
„Hogy hol? Ó, hát csak így átutazóban. Bejön az a levegővel az ablakon.”
„Sajnálatos, hogy ilyesmikre került sor.”
„Engem a dolog kellemesen érint” – mosolygott a sofőr. – „Amúgy is meg szerettem volna mutatni maguknak a pucámat.”
Coca Mavrodin előbb oldalt pislantott, aztán hirtelen rám nézett, hogy leolvassa az arcomról, jól hallott-e. Zsebéből kihegyezett ceruzát vett elő, mintha a tenyerére, vagy a levegőre akarná írni, amit hallott. A két szürke gúnár is nyújtogatta nyakát az elszálló szavak után. Mustafa Mukkerman pedig mintha csak erre várt volna, melle, hasa fölött végighúzta a cipzárat, hogy előbújhasson az öltözékéből. Különleges, az ő testére szabott kezeslábast viselt: alighogy a megnyitott ruhát megrázta magán, az nyomban lehullott róla. Amint kívánták, máris ott állt teljesen csupaszon, remegő hájakkal az ezüstös hópelyhek között.
„Ne higgye, hogy szívvel-lélekkel teszem” – jegyezte meg nekem Coca Mavrodin. – „A mesterségem nem ez, a meztelen embert pedig különösen utálom. De kaptam a lengyel elvtársaktól egy fülest. Hogy ez a hája közé dugva készül hazánk területén átcsempészni valamit. Hogy mit, azt sajnos nem mondták meg.”
Mint valami lankadt szárnyak, Mustafa Mukkerman válláról, lapockájáról, derekáról remegő húsok, lebernyegek csüngtek. Már ha azokat bárki vállnak, deréknak merné nevezni. A két dobbermant noszogatni kellett, hogy a sofőrt végigszaglásszák, a szürke gúnárok az örvüknél fogva egyenként vonszolták őket a közelébe, mert azok valósággal megkutyálták magukat. A dobbermanokat Mustafa Mukkerman egyáltalán nem érdekelte.
„Legjobb lesz, ha önként előadja” – szólalt meg Coca Mavrodin ezredes. – „Azzal túl is estünk a dolgokon.”
„Én nem sietek.”
„Pedig nem hinném, hogy arra vágyik, hogy embereim matassanak magán.”
„Mért ne. Amikor a tökömet vakarják nekem, én azt nagyon élvezem.”
Coca Mavrodin ceruzáját remegtette ujjai között, a két szürke gúnár pedig nekilátott a testi motozásnak. Csak úgy kutakodtak a hús fodrai, redői között, ujjaikat reménykedőn, lassan és érzéssel húzták végig a hurkák árkain. Mustafa Mukkerman feneke két pofáját is félrelebbentették, nagy komoran betekintettek, megringatták a herezacskóját, benne az álmos galuskákat. Dolguk végeztével alig mertek egymásra pillantani: a török sofőr legmeghittebb réseiben, titkos bőrerszényeiben sem találtak semmit.
Az meg csak állt szétvetett lábbal, terpeszben, még kissé várakozóan, mint aki sajnálja, hogy az egész ilyen hamar véget ért. Leeresztett zsíros szemhéja alól lesett körbe, szórakozottan emelgette talpát a friss olvadékban. Én közben fényképeztem. „Maga is úgy találja, hogy vigyorog?” – súgta oda nekem Coca Mavrodin. – „Dehát mi az ördögöt.”
„Egyrészt – felelte helyettem Mustafa Mukkerman, aki a kérdést meghallotta –, szeretek jól kinézni fényképeken. Azonkívül én ezt az egészet megálmodtam. Azért most nincs is nálam az, amit keresnek.”
Coca Mavrodin a szürke gúnárokra meredt, futólag talán rám is, aztán a ceruzát, amivel pedig biztos készült valamire, egy roppantással kettébe törte, a darabokat hagyta a hóba hullani. Ezzel, mint aki a maga részéről befejezte, a várakozó kétéltű felé indult, nyomában szigorú tekintettel a szürke gúnárok. Már én is indulófélben voltam, nyakamban a két fényképezőgéppel.
Ekkor találkozott a tekintetem a Mustafa Mukkermanéval. Az övé jósággal, szeretettel, bársony emberi meleggel volt tele. Karját is felém nyújtotta, hatalmas mutatóujját hívogatóan begörbítette. A kesztyűtartóból egy csomag Kentet, egy kicsi celofánzacskó Haribo gyümölcszselét vett elő, végül még egy Kinder tojást is, tálcányi tenyerén felém nyújtotta. Azon a zimankós délelőttön a hegyszorosban, a tél érkezése ünnepén egy anyaszült meztelen török engem, az elcsapott diszpécsert megajándékozott.
„Figyelj” – szólított meg halkan. – „Egyszer biztos az egészet megunod. Csak szólj, szívesen magammal viszlek a Balkánra. Szalonikibe, Rodostóba, vagy a Dardanellákra. Beduglak hátulra a húsok közé, kicsit hidegben utazol majd, de senki sem talál meg.”
„Kérlek, hallgass.”
„Szerezz magadnak idejében egy jó vastag és meleg subát. Én minden csütörtökön itt haladok el, lenn az észak-déli országúton, olyankor leinthetsz. Csak lehetőleg ne essen az eső azon a csütörtöki napon, ázottan nem ülhetsz be a jeges húsok közé. Na menj, agyő.”
„Nem hallottam semmit. Fogalmam sincs, miről beszélsz” – mondtam. – „De azt meg kell adni, tényleg jól ismered a nyelvet.”
„Ugyan. Csak betanult szövegeket mondok.”
A kétéltű már begyújtott motorral, remegő bádoggal várakozott. Amint beültem, Coca Mavrodin indított is, s a friss hóban meg-megcsusszanva, lassan gurultunk a szerpentineken a Sinistra völgye felé. Máris a Haribo zselét szopogattam, s a jármű hátulsó leskelődő ablakán néztem kifelé. Mustafa Mukkerman még mindig meztelenül állt a hóban, bámult utánunk, amíg az első kanyar el nem takarta. Ezerszer legyen áldott a neve.
„Képzelem, meghívta magát a Balkánra” – vetette nekem oda Coca Mavrodin. – „A görög tengerpartra, az Olimpiára.”
„Megpendítette.”
„Azért emiatt most ne izgassa magát.”
Amint a szerpentinekről leértünk az aljba, a kétéltű letért az útról, és a patak meder kanyarjait is átszelve, bukdácsolva haladt át az ázott réteken. A két dobberman fölágaskodva bámult ki az ablakon, a szürke gúnárok gombszeme tompán csillogott. Coca Mavrodin homloka megizzadt, a falu felé közeledve megkért, igazítsam meg fején a sapkát.
„Legközelebb majd meglepem” – mondta. – „De nagyon meglepem. Kieresztem a kerekekből a levegőt például, vagy valami ilyesmi. Esetleg kifordítom a gumibelsőket. Menjen el tőlünk örökre a kedve.”
„Még hogy megálmodta...” – próbálkozott az egyik szürke gúnár.
„A lengyel elvtársak, azt hiszem, szánt szándékkal átvertek minket” – jegyezte meg a másik.
Hamarosan elviharzott az országúton maga Mustafa Mukkerman is, pálmákkal, majmokkal és azzal az egyetlen csüngő női mellel telepingált kamionjával. Persze, látta a kétéltűt bukdácsolni a havasesőtől üveges réten, hosszasan tülkölt, integetett. Mögötte szikrázva örvénylett a fölkavart hó, hozta magával a telet, miközben ő már a napfényes Balkán felé tartott.
A gyümölcsbegyűjtő központ, ahol akkoriban laktam, a dobrini állomás és az alagút között magányosan állt egy kutyabengével, tűzzel benőtt holtág mentén, valamikor vízimalom lehetett. Coca Mavrodin a bekötőútig vitt a kétéltűn, és amikor kiszálltam, zubbonyomnál fogva egy kicsit még visszatartott.
„Dehogyis hasítom ki neki a gumibelsőket” – mondta. – „Én tudtam a legjobban, nincs nála semmi. Nehogy elhiggyen rólam ilyesmiket.”
„Gondoltam is, hogy csak viccelni tetszik.”
„Ha most maga is belegondol egy kicsit, mi történt, biztos rájön, meg volt az egész beszélve a lengyel elvtársakkal. Csak gyakorlatot tartottunk.”
„Szó, ami szó, sejtettem.”
„Dehogy is sejtette. Ezt a fontos dolgot tőlem tudta meg most, hogy elárultam.”
A tél azokban az órákban ereszkedett be a Pop Ivan lejtőin a Sinistra völgyébe. Csörgött a gyümölcsbegyűjtő eresze, közben már jégcsapok növögettek rajta. Ősz legvége lévén, korán sötétedett, a benti homályban már csak úgy találomra merítettem kedvenc csuprommal az egyik hordó alján elcsorgó gyümölcsléből, elkevertem kevés vízzel és denaturált szesszel. Az egyik tárolókamra sarkában kuksoltam a vackomon a sötétben, nálam esténként a szesz belülről, az ereimben világított.
Eszembe jutott Coca Mavrodin, vállán a döglött madárral, a sinistrai erdőkre a téllel egyszerre megérkezett a tunguz nátha. Később megéheztem és kenyérhéjat áztattam denaturált szeszbe, azt szopogattam, közben örömmel hallottam, odakünn a szél orgonálni kezd a jégcsapokon. Elalvás előtt szokásom szerint az ablakba térdeltem és kivizeltem az udvarra. Ha esett, ha nem, mindig ezt tettem.
De most nem éppen jókor, mert hamarosan zseblámpa kévéje ugrált végig a nyirkos falakon, a korhadt padlón, a hordókon, mígnem megállapodott rajtam, aki a sarokban a szalmazsákomon pihentem. Az egyik szürke gúnár volt az, lucskosan, csúnyán ázottan.
„Arra kérem, többet ilyet ne tegyen” – mondta halkan, finoman. - „Máskor, ha pisilni kell, szívesen átkísérjük a sötét udvaron. Mától valamelyikünket mindig a közelben találja.”
Igen, kitalálhattam volna, ettől a naptól kezdve Coca Mavrodin bizalmasának számítok. Ezentúl rám is vigyáznak majd a szürke gúnárok. Egyikük máris itt áll előttem hugytól csatakosan a küszöbön.
Hajnaltájt, amikor már illedelmesen az udvar végében lévő árnyékszék felé baktattam, megszólítottam:
„Álmos lehetsz. Ha feljössz, kerítek egy papírzsákot, amin elheveredhetsz. Pihend ki magad.”
„Nem – felelte –, egyfolytában nyitva kell tartanom a szemem. Coca kisaszszony ezt kívánja.”
„Jó, akkor hát tartsd nyitva.”
Hajnalodott, abból tudtam, a hegyoldalakon végighullámzott a kutyaugatás. Ha néha rövid időre kimaradt, meghallottam az erdő széléről Valentin Tomoioaga fényképész vonítását. A fényképészét, akit egy napon át helyettesítettem. És akinek jórészt Mustafa Mukkerman barátságát is köszönhetem.