(A kötetbeli szövegváltozat)
Hullik megint a hó, egy magas, kalapos férfi és a fiatal, szőke nő járkál a halott fenyőfákból rögtönzött kis erdőben. Sok év kell hozzá, hogy egy ilyen fa megnőjön kétméteresre és kivághassák. A nő szinte kislány volt, amikor azt az erdőt, ahonnan ezek a fenyők jöttek, elültették.
Az egyiket túl magasnak találják, a másikat ritkásnak. Ráadásul nem sima lucot, hanem normann fenyőt akarnak, mert az kevésbé hullik. Különválnak, úgy keresgélnek tovább a sorok között. Végül a férfi megfelelőnek ítél egyet, és mutatja is a nőnek, hogy ez jó lesz.
– Helga – kiabál –, gyere csak!
– Á, ez hozzám túl nagy – rázza a fejét a nő.
– Mi mindig ekkorát szoktunk – vonogatja a vállát a férfi –, szerintem az a jó, ha magas.
Azt már nem teszi hozzá, hogy a gyerekek pont azt szeretik, mert időben észbe kap. A nő erre nem felel semmit, forgolódik tovább. Végül kiválasztanak egy alacsony, tömzsi kis fát. A férfi kifizeti.
Az árus betolja a fenyőt a tölcsérszerű, ügyes kis szerkezetbe, és szorosan ráhúz egy hálót. A férfi a vállára veszi a hengert, és viszi a kocsihoz, mint valami gúzsba kötött foglyot. Az árus tűnődve bámul utánuk, és összeütögeti fázós, irhakesztyűs kezeit.
A férfi lehajtja a hátsó ülést és hátulról becsúsztatja a fát. A nő beül előre és lepillant a sebességváltó melletti tárolóra. Egy cédé van benne meg egy hajkefe, tele hosszú, sötét hajszálakkal.
Neki is hosszú haja van, de világos. Most sajnos nem láthatjuk, mert be van gyűrve a sapka alá, csak a frufruja látszik. Biztos a hó miatt: nyilván nem akarta, hogy megázzon.
Megérkeznek az új építésű társasházhoz. Betámasztják a fát a lépcsőházba, hívják a liftet. A negyediken kiszállnak, a nő a tetőtérben lakik. Hirtelen eszébe jut a tavalyi, meg a tavalyelőtti, meg az azelőtti év is, amikor mindig abban reménykedett, hogy a következő ünnepet már együtt fogják tölteni. Nézi a férfit, ahogy rutinosan átviszi a fenyőt a nappalin és kiteszi az erkélyre. Tudja, hogy most mindjárt átöleli őt, mindjárt újra elmondja, hogy mennyire szereti, aztán meleg hangon megígéri, hogy a két ünnep között mindenképpen átugrik.
A nappali már fel van díszítve, a dohányzóasztalon adventi koszorú. A sarokban egy kék világító műanyag gömb áll, most ez is ezüstszínű szalagokkal van körbetekerve. A nő egészen két órával ezelőttig abban reménykedett, hogy lesz egy kis idejük, sőt, talán szerelmeskedni is fognak. Kitett az erkélyre hűlni egy üveg száraz pezsgőt. Éppen a fürdőszobában volt és a haját formázta, amikor a hajszárító zaján át is meghallotta, hogy szól a mobilja. A férfi csak annyit mondott, hogy kevés ideje lesz, és a fát még meg tudják venni, de utána rohannia kell tovább.
A nő most elővesz egy apró, szalaggal átkötött csomagot, és arra kéri a férfit, hogy csak karácsony napján bontsa ki. Ha nem is pont a fa alatt, de legalább aznap este. A férfi zavarban van, azt mondja, ő csak ünnep után készült áthozni az ajándékot. Az igazság az, hogy még meg se vette, mert képtelen volt egyedül eljutni egy bevásárlóközpontba, de ezt persze nem vallhatja be.
Másnap délelőtt szeretne elmenni vásárolgatni, de nem sikerül neki. Ismét ott bóklászik a halott fenyőfákból rögtönzött kis erőben. Kiválaszt egy jó magasat. Ugyanaz a steppelt mellényes árus húzza rá a fenyőre a hálót, mint az előző napon. Azon gondolkozik, nem ugyanezt a pasast látta-e tegnap egy szőke nővel, de nem biztos benne.
– Aranyos vagy, hogy már lehajtottad az ülést – mondja a mellette álló vékony, sötét hajú nő, amikor az autóhoz érnek. Becsúsztatják a fát, aztán elindulnak.
A férfi otthon beszorítja a talpba a karácsonyfát. Délceg feketefenyőt vettek, a csúcsdísz a plafont súrolja. Az apa felhozza a garázsból a díszeket, aztán indul a nagymamához. Délután ötre kellene visszaérniük, addigra minden készen lesz. A felesége megkéri, hogy vegyen angyalhajat és égőt az utcai árustól, ha még nyitva van, mert a tavalyi égősor teljesen tönkrement.
A nagymamától nehéz elindulni. Beteg, de most egy hétre hazaengedték a kórházból, és ragaszkodik hozzá, hogy a gyerekek nála töltsék a délutánt. Ő maga nem akar átmenni hozzájuk, inkább marad a Teréz körúton. Állítólag le kell olvasztania a hűtőt. Rettenetes adagokat főzött, és mikor a fia odaér, éppen fedőket keres a különféle dobozokra. Elsorolja, miben mi van, aztán hosszan keresgéli az előre megírt ajándékcédulákat. A gyerekek nyafognak, végig akarják nézni a nagyinál a betörős filmet, úgyhogy az apa úgy dönt, addig fordul egyet a kocsihoz.
Odakint hideg téli este van, szállingózik a hó, az utca már elnéptelenedett. A fenyőárus ponyvát borít az egymásnak döntött, megmaradt fákra, és indul haza, a nő erkélyén éppen megfagy a pezsgő. A férfi bepakolja a csomagtartóba a műanyag dobozokat, és eszébe jut a meglepetés a kesztyűtartóban. Leszállt a sötét, úgyhogy ez már Szentestének számít: úgy dönt, kibontja. Nem kell sokat bajlódnia, mert a szalag könnyen elenged, és a piros papírból szinte kiömlik az egy mozdulattal levágott sűrű, aranyszínű haj.
Rémülten, szívdobogva csavarja vissza a papírba, és még egy nejlonzacskót is ráhúz, úgy teszi vissza a kesztyűtartóba. Hazafelé képtelen a csúszós útra és a gyerekekre figyelni, egyfolytában az eldugott csomagon jár az esze. Még az is megfordul a fejében, hogy eldobja valahol.
Amikor megérkeznek, lepakolja a nagyi dobozait a konyhában, és már fordul is vissza a többi szatyorért. A gyerekek zajonganak, a felesége pedig kiszól a konyhából:
– Hoztál égőt?
És mivel nem jön válasz, megint megkérdezi:
– És angyalhajat hoztál?
A férfi összerezzen a szótól, mint akit rajtakaptak valamin, és szinte rémülten feleli:
– Elfelejtettem. Elmenjek még érte?
Hátha azt mondják neki, hogy persze, szaladj el és hozzál, és akkor volna még tíz perc, fél óra, egy kis rés az időben, kint a hűvös levegőn, a hószagú estében, ahol úgy reszket a mélykék égre felakasztott hold üveggömbje, mintha bármikor lezuhanhatna és darabokra törhetne: akkor volna még egy kis haladék.
Nők Lapja, 2010. karácsony
Angyalhaj