Közzététel dátuma: Jun 03, 2017 11:37:45 AM
I.
Összedűlt a tél már, mint egy ócska diszlet,
Kint ülök a parkban, ölemben az ihlet.
Ölemben az ihlet – zsömle, virsli, mustár,
Téged énekellek, Pönögei Kis Pál.
Pönögei Kis Pál, gyermeke a népnek,
Kin befele bor foly, kifele meg ének,
Mit neked királyok sok nyavalyás gönce,
Tenéked a világ dohányos börbönce.
Nem vagy dán királyfi, kinek a lét tömlöc,
Tenéked a magas ég is egy nagy gömböc,
A csillagok milljom szalámi szeletke,
Számlálgatod őket füstöt eregetve.
Pönögei Kis Pál, mit pönög a lantod?
Csak a te borocskád, csak a te galambod.
Szomszéd bácsi botja ha föltűnik, már rossz -
De csak vigyázz, öcsém, leszel te még fárosz!
Leszel te még fárosz, Pönögei Kis Pál,
Csillogsz majd a nemzet polcán, mint a kristály,
Lesz még a te versed szárnyas miseoltár,
Megszólod a jámbor költőt, aki voltál.
Te leszel a kisded, mi leszünk a jászol,
Kint a Duna-parton nekünk hadonászol,
Egész világ olvas – német, orosz, angol,
Száz kiáltja vissza, amit szavalandol.
Addigra ugyancsak megkopik e dallam.
Enszivem vérébe márthatom a tollam,
Kevés lesz már akkor zsömle, virsli, mustár
Énekelni téged, Pönögei Kis Pál.
II.
Diák korában Petrovics Sanyi
(Kiről manapság annyit hallani)
Úgy döntött, hogy vándorszinész leszen,
Hiszen
Mit ér
A fej, mit nem övez babér?
Amint mondom, mit nem övez babér.
Tüstént egy társulathoz ment tehát,
Hol kérelmét nevetve hallgaták,
S szintúgy nevetve válaszolnak is:
"Na, kis
Komám,
Előbb légy túl az iskolán,
Amint mondom, légy túl az iskolán."
De Sándorunk csöppet sem búsula,
Úgyis csak nyűg vala az iskola -
Kinek elméjét, lelkét egyaránt
A láng,
Füti,
Ugyan mit oktatnak neki?
Hát kérdem én, mit oktatnak neki?
"Kinek keblébe lángfolyam tolul,
Minek tanuljon az, direktor úr?
Az minden földi oskolát kijárt!"
Kiált,
S Aszód
Vígan visszhangozá a szót,
Amint mondom, visszhangozá a szót.
De mámor perce, mért vagy oly rövid?
Meghalla mindent hegyiről tövig
A zord atya, s mert lágyszivűbb a kor
Akkor
Se volt,
Elverte gyermekén a port,
Amint mondom, elverte rajt a port.
III.
Ó, múzsák,
Ti kilenc szeszélyes leányi az égnek,
Kiknek kegyeit
Oly sok komoly férfiu is keresi,
S kik puszit mégis szivesebben nyomtok
Nagyszáju suhancok orrahegyére,
Pusszantsatok orron,
Mert olyasmit készülök én most
Bámulatos leleményü korunknak
Okos dobozába pötyögni,
Aminek versbe szedése
Nem afféle hétvégi mulatság,
S nem megy csak úgy puszi nélkül.
Jaj, hogy múl az idő!
Gömbölyü másfél százada lesz már
Holnapután,
Hogy a hőse e versnek fölriadott,
S hogy fölriadott,
Nem késlekedett kiugorni az ágyból,
Megmosni fülét,
Levakarni nyakáról a piszkot,
Magára teríteni ingét,
Köpenyét,
S miután szájának kapuján
Mint kis létszámu de büszke sereg
Lovagolt be a früstök,
Nem késlekedett szaporán
Az ifjak kávéházába sietni.
Ejnye, te fürge suhanc,
Ne olyan szaporán!
