Nyugati tükörben a kelet szocializmusa – A fehér király

Edinburgh-ban debütált Dragomán György A fehér király című művének várva várt brit filmadaptációja. Alex Helfrecht és Jörg Tittel filmje azonban nagy csalódás, képkockáiból egyszerűen hiányoznak a nagyszülők és szülők meséi, a történelemkönyv képei, a leírások egy rendszerről, ami csak nekünk jelent igazán valamit, mert velünk történt meg.

Őszinte leszek: amikor híre ment, hogy brit filmadaptáció készül A fehér királyból, engem két kérdés foglalkoztatott igazán. Hogyan is lehet ezt a jobbára lazán összefüggő történetcsokrot mozivászonra vinni? Illetve, miképpen lehet átörökíteni a fiú és az olvasó közti különleges kapcsolatot, amit a főszereplő szemszögéből elmesélt események teremtenek meg? Meglepetésemre azonban mindkét jellegzetességet jól megoldotta a film, szépen fűzte össze a fejezeteket és ügyesen tartotta a fiút a középpontban. Az egész történet lényegét, hangulatát és a hétköznapi apróságokon át is ordító bezártságot és tehetetlenséget azonban egyáltalán nem tudta átadni.

Míg Dragomán képes arra, hogy a jócskán specifikus történelmi háttérrel is valami többet mondjon el a világról, mint a kommunizmusba hajló szocializmus rettenetes árnyéka az egyénre, a film ezt nem merte vagy nem is akarta bevállalni. Egy ízig-vérig kelet-európai helyzettel foglalkozó alkotást fogtak, és átemeltek egy kitalált nyugati helyszínre, elvéve belőle szinte mindazt, amit nekünk, magyarul olvasó embereknek nyújt a könyv. Nagyon szerencsétlenre sikeredett a készítők igyekezete, miszerint próbáltak is hűek maradni a regényhez, meg nem is. A főbb karaktereken kívül senkin nem érezzük, hogy akár csak három jelzőnél is többet aggattak volna rá a forgatókönyvírás során. Az érthető időhiány miatt sokszor összevonnak cselekményszálakat, vagy random párosítanak egy szereplőt egy másiknak a tettével vagy szavaival. Az adaptációs változtatások azonban nem adnak hozzá semmit a történethez, arra viszont nagyon jók, hogy bosszantsák, sőt olykor gúnyos legyintésre is késztessék azokat, akik olvasták is a könyvet.

Pedig a nagy igyekezet gyakorlatilag tejesen felesleges, hiszen a történet velejét is megmásították. Egy különös disztópiában járunk valahol a mai korban, amely diktatórikus rendszere révén próbálja elszigetelni és „megvédeni” a szabadnak kikiáltott lakóit. Mintha a futurisztikus keveredne a posztapokaliptikussal: high-tech eszközök a szocialista ifjúsági táborok épületrendszerében, falusi körülmények egy mező közepén, szuperautó a vezető modern villájának felhajtóján. Az eredeti regény egyik legkiemelkedőbb érdeme, hogy annyira minket, magyarokat szólít meg, hogy szinte sértésnek érezzük, hogy mindezt átemelték egy angol világba, angol emberekkel, megalkotva egy fiktív angol diktatúrát, amely a kliséelemekkel együtt sem mond sokat a valós elnyomásról.

A film még azoknak se fog igazi élményt nyújtani, akik nem olvasták az eredeti művet, vagy éppen fogalmuk sincsen a kommunista-szocialista időkről, illetve Kelet-Európáról. Az alkotás fantázia-diktatúrájának miliője nem elég átgondolt, innen-onnan összekapirgált elemekkel próbálnak az arcunkba tolni egy szorongató, elnyomó és brutális rendszert. Állandóan figyelő kamerák, jegyrendszerrel működő boltok, az irreális erőszak megnyilvánulásai, a mindenki fölé magasodó hatalmas szobor és a – lássuk be, nem túl eredeti – horogkeresztre hajazó jelkép. A fehér király nem elegáns, nem intelligens, nem bíz semmit a nézőre és épp ezért borzasztóan gyorsan el is veszti minden erejét. Talán így képzelik az angolok a szovjet időket, talán a mai társadalomra és politikai változásokra akartak valamiképpen reflektálni. Így vagy úgy, ez nem sikerült.

Pedig a felvételek helyszínére, a színészi játékra, a zenére és a kiemelkedő operatőri munkára (René Richter) egy szavunk se lehet. A főszerepet kapó mindössze tizennégy éves Lorenzo Allchurch telitalálat a kamaszodó fiú szerepére, aki a végletekig hiszi, hogy apja munkaügyben van távol, nem pedig hazaárulás miatt. Az édesanyát alakító Agyness Deyn hitelesen és gyönyörűen játssza az eleinte erős, majd egyre jobban összetörő nőt, aki egyszerűen nem tud és nem is akar belenyugodni férje értelmetlen elvesztésébe. Kettejük kémiája pedig átüt a filmvásznon, tényleg átérezzük, hogy ők ketten maradtak a világ ellen. És bár a nagypapát alakító Jonathan Pryce minden szerepében parádés, kissé szerencsétlen lépésnek tartom egy Trónok harca szereplő szájába adni a „Fall is coming” mondatot, mert ahogy van, taccsra vágja a mondandó komolyságát.

A film utolsó képsorainak lepergése után hozzám fordult a mellettem ülő skót fiatalember, és kissé meglepődve, kissé felháborodva kérdezte, hogy most tényleg ez a vége? Azt hiszem, ez mindent megfogalmaz: míg a könyv tökéletesen felépíti a végjátékot – tudjuk jól, hogy mire számíthatunk –, addig a film nem éri el az általa kitűzött célt. Egy másik néző a vetítés után a film címét nem értette, tegyük hozzá jogosan, hiszen bár kétszer is felbukkan egy sakktábla, nagy jelentősége itt nincsen. És kérdem én, milyen adaptáció az, amely a feldolgozott mű és önnön címének sem képes másfél órában értelmet találni.