19. fejezet, avagy a pénisz története

(A kötetbeli szövegváltozat)

Jean-Philippe figyelte a zuhany alól kilépő Jyrant. Nedves volt a mellkasa, és szőrös. Lejjebb csúszott a tekintete, és megállapodott a lilás, eres péniszen, a sötét heréken, a fényes, fekete szeméremszőrzeten, ami erős rombuszban folytatódott fölfelé a kávébarna hason.

Közben felforrt a teavíz, kitöltött egy kicsit a csészébe. A filterek átnedvesedtek, ő pedig elkezdte dúdolni az It’s a rainy day kezdetű dalt a Sesami streetből, és belefogott a szokásos játékba. Táncoltatta a filtereket, mint a marionetteket: hol összetapadtak, hol szétváltak. Az egyik lefeküdt a csésze aljára, a másik ráereszkedett, aztán felugrottak, és megint keringtek. Jyran addig felhúzott egy kék alsógatyát, és csak fél szemmel figyelt a műsorra. Aztán hirtelen odafordult: – Miért nem veszel rendes teát, mindig csak ezt a szart.

Jean-Philippe elhallgatott. Megijedt a türelmetlen hangtól, rosszat sejtett. Tejet töltött a kész teába, és bevitte Jyran után a csészét. Megsimogatta a hátát, aztán elöl belemarkolt a kék alsónadrágba. Jyran megmerevedett, de aztán csak annyit mondott kedvetlenül, hogy már megmosakodott. Végül mégis engedett, bementek a franciaágyra, és még egyszer utoljára, elkeseredetten szeretkeztek. Azt persze, hogy ez volt az utolsó, csak mi tudjuk, innen az elbeszélés távlatából. Vagy mégse? Nem igaz, ők is tudták ott bent a szobában, ettől volt bennük annyi szomorú elszántság. Jyran kielégülés után felhúzott térddel feküdt a takarón, és inkább a sötéthez, mint a másikhoz beszélve azt dünnyögte:

– Utódokat kell nemzeni. Azért van a fasz.

Jean-Philippe mindent szeretett ezen a magas férfin. A háta vonalát, a sárgás szeme fehérjét, a sötét ínyét és rózsaszín nyelvét, a fehér fogait. Szerette a hajlatok kékes-szürkés színben játszó árnyalatait. Ezerszer lerajzolta már Jyrant, mindig meztelenül. Két éve volt a szeretője, de kezdettől rettegett, hogy a férfi egyszer csak el fogja hagyni. Nem ok nélkül, most éppen ez a pillanat jött el. Jyran szűkszavú volt, és határozott. Azt mondta, ezt nem teheti meg a családjával, a szülei ebbe belehalnának. Soha nem volt az ő környezetükben ilyesmi. Ezt már többször is mondta, és ilyenkor Jean-Philippe-nek muszáj volt nevetnie rajta, olyan megvetéssel tudta kiejteni az ilyesmi szót. – Miért nem azt mondod, hogy buzi? – kérdezett ilyenkor vissza.

Most viszont nem provokált, csak ült a fotelban, és sírt. Azt mondta, Jyran nem nősülhet meg, mindenkit boldogtalanná fog tenni maga körül, beleértve a szüleit. Jyran azt felelte, hogy ugyan mit tudhat ő erről, és elindult a konyha felé. Jean-Philippe váratlanul elé térdelt, és átölelte. Épp a kék alsónadrággal szemben volt a feje, de most nem becézgette Jyrant, hanem a hasának döntötte a homlokát, és úgy kérlelte, hogy ne menjen el. Mintha a rég átgondolt döntés mindössze attól függött volna, hogy azon az estén ott marad-e vele, vagy felveszi a könnyű zakót, és távozik. – Megöregszem, ha elhagysz! – mondta ki kétségbeesetten a végső érvet.

Jyran nézett rá lefelé, és próbált arrébb lépni, aztán csak annyit mondott, kezét könnyeden leemelve a férfi válláról: – Már most is öreg vagy.

Ez persze nem volt igaz, Jean-Philippe csak harminchét volt, a szikh pedig eleve két évvel idősebb nála, de az öregség alatt egyikük se szó szerint azt értette, amire gondolni szoktunk. Hogy akkor mit?

Magányt, szorongást, otthontalanságot, amelyet nem oldhat fel a másik test. Erre gondolt az előbb Jyran Szingh, meg magára, a saját életére. El  kellett most indulnia Lutonba, ott bérelt házat. Jean-Philippe kulcsát minden színpadiasság nélkül letette az asztalra, aztán átölelték egymást. Csak néhány másodpercig tartott: összeért a csípőjük, a mellkasuk, a combjuk. A szájuk nem.

Csukódott az ajtó, aztán lent a kapu.

Jean-Philippe a konyhába ment. Kihalászta a filtereket a szemetesből, kinyomkodta belőlük a maradék teát, aztán egy fehér kistányérra tette őket. Feküdtek szépen egymás mellett, mint valami kerek franciaágyon. Jean-Philippe bement a hálóba, villanyt gyújtott, előszedett egy dobozt. Kinyomogatta a levélből az összes tablettát, aztán üvegből megitta a whiskyt. Még arra is volt ereje, hogy felálljon, és leoltsa a villanyt. A konyhában égve maradt, oda már nem ment ki többet.

Nehéz elhelyezni a végtelen történetek sorrendjében, hogy mindez mikor is történt. Minden szereplő mást mondana erről. Jean-Philippe anyja azt, hogy soha: hogy ez az egész zavaros történet a sohában játszódott. Maga Jean-Philippe pedig azt, hogy a mindigben, hiszen el se múlt, azóta is tart. Bizonyos, hogy a szikh is erre szavazna, bár ingadozna kissé az örök jelen és soha között távolba révedő szemmel.

Akkor, azon a visszakereshetetlen estén is ugyanígy állt dohányozva a járdán, és a még világos ablakot nézte lentről. Ezt is hogy utálta: bent soha nem lehetett rágyújtani. Azt hitte, Jean-Philippe továbbra is ugyanott, a konyhában ül és sír, vagy telefonál. Volt már egyszer ilyen, akkor csak egy hétig bírták, de most tudta, hogy nem fog visszajönni. Pár percig állt még így cigarettázva, aztán amikor befejezte, háromszor egymás után elnyomta hosszúkás, barna bőrű kézfején a csikket.

Jelenkor 2010 (53. évfolyam) 11. szám, 1179. oldal (a második novella)

A rainy day, avagy a pénisz története

Jean-Philippe figyelte a zuhany alól kilépő Jyrant. Nedves volt a mellkasa és szőrös. Lejjebb csúszott a tekintete és megállapodott a lilás, eres péniszen, a sötét heréken, a fényes, fekete szeméremszőrzeten, ami erős rombuszban folytatódott fölfelé a kávébarna hason.

Közben felforrt a teavíz, kitöltött egy kicsit a csészébe. A filterek átnedvesedtek, ő pedig elkezdte dúdolni a Sesame Street dalát, hogy It’s a rainy day, it’s raining outside, és belefogott a szokásos játékba. Táncoltatta a filtereket, mint a marionetteket: hol összetapadtak, hol szétváltak. Az egyik lefeküdt a csésze aljára, a másik ráereszkedett, aztán felugrottak és megint keringtek. Jyran addig felhúzott egy kék alsógatyát, és csak fél szemmel figyelt a műsorra. Aztán hirtelen odafordult:

– Miért nem veszel rendes teát, mindig csak ezt a szart.

Jean-Philippe elhallgatott. Megijedt a türelmetlen hangtól, rosszat sejtett.

Tejet töltött a kész teába és bevitte Jyran után a csészét. Megsimogatta a hátát, aztán elöl belemarkolt a kék alsónadrágba. Jyran megmerevedett, de aztán csak annyit mondott kedvetlenül, hogy már megmosakodott. Végül mégis engedett, bementek a franciaágyra, és még egyszer utoljára, elkeseredetten szeretkeztek. Azt persze, hogy ez volt az utolsó, csak mi tudjuk, innen az elbeszélés távlatából. Vagy mégse? Nem igaz, ők is tudták ott bent a szobában, ettől volt bennük annyi szomorú elszántság. Jyran kielégülés után felhúzott térddel feküdt a takarón, és inkább a sötéthez, mint a másikhoz beszélve azt dünnyögte:

– Utódokat kell nemzeni. Azért van a fasz.