Engedd, hogy e napnak versbe szedője
Bámulatos leleményü korának okos
dobozával
Nyomodba siessen,
S bekukkantson veled együtt
A kávéházba,
Hol már gyülekeznek az ifjak,
S hol peremén a bágyadt nyugalom
poharának
Túlcsordula már
Az események forrón gőzölgő feketéje.
Hősünk nem habozott.
Nem telt bele egy perc,
S lekezelt valamennyi suhanccal
(Voltak vagy féltucatan),
S miután elkortyola egy pirosas téát
hevenyében,
Magához inté egyiküket,
Valamint magához inti a tenger a csermelyt
Vihar közeledtén,
Mondván:
"Jer csak, öcsém,
Folyj kebelembe,
S ha villám hasitotta ború
Száll majd a világra,
Tombolj velem együtt szörnyü morajjal,
Hadd tudják meg a bokrok, a fák meg a kerti
virágok,
Milyen az, ha haragszik a tenger."
Így intette magához az ifjút,
Aki jött is örömmel,
És a két ifjú elsietett
Oda, hol másik két ifjú várta a jöttük.
Kik voltak ez ifjak?
Ki volt ez a négy szeleburdi fiú,
Aki két nap híján
Gömbölyű másfél százada összejöve
Kicsomózni a nemzet csuklója körül
Az otromba gubancot,
Mit a történelem gacsos ujjai rábogozának?
Hohó, te kiváncsi közönség,
Ez fúrja az oldaladat, mi?
Node csak ne busúlj,
Hisz a költő fecsegő természetű ember
(Vagy tudj' isten miféle izé),
Mit a lelke megérez, azonnal hirdeti szája,
Nincs benne szemérem,
Még amit ő maga titkol,
Előbb vagy utóbb
Azt is kikotyogja.
Lássuk e négy ifiút hát!
Ott vala mindjük előtt a hőse e versnek,
Aki nem vala más,
Mint minden múzsafiak lánglelkü vezére
Petőfi,
És akit magával cipelendett,
Az ifju Bulyovszki,
Kit bámulatos leleményü korunk
Méltatlanul elfeledett,
Ott futkosa még föl-alá
Az izgága kezű Vasvári,
Hősünk szuronyos botjával izgága kezében,
S ott vala Jókai Mór is,
A bableves elnevezője.
Föl volt téve a tűzre
A forradalom fazeka.
Egyszercsak
A széles hadonászások közepette
Az izgága Vasvári
Izgága kezéből
Kiröpült hősünk botjának szuronya,
S kisdedülep ragyogásu hegyét
Egyenest Bécs fele döfte.
"Jaj"
Nyögte ijedten
Az izgága kezű Vasvári,
Kit e váratlan jelenet
Fenemód megijesztett,
És hősünk, aki nem vala más,
Mint minden múzsafiak lánglelkü vezére
Petőfi,
És Jókai Mór,
A bableves elnevezője
Egyszerre kiálta, hogy "éljen!
Hisz ez isteni jel!"
És az ifju Bulyovszky,
Kit bámulatos leleményü korunk
Méltatlanul elfeledett
Nem szólt vala semmit.
Hát, így kezdődött ez a nap,
Mely másfél század után is
Beragyogja a nemzet egét,
Valamint a derű beragyogja a nagyhasu
honfiak arcát,
Ha göntéri csirkét raknak eléjük
Házi metélttel,
Jó tejfölösen,
Melléje fehérbélű kenyeret,
Meg valami jóféle borocskát,
Nem afféle hitvány vízizü lőrét,
Amilyent a dohos pincék fenekén
Eladásra erjesztget a gazda,
S hogy ez így alakult,
E négy lobogó fiatalt,
S köztük is elsősorban a leglobogóbbat,
E versnek a hősét
Méltán éri dicséret.
Továbbá méltán éri dicséret a költőt,
Ki e nagyszerü reggelt
Illendőképpen versbe szedé,
Gyönyörű danolással,
Aminél gyönyörűbben
A klasszikusok semigen csivitelnek,
S a dicséret téged is illet,
Ó, hosszu türelmü közönség,
Ki mindezt végigüléd,
S nem zavarád meg
Sem zacskózörögéssel,
Sem jóizü álomnak sipoló szuszogásaival.