09. háború

A búzamezőben hasaltunk Pujuval és olyan meleg volt, hogy patakokban folyt rólunk az izzadság, végigfolyt az arcomon és lemosta róla a fekete hadifestéket, amit égetett parafadugóból csináltunk, és sósán és keserűen befolyt a számba, nem lehetett kiköpni, és a szánkat se tudtuk kiöblíteni, mert egyáltalán nem volt vizünk, mert se Pujunak se nekem nem jutott eszembe, hogy kulacsot is kellett volna hozni, nemcsak fegyvereket, a nap meg kegyetlenül sütött, azóta az atomerőmű baleset óta, amiről nem volt szabad beszélni, mindig sokkal melegebb volt, a búza is előbb megérett, június közepe volt csak, de már kipörögtek a szemek a kalászból, és hiába rágtuk akármilyen sokáig, búza rágót se lehetett már belőle csinálni, mert egyáltalán nem állt össze, és olyan száraz volt, mint a fűrészpor, Puju mondta is, hogy nemsokára aratni fognak, ezt ő onnan tudta, hogy az apja traktorista volt a kollektívben, és elmondta neki, hogy már megigényelték az aratáshoz szükséges gázolajat, és meg is kapták, úgyhogy akármikor kezdődhet az aratás.

Már egész közel értünk ahhoz a magasleshez, amelyikbe a Frunza testvérek berendezték a főhadiszállásukat, eléggé elfáradtunk a hosszú kúszástól, a búzaszárak meg a levelek felhorzsolták a karunkat és a tenyerünket, Puju bőrkesztyűbe volt, de az se segített sokat, mert attól csak még jobban izzadt, és láttam az arcán, hogy az izzadság nyomán vékony, szürke csíkok maradnak a hadifestékben, és tudtam, hogy én is pont úgy nézek ki, egyáltalán nem félelmetesen, hanem csak nevetségesen, és akkor lassan még előbbre kúsztunk a búza között, és Puju odasúgta nekem, hogy nézzek ki a búzából, hogy lássuk, mennyire vagyunk a magaslestől, én meg mondtam, hogy nem, nézzen csak ki ő, mert most rajta a sor, én eddig már háromszor kinéztem, úgyhogy akkor Puju tényleg kidugta egy pillanatra a fejét a búza közül, nem állt fel egészen, csak fél térden felemelkedett, és úgy nézett ki, és utána rögtön lehasalt, és még a hadifesték alatt is láttam, hogy tiszta sápadt, és megkérdeztem tőle, hogy mi az, mit látott?, és akkor Puju keresztet vetett, és úgy mondta, hogy ezek a Frunzák tényleg nem vicceltek, ezek tényleg fogták, és megöltek valakit, mert ő tisztán látta, hogy a magasles előtt le van szúrva a földbe egy lándzsa, és azon meg ott egy véres gyerekfej, és akkor mondtam, hogy nem hiszem, és nekem ne hazudjon, de erre Puju mondta, hogy ha nem hiszem, akkor nézzek csak ki én is a búzából, úgyhogy én is feltérdeltem és kinéztem, és láttam, hogy a magasles fölött galambok köröznek, és tényleg ott volt egy lándzsa a földbe szúrva, de hogy a hegyén mi volt feltűzve, az nem látszott, mert rá volt húzva egy vastag műtrágyás nájlonzsák, és alul össze volt kötve, úgyhogy még a formáját se lehetett rendesen látni, de ahogy visszahúztam a fejem a búza közé, mintha úgy láttam volna, hogy ott alul, a zsák összekötött szájánál, vastagon és vörösen folyik végig valami a lándzsa nyelén, és mikor lehasaltam Puju mellé, éreztem, hogy teljesen fel van kavarodva a gyomrom, és a búzatövekre néztem, meg a búzaszárakra, amiket kúszás közben lelapítottunk, mondani akartam Pujunak, hogy rosszul láttuk, mert az biztos nem vér a lándzsa nyelén, de mikor kinyitottam a szám, hogy megszólaljak, éreztem, hogy megfájdul a kezem, és akkor vettem észre, hogy jobb kézzel tiszta erőből markolom a földet, és ahogy megrántottam a kezem, a földdel együtt kijött egy jó maréknyi búzagyökér, és akkor Pujura néztem, és láttam, hogy remeg a szája széle a félelemtől, kiengedtem az ujjaim közül a földes gyökereket, és azt gondoltam, hogy nem kellett volna mégse eljöjjek ebbe a csatába, meg azt is, hogy biztos nem leszek képes felmászni a magaslesre a Prodánok bőrlabdájáