Közzététel dátuma: Jun 03, 2017 1:51:6 PM
Olyan komiszul jön az este,
mint messzi, borissza rokon,
szineződik az orra veresre:
zörgetek ablakodon.
Alszol, cica? Száz kicsi, fájó,
halvány szinü visszeren át
kúszik be szobádba e fázó,
együgyü kis szerenád.
Az vagy nekem, Eörsi Sarolta,
ami vágyteli foltnak a zsák,
nincs összesen annyi poroltó,
hogy eloltsa szivem parazsát,
mint flambirozott pecsenyéstál,
úgy lángolok érted alant,
lelkembe amit belevéstél,
azt zümmögi vissza e lant.
Dalolok pihekönnyü terólad,
míg hullik a hó idekint,
az idő zizegő pihehóhad,
belekezdek a dalba megint:
figyuzz ide, állok a hóban,
egy perc és a tél betemet,
ha nem engedel is be valóban,
legalább ne aludj nekem itt.
Most kaptam egy új körömollót,
csupa vér ez a tíz körömágy,
már gyűlnek a fákon a hollók
– ijedezget a szívben a vágy –
leskelve köröznek az égen,
mint kunkorodó teagőz,
így szálldos az élet is éppen,
a tavasz meg a nyár meg az ősz.
Egykutya persze a tél is,
mindegy hogy olyan vagy ilyen,
hisz végül a köldöke mégis
csupa rügyteli carpe diem.
A jelen brükögő lükebéka,
lustálkodik és muzsikál,
a holnap bús düledéke,
kit érdekel az, husikám?
De a dalból a szók kiperegnek,
elfogynak a lenge szuszok:
mit lángolok itt dideregve,
ha magácska csak egyre szuszog?
Kihull a kezemből a brácsa,
elhallgat a tétova húr,
már durmolok én is, akárcsak
szemeidben az égi azúr.