Jean-Philippe mindent szeretett ezen a magas férfin. A háta vonalát, a sárgás szeme fehérjét, a sötét ínyét és rózsaszín nyelvét, a fehér fogait. Szerette a hajlatok kékes-szürkés színben játszó árnyalatait. Ezerszer lerajzolta már Jyrant, mindig meztelenül. Két éve volt a szeretője, de kezdettől rettegett, hogy a férfi egyszer csak el fogja hagyni. Nem ok nélkül, most éppen ez a pillanat jött el. Jyran szűkszavú volt és határozott. Azt mondta, ezt nem teheti meg a családjával, a szülei ebbe belehalnának. Soha nem volt az ő környezetükben ilyesmi. Ezt már többször is mondta, és ilyenkor Jean-Philippe-nek muszáj volt nevetnie rajta, olyan megvetéssel tudta kiejteni az ilyesmi szót. – Miért nem azt mondod, hogy buzi? – kérdezett ilyenkor vissza.

Most viszont nem provokált, csak ült a fotelban és sírt. Azt mondta, Jyran nem nősülhet meg, mindenkit boldogtalanná fog tenni maga körül, beleértve a szüleit. Jyran azt felelte, hogy ugyan mit tudhat ő erről, és elindult a konyha felé. Jean-Philippe váratlanul elé térdelt és átölelte. Épp a kék alsónadrággal szemben volt a feje, de most nem becézgette Jyrant, hanem a hasának döntötte a homlokát, és úgy kérlelte, hogy ne menjen el. Mintha a rég átgondolt döntés mindössze attól függött volna, hogy azon az estén ott marad-e vele, vagy felveszi a könnyű zakót és távozik. – Megöregszem, ha elhagysz! – mondta ki kétségbeesetten a végső érvet.

Jyran nézett rá lefelé és próbált arrébb lépni, aztán csak annyit mondott, kezét könnyeden leemelve a férfi válláról:

– Már most is öreg vagy.

Ez persze nem volt igaz, Jean-Philippe csak harminchét volt, a szik pedig eleve két évvel idősebb nála, de az öregség alatt egyikük se szó szerint azt értette, amire gondolni szoktunk. Hogy akkor mit?

Magányt, szorongást, otthontalanságot, amelyet nem oldhat fel a másik test. Erre gondolt az előbb Jyran Szingh, meg magára, a saját életére. El kellett most indulnia Lutonba, ott bérelt házat. Jean-Philippe kulcsát minden színpadiasság nélkül letette az asztalra, aztán átölelték egymást. Csak néhány másodpercig tartott: összeért a csípőjük, a mellkasuk, a combjuk. A szájuk nem.

Csukódott az ajtó, aztán lent a kapu.

Jean-Philippe a konyhába ment. Kihalászta a filtereket a szemetesből, kinyomkodta belőlük a maradék teát, aztán egy fehér kistányérra tette őket. Feküdtek szépen egymás mellett, mint valami kerek franciaágyon. Jean-Philippe bement a hálóba, villanyt gyújtott, előszedett egy dobozt. Kinyomogatta a levélből az összes tablettát, aztán üvegből megitta a whiskyt. Meg arra is volt ereje, hogy felálljon és leoltsa a villanyt. A konyhában égve maradt, oda már nem ment ki többet.

Nehéz elhelyezni a történetek sorrendjében, hogy mindez mikor is történt. Minden szereplő mást mondana erről. Jean-Philippe anyja azt, hogy soha: hogy ez az egész zavaros történet a sohában játszódott. Maga Jean-Philippe pedig azt, hogy a mindigben, hiszen el se múlt, azóta is tart. Bizonyos, hogy a szik is erre szavazna, bár ingadozna kissé az örök jelen és soha között távolba révedő szemmel.

Akkor, azon a visszakereshetetlen estén is ugyanígy állt dohányozva a járdán és a még világos ablakot nézte lentről. Ezt is hogy utálta: bent soha nem lehetett rágyújtani. Azt hitte, Jean-Philippe továbbra is ugyanott, a konyhában ül és sír vagy telefonál. Volt már egyszer ilyen, akkor csak egy hétig bírták, de most tudta, hogy nem fog visszajönni. Pár percig állt még így cigarettázva, aztán amikor befejezte, háromszor egymás után elnyomta hosszúkás, barna bőrű kezén a csikket.