04. csákány

Vasárnap délelőtt jöttek meg a markológépek, épp fociztunk a másik utcaiakkal, négy-kettőre vezettek és ötig ment a meccs, majdnem biztos volt, hogy ki fogunk kapni, de nem bántam, mert haza akartam már menni, mert vasárnap mindig otthon szoktam lenni, mert apát szoktam várni, mert mikor elvitték a Duna-csatornához, azt ígérte, hogy majd eljön értem és elvisz magával, igaz, hogy anya azt mondta, hogy ne várjam, mert nyolc hónap kényszermunka után lehet, hogy meg se ismerném már, és különben is tudnánk előre, ha hazajönne, de én nem hittem el egészen, hogy tényleg munkatáborban van, pedig egypár előre megírt tábori levelezőlapot is kaptunk, de én azt gondoltam, hogy lehet, hogy apa nem munkatáborban van, hanem csak egy titkos kutatóintézetben dolgozik, úgy, ahogy mondta, mert olvastam, hogy amikor az amerikaiak Los Alamosban csinálták az atombombát, akkor se volt szabad senkinek megtudni, hogy hol is vannak a tudósok igazából, és tudtam, hogy apa igenis haza fog jönni, el fog jönni értem, és magával fog vinni, el fog vinni engem is a tengerhez, és tudtam, hogy ha ő nem ismerne meg, én akkor is megismerném, mert a fényképe, amit a régi katonakönyvéből szedtem ki, mindig nálam volt, szóval haza akartam menni, alig vártam, hogy kapjunk még egy gólt, és legyen vége a meccsnek.

Pont mi támadtunk, Nagyprodánnál volt a labda, de a markológépek lehajtottak az útról, egyenesen rá a focipályára, odajöttek egészen a legközepére, az egyik épp Nagyprodán felé hajtott, majdnem elütötte, Prodán alig tudott félreugrani, aztán mind a két eszkavátor megállt a pálya közepén, nagyon hangosan zúgtak, a levegő tele volt ezzel a büdös kék füsttel, aztán a két vezető egyszerre kapcsolta ki a motort, nagy csend lett, mi is hallgattunk, körülálltuk a gépeket, sárgára voltak festve és sok helyen rozsdáztak, csak a markolókanalak fogai csillogtak egy kicsit.

Akkor az egyik vezető lemászott a gépről, megállt, Nagyprodánra nézett, idegyere, mondta neki. Prodán nagyon lassan ment oda, előtte még odadobta a labdát Öcsinek, aztán megállt a munkás előtt, csak tizennégy éves volt, de nagynövésű, majdnem olyan magas volt, mint a munkás, akkor már egy éve nem járt iskolába, mert az apja egy építkezésre adta dolgozni, látszott, hogy nem fél a munkástól, szóval megállt előtte, mi kell, kérdezte.

A munkás elvigyorodott, aztán ököllel gyomorszájon vágta, hogy összegörnyedt, agyonverlek te, hogy beszélsz velem, mondta, de nem kiabált, aztán hátralépett, és mosolyogva nézte, hogy Prodán a hasára szorítja a kezét, mit tetszik akarni, kérdezte, közben még mindig a hasát fogta. A munkás bólintott, hallom, tudsz te szépen is beszélni, mondta, aztán a másik munkásra nézett, az még mindig ott ült az eszkavátor ülésében, hallod Traján, tud ez szépen is beszélni, a másik munkás erre bólintott, aztán a földre köpött, jól van, mondta, örülök.

A munkás benyúlt a zsebébe, pénzt vett elő, odaadta Prodánnak, elmész, hozol három doboz filter nélküli Kárpácit, mondta neki, na futás, tudod, hova menjél, a Szarvas vendéglőbe, az vasárnap is nyitva van. Prodán bólintott, megfordult, elindult le az aszfaltút felé, de a munkás még utánaszólt, várjál, mondta, lehet, hogy iszik ott egy ilyen ragyásképű munkás, úgy hívják, Csákány, na, ha látod, mondd meg neki, hogy Trajánék üzenik, hogy hozhatja a bódét, megjegyezted?

Prodán bólintott, aztán elindult megint, a munkás nézte, hogy megy, aztán utána kiáltott, azt mondtam, futás, ha öt percen belül nem vagy itt, agyonváglak, hallod, aztán megfordult, benyúlt a markológép ülése alá, és elővett egy nagy papírzacskót meg egy franciakulcsot, és végignézett rajtunk, gyertek közelebb, mondta, ne féljetek.

Senki se mozdult, én a munkás bakancsát néztem, az egyik fűzője piros volt, eredeti bakancsfűző, de a másik csak ilyen spárgából sodort házi-fűző volt, szóval senki sem mozdult, úgyhogy a munkás széthajtogatta a zacskó száját, aztán felénk nyújtotta, igazi karamella, mondta, mindenki markoljon bele.

A többiek erre közelebb léptek, nagyon nagy zacskó volt, legalább háromkilós, láttam a karamella színes papírját, tényleg az volt benne, a munkás megint felénk nyújtotta a zacskót, vegyetek, mondta, nem kell félni, és akkor Áronka megmozdult, előrelépett, fél kézzel belenyúlt a zacskóba, aztán kihúzta a kezét, tele volt a marka karamellával, egyet rögtön a szájába is vett, még a papírt se szedte le róla, úgy rágta szét, köszönöm, mondta teli szájjal, a munkás csak bólintott, a többiek felé kínálta a zacskót, tessék, mondta, vegyetek, vegyetek.

Egymás után mindenki belenyúlt a zacskóba, mindenki vett már, csak én nem, de a karamella még mindig nem fogyott el, még mindig nagyon sok volt belőle, a munkás akkor rám nézett, mi van, kérdezte, te nem kérsz, aztán felém lépett, az arcom elé tartotta a zacskót, ne sérts meg, vegyél, mondta, akkor én megráztam a fejem és mondtam, hogy nem ehetek cukrot, pedig igazából nagyon szerettem a cukorkát, de azelőtt való nap annyi mentolosat ettem, hogy egész meg voltam csömörölve az édességtől, de a munkás megzörgette a zacskót, dehogynem, mondta, dehogynem ehetsz, aztán benyúlt a zacskóba és kivett egy karamellát, két ujjal felém nyújtotta, és mondta, hogy tátsam ki a szám, nagyon nagy keze volt, láttam, hogy olajosak az ujjai, meg akartam fordulni, hogy elfussak, de akkor éreztem, hogy hátulról valaki megfogja a vállam, a másik munkás volt, úgy jött oda mögém, hogy észre se vettem, keményen megszorította a vállam, hallottam, hogy azt mondja, hogy ne mozduljak, mert széttép, és azonnal tátsam ki a szám, az egyik kezével a nyakam fogta hátulról, éreztem, hogy a hüvelyk- és mutatóujjával megszorítja oldalt az állkapcsomat, hogy nyissam ki a szám, megráztam a fejem, próbáltam megharapni, de túl keményen fogott, aztán hallottam, hogy az egyik munkás azt kiáltja, ne úgy, az orrát fogd be, Traján, és akkor éreztem is már, hogy nem kapok levegőt, behunytam a szemem, azt akartam kiáltani, hogy engedjenek el, mert az apám szétveri őket, nem akartam kitátani a számat, éreztem, hogy zúg a fülem, aztán már valahogy ott volt a karamella a nyelvemen, a munkás két ujjal tette be a számba, keserű dohányíze volt az ujjainak, felkavarodott tőle a gyomrom, ki akartam köpni, de összenyomták a szám, és megint befogták az orromat, a karamella ízét nem is éreztem, csak azt, ahogy papirostól szétmegy a fogam között, aztán elengedtek, a földre estem, és ki akartam köpni, de akkor már semmi nem volt a számban, csak azt a keserű dohányízt éreztem még mindig, a torkom egészen összeszorult, de azért se akartam sírni, rájuk kiáltottam, hogy apám ezért meg fogja ölni magukat, de a munkások csak vigyorogtak, aztán az, amelyiket a másik Trajánnak szólított, azt mondta, hogy majd adnak ők az apám pofájára, és fogjam be a szám, mert különben teletömi karamellával, aztán a többiekre nézett, jól van, fiúk, mondta, megettétek a cukrot, de jobb, ha tudjátok, hogy nem ingyen kaptátok, a világon semmi sincs ingyen, mindenért meg kell dolgozni, és erre a másik is bólintott, bizony, mondta, és aki nem dolgozik, az ne is egyék, de ti már ettetek, úgyhogy most vár a munka, és ahogy ezt mondta, odament a markológéphez, és a hátsó részéről levett egy nagy posztócsomagot, és odadobta elénk a földre, itt van, mondta, bontsátok ki, a csomag odagurult a lábunk elé, egy szíjjal volt átkötve, mindenki hátralépett, senki se akart hozzányúlni, csak álltunk ott, és néztük a munkásokat, ők meg minket, Traján már csak engem bámult, egyenesen a szemembe nézett, láttam, hogy megnyalja a száját, tudtam, hogy mindjárt rám fog szólni, hogy nyúljak hozzá, rám fog parancsolni, hogy fogjam meg és bontsam ki a szíjat, de akkor Traján egyszerre csak elfordult, és a másik munkás is, az út irányába néztek, Nagyprodán épp akkor ért vissza, meghozta a cigarettákat, futólépésben ment oda Trajánhoz, odaadta neki a cigarettát meg a visszajárót, Traján eltett két dobozt meg a pénzt is, a harmadik dobozt odadobta a másik munkásnak, nesze, Feri, mérgezd magad te is, mondta, aztán megint Prodánra nézett, azzal a ragyásképűvel nem találkoztál, kérdezte, Prodán megrázta a fejét, a Traján nevű munkás akkor a földre köpött, bazmeg Csákány, a kurva anyádat, mondta halkan, aztán megint Prodánra nézett, jólvan, te meg mit állsz itt, osszad csak ki szépen az ásókat, az egyik lábával a posztócsomagba rúgott, van itt elég, jut mindenkinek, úgyhogy szaporán, nem érünk rá egész nap, mondta.

Prodán erre lehajolt, kibontotta a csomagot, rövid vasnyelű ásók voltak benne, de nagyon sok, legalább negyven darab, a lapjuk is, a nyelük is be volt festve fekete zománcfestékkel, felvett egyet, a Feri nevű munkásra nézett, mit akarnak csinálni, kérdezte tőle. A munkás az erdő felé intett a fejével, mi nem, ti akarjátok, mondta, tudjátok, fent az erdő alatt egy egész új negyed épül, itt fog vezetni az egyik szennyvízcsatorna, aztán annak ti fogjátok kiásni egy szakaszát, így, társadalmi munkával, hogy spóroljatok az államnak a dízelolajjal.

Prodán felnézett, hol, itt a focipályán? kérdezte. A Feri nevű munkás a földre köpött, itt hát, mondta, majd mindjárt kilépjük, hogy pontosan hol lesz.

Prodán az ásót nézte, nem mondott semmit, aztán mégis megszólalt, de ez a mi pályánk, mondta. Traján ekkor odalépett Prodánhoz, persze, mondta, megállt előtte, pont ezért akartok segíteni az ásásban, ti kértétek, a ti iskolátok, direkt miattatok szereztünk ásókat, úgyhogy elég a pofázásból, fogjon meg mindenki egyet, ha előbb kezdtek, előbb is végeztek, gyerekek vagytok, nem kell kenyeret keresnetek, úgyhogy ráértek. Nagyprodán erre hátrált egy lépést, én nem járok iskolába, hanem a sántiéren dolgozom, mondta, márna vasárnap van, és az hétszentség, hogy én ma nem veszek ásót a kezembe. Traján akkor meglendítette a kezét, de ütni már nem tudott, mert a másik munkás, a Feri nevű, melléje lépett és elkapta a karját, várjál, mondta, okos fiú ez, nem kell bántani, aztán Prodán felé kínálta a karamellás zacskót, te nem kaptál cukorkát, mondta, vegyél.

Prodán először nem akart venni, de aztán mégis belemarkolt, láttam, hogy egész tele lett karamellával a marka, ahogy zsebre tette a sok cukrot, egyet majdnem leejtett, a Feri nevű munkás még mindig felé kínálta a zacskót, vegyél bátran, mondta, úgyhogy Prodán még egyszer belemarkolt a karamellába és megint zsebre tette, és akkor a Feri nevű munkás behajtotta a zacskó száját, jól van, mondta, majd később kapsz még, most segíts kiosztani az ásókat, addig Traján kilépi, hogy hol lesz az árok, de Prodán nem mozdult, a markológépekre nézett, aztán vissza a Feri nevű munkásra, az eszkavátorra is felülhetek, kérdezte.

A Feri nevű munkás megvonta a vállát, jól van, hajói halad a munka, akkor tőlem felülhetsz, még be is indíthatod, de most osszad ki szépen az ásókat, el kell már kezdeni a földmunkát, ne félj, az iskolájuk igazgatója is tud róla, engedélyezte, hogy délutánonként itt dolgozzanak, mind a tizenkettesbe járnak, nem?, mondd meg a többieknek, hogy amíg itt dolgoznak, nem kell házit írjanak, meglátod, még örülni is fognak.

Prodán bólintott, jó, mondta, felemelt a földről egy ásót, odaadta Áronkának, aztán a többieknek is adott egyet-egyet, sorba mindenkinek, nekem is, itt van, Dzsátá, mondta, használd egészséggel. Az öccsének persze nem ásót adott, hanem karamellát, a munkásokra nézett, a testvérem, mondta, nekem fog segíteni, a Traján nevű munkás erre felmordult, de a Feri nevű csak bólintott erre is, jól van, mondta, ti ketten lesztek a brigádvezetők, de ha nem halad a munka, találunk mást helyettetek, meglátjátok, milyen szép dolog az ilyen önkéntes társadalmi munka, milyen jó érzés építeni az országot, büszkék lehettek magatokra, hogy gyerek létetekre részt vehettetek benne, ha jól dolgoztok, egy hét alatt végeztek az egésszel, ez semmi, látnátok csak a Duna-csatornát, na, az az igazi földmunka.

Amikor ezt mondta, akkor én éreztem, hogy elönt a forróság, benyúltam a zsebembe és megtapogattam az apám fényképét, még sose találkoztam senkivel, aki a Duna-csatornánál dolgozott volna, a Traján nevű munkásra néztem, láttam, hogy elővesz egy lapot, széthajtogatja, nézi egy darabig, aztán felemelt a földről egy ásót, elsétált a pálya végéhez, az egyik kapufajelzőnél belevágta a földbe, kimértem, kiáltotta oda a Feri nevű munkásnak, innen indul egyenesen. Akkor Prodán meg a Feri nevű munkás felsorakoztatott, nem kellett nagyság szerint állni, az volt csak a lényeg, hogy szépen sorba álljunk, egymástól nem túl nagy távolságra, aztán, mikor mindenki felállt, a Traján nevű munkás Prodánnak is adott egy ásót, jól van, mondta, neked nem kell dolgozni, csak mutasd meg a többieknek, hogy hogy kell használni a szerszámot, vágjad csak szépen bele a földbe.

Prodán először nem akarta, láttam abból, ahogy fogta az ásót, hogy legszívesebben nekitámadt volna a munkásoknak, de aztán mégiscsak elkezdett ásni, hányta maga mögé a földet, és akkor a többiek is dolgozni kezdtek, és én is, az ásó nyelének nagyon rossz volt a fogása, törte a tenyerem, a föld meg kemény volt, lábbal kellett belenyomni, az ásó meg olyan rövid volt, hogy görnyedni kellett, hamar megfájdult a hátam, szóval nemigen ment a munka, de nemcsak nekem, a többieknek se, én munka közben végig a Duna-csatornán gondolkoztam, hogy egy egész folyót elterelni milyen nehéz lehet, és hogy vajon mit csinál ott az apám, mert párszor küldött levelet, de azokba csak annyit írt, hogy jól van, egyebet nem, szóval erre próbáltam gondolni, és közben egyre jobban fájt a hátam is, és a tenyerem is, de a munkát nem mertem abbahagyni.

Prodán persze akkor már rég nem dolgozott, az ásóval a kezében járkált mögöttünk, úgy mondta, hogy dolgozzunk csak, Áronkának egyszer rá is vágott a seggére, de az egyik munkás rászólt, hogy ilyet többet ne csináljon, mert agyonveri, elég, ha csak figyeli, hogy ki nem fekszik bele rendesen az ásóba, aztán a többit majd ők elintézik, úgyhogy attól kezdve Prodán nem bántott senkit, csak járkált mögöttünk és nézte, hogy dolgozunk.

A munkások közben leterítettek egy pokrócot az egyik markológép mellé a földre, azon feküdtek, a Traján nevű cigarettázott, a Feri nevű meg evett valamit, pont láttam, amikor egyszer hátranéztem, aztán Prodán is odaült melléjük, és akkor már csak az öccse sétálgatott mögöttünk, és mikor megint hátranéztem, láttam, hogy kártyáznak.

Áronka egyszer csak leesett, épp az ásót akarta bevágni a földbe, de lecsúszott a talpa a lapjáról, és kicsúszott alóla a lába, és az oldalára esett, és aztán csak feküdt ott, fél lábbal a gödörben, úgy, mint aki egyáltalán nem akar felkelni, és akkor mindenki abbahagyta a munkát, és mindenki a homlokát törölgette, és körülálltuk Áronkát, és Öcsi kérdezte, hogy mi baj van, de Áronka nem mondott semmit, csak megrázta a fejét.

Akkor az egyik munkás, a Feri nevű is felállt, odajött, Áronkára nézett, gyengék vagytok, mondta, a Duna-csatornánál egy napig se tartanátok, aztán mondta, hogy jól van, szünet, negyedóra szünetet tarthatunk, és addig próbáljuk összeszedni magunkat, meg hogy ahhoz képest elégedett velünk, mert rendesen dolgozunk, és hogy ne féljünk, majd ebédre hazamehetünk, de délutánra vissza kell majd jönni mindenkinek, mert sötétedésig fog tartani a munka, és még azt is mondta, hogy mindenkinek felírták a nevét egy lapra, és azt is, hogy hol lakik, és aki nem jön vissza, azért külön elmennek, mert a közmunkát senkinek se szabad elszabotálni.

A munkás aztán elfordult és odament az egyik markológéphez, a többiek meg leültek a földre, Áronka mellé, mindenki pihent, egyedül csak Janika dekázott a labdával, olyan gömbérzéke volt, hogy akárhányat meg tudott csinálni. Én is a földön ültem, a gödröt néztem, amit ástam, nem volt mély egyáltalán, oldalt látszottak a kicsi kövek, meg a fűszálak fehér gyökerei, aztán elővettem az apám fényképét, és megnéztem azt is, össze volt már piszkolódva a sok fogdosástól, de azért jól látszott még mindig az arca, régebb mindenki mondta, hogy mennyire hasonlítok apámra, egyszer sokáig néztem magam egy zsebtükörben, úgy, hogy mellé tettem az apám képét, és tényleg láttam, hogy az állam meg a szám pont olyan, mint az övé.

Szóval épp ott ültem, és a képet néztem, mikor egyszer csak megállt mellettem az egyik munkás, a bakancsfűzőjéből láttam, hogy a Feri nevű, és lehajolt és kikapta a kezemből az apám fényképét, mit nézel, kérdezte, aztán megnézte a képet, egész közel tartotta a szeméhez, mint aki nem jól lát, ki ez?, az apád? kérdezte, és én nem válaszoltam, csak bólintottam, és éreztem, hogy a fejem tetejétől elindul végig rajtam valami forróság, és a fülem is felforrósodott, és nem tudtam semmit se mondani, se azt, hogy igen, se azt, hogy nem, csak bólintottam, és a hasam is összeszorult, és olyan érzés volt egészen, mintha elindult volna felfele egy gombóc a gyomromból végig fel a nyelőcsövemen és a nyakamon, és mikor a torkomhoz ért, akkor valahogy egyszer csak megszólaltam, és megkérdeztem, hogy nem ismerik?, de nagyon remegett a hangom, ott van ő is, a Duna-csatornánál, maguk is onnan jöttek, nem?

A munkás akkor a szája elé tartotta a mutatóujját, és közelebb hajolt, psszt!, sziszegte, aztán azt suttogta, hogy ez államtitok, közben rám kacsintott, aztán sokáig nem mondott semmit, csak a képet nézte, ide-oda forgatta, mintha nem látná rendesen, közben többször is megnyalta a száját, aztán megcsóválta a fejét, felegyenesedett, és odakiáltott a másik munkásnak, gyere ide, Traján, ezt nézd meg, nem fogod elhinni!

A Traján nevű munkás erre letette a pokrócra a kenyérdarabot, amit rágott, felállt, és odajött hozzánk. Mikor odaért, a Feri nevű munkás egy szó nélkül odaadta a kezébe a fényképet, jól nézd meg, elsőre nem fogod észrevenni, de nézd csak meg figyelmesen, mondta. Akkor a Traján nevű munkás is sokáig nézte a képet, ide oda forgatta ő is, aztán megrázta a fejét, mit kéne, hogy lássak, kérdezte, mert semmit se látok. Feri erre megint megnyalta a száját, mert vak vagy, azért, mondta, a mutatóujjával az apám arcára bökött, a száját nézzed, akkor majd észreveszed, mert ez nem más, mint Csákány. Traján erre összeráncolta a homlokát, úgy nézte a képet, aztán hirtelen elmosolyodott, az anyja úristenit, tényleg, hát dögöljek meg, ha ez nem Csákány! Erre Feri is bólogatni kezdett, kikapta a képet a Traján kezéből, Csákány hát, mondta, és nézd meg, milyen fiatal volt, nézd meg, még tiszta sima neki az arca, el se hiszem, ha nem látom, aztán elhallgatott, rám nézett, nahát, te a Csákány fia vagy, mondta, kezet nyújtott, és mikor megszorítottam, a másikkal megveregette a vállamat, büszke lehetsz apádra, mondta, nagyon rendes ember.

Erősen megszorította a kezem, mégse fájt, ismerik?, tényleg ismerik? kérdeztem. Traján bólintott, ismerjük hát, mondta, mindjárt itt lesz, ő hozza a bódét, amiben lakni fogunk, visszaadta a kezembe a fényképet, itt van, tedd el, mondta. Tényleg ide fog jönni? Isten bizony?, ezt kérdeztem, és hallottam én is, hogy mennyire remeg a hangom, éreztem is, hogy az egész testem remeg, úgy, mint mikor a hideg rázza az embert. A Feri nevű munkás akkor megint rám nézett, mit mondtál, hogy hívnak? kérdezte. Megmondtam, a Feri nevű munkás bólintott, igen, emlegetett is téged, hogyne, igaz, Traján, te is emlékszel, mondta, hogy rég nem látott, és hogy meg fog keresni, meg hozott is neked valamit.

Amikor ezt meghallottam, egyszerre szédülni kezdtem, lenéztem a földre, a két cipőmre, úgy láttam, hogy forog minden, a földdarabok is, a fűszálak is, a kavicsok is, kavargott minden, majdnem elestem, de a Traján nevű munkás átkarolt, jól van, mondta, nyugodjál meg. De én még mindig remegtem, az apám levelei jutottak eszembe, azok a levelezőlapok, meg, hogy anya az elején hogy várta vissza, mindig összerezzent, mikor csengettek, mert mindig azt hitte, hogy apámat engedték haza, maguk hazudnak, ezt mondtam, ha apám visszajött volna, akkor biztos megkeresett volna, hazajött volna hozzánk, anyához és hozzám, az én apámat nem Csákánynak hívják, az én apám nem a maguk barátja.

A Feri nevű munkás akkor megfogta a két vállam, maga felé fordított, nyugodjál meg, mondta megint, mióta nem láttad az apádat? Mondtam, hogy majdnem kilenc hónapja, és akkor a munkás bólintott, kilenc hónap a Duna-csatornánál nagyon hosszú idő, mondta, és aztán megkérdezte, hogy tudom-e, hogy mi az a fekete himlő, és én mondtam, hogy tudom, egy betegség, amit már sikerült kiirtani, és akkor a munkás mondta, hogy igen, hogyne, és még közelebb hajolt, és suttogni kezdett, úgy, hogy alig értettem, hogy mit is mond, és azt suttogta, hogy azért ő már látott embereket fekete himlőben meghalni, mert a csatorna mellett itt-ott azért még fellángol ez a betegség, főleg az átnevelő táborokban, de azokról senkinek se szabad beszélni, és hogy az apám is ott kapta el, és majdnem belehalt, de az volt a szerencséje, mert emiatt kiengedték, és nem csinálták vele az egész átnevelést, mert akkor nem is emlékezne már semmire a régi életéből, így csak az arca változott meg a ragyától, de annyira, hogy meg se lehet már ismerni, és ezért nagyon szégyelli magát, és azért nem írt levelet, és azért nem mert meglátogatni se, mert fél, hogy mit fogunk szólni hozzá, mert gyűjteni kellett neki a bátorságot és az erőt, de ha majd megjön és hozza a bódét, akkor úgyis meglátom majd a saját szememmel, és aztán megint mondta, hogy ne féljek, aztán odakínálta a karamellás zacskót, és mondta, hogy vegyek csak, és ne féljek, mert a vér szavát majd úgyis megérzem, és ha elég bátor leszek, akkor minden rendbe jön.

A két munkás aztán visszaült a pokrócra, Traján előtte egymásnak csapott két ásót, és úgy kiáltotta, hogy letelt a szünet, és még egy órát dolgozni kell, aztán pedig hazamehet mindenki ebédelni, és két óra múlva kell csak visszajönni.

Akkor megint ásni kezdtünk, én meg még mindig szédültem, és az ásó mintha magától járt volna a kezemben, egyre csak dobtam magam mögé a földet, és közben végig az utat néztem, de senki nem jött, és nem akartam egyfolytában oda nézni, de nem bírtam ki sehogy, és akkor behunytam a szemem, mert nem akartam látni azt az üres utat, és olyankor nyitottam ki csak, amikor belevágtam a földbe az ásóval, de ez se segített, mert behunyt szemmel is láttam az apám arcát, és ahogy a föld morzsolódott, a himlőre gondoltam, és nem akartam elképzelni a hólyagokat, és akkor egyszer csak kolomphangot hallottam, és felnéztem, és akkor láttam, hogy közeledik a bódé, két szamár húzta, és az egyiknek kolomp volt kötve a nyakába, és a bódé egész nagy volt, és szürkére volt festve, és elöl a tetején ült valaki, egy pokrócba volt burkolózva, és egy hosszú bottal hajtotta a szamarakat, és akkor kiesett az ásó a kezemből, és azt az alakot néztem, egy ellenzős bányászsisak volt a fején, és az arcát nem láttam, és a tartása egyáltalán nem volt ismerős, és akkor a bódé egyre közelebb ért, ráhajtott a focipályára, és még mindig nem látszott az arca a hajtónak, és akkor kimásztam a gödörből, és ott álltam a szélén és vártam, és éreztem, hogy remeg a lábom, és a két kezem is remegett, és akkor a férfi megrántotta a hajtószíjakat, és a szamarak megálltak, és leugrott a bakról, csak a hátát láttam, de tartotta, és akkorra már mindenki engem nézett, a munkások is, és a többiek is, és léptem egyet a hajtó felé, és akkor ő egyszerre felém fordult és rám nézett, és ledobta magáról a pokrócot, és akkor megláttam az arcát, és csupa himlőhely volt az egész, egyáltalán nem is látszottak a vonásai, mert a himlőhelyek nagyon mélyek voltak, és egymásba folytak, és be voltak kenve valami fehéres kenőccsel is, és ettől az egész arca zsírosán csillogott, és ahogy meglátta, hogy nézem, rám mosolygott, és én a szemét akartam csak látni és a száját, és akkor már tudtam, hogy nem az apám, nem az apám, nem lehet az apám, de mégis léptem egyet felé, és mégis megszólaltam, és azt mondtam, hogy édesapám!, pedig tudtam, hogy nem az apámat látom, és a munkások hazudtak, de mégis kimondtam, és attól, hogy ezt kimondtam, egy pillanatra azt éreztem, hogy lehet, hogy tévedek, hogy mégiscsak az apám az, mert még mindig mosolygott, és ettől még jobban megijedtem, éreztem, hogy elborít a hidegség, és akkor egyszerre mindenki kacagni kezdett körülöttem, Traján is és Feri is és a Prodánok is, és a többiek is, és a ragyásképű munkás is, akiről akkor már biztosan tudtam, hogy nem az apám, és ahogy körülfogott mindenfelől az a hangos kacagás, fél kézzel benyúltam a zsebembe és megfogtam az apám képét, és éreztem, hogy mindjárt sírni fogok, összeszorítottam a fogam, és elfordultam, és futni kezdtem a tömbházunk felé, és még mindig hallottam, hogy röhögnek rajtam, és nem tudtam, hogy mit fogok mondani anyának, csak futottam, és azt kívántam, hogy bár ne érnék haza sohase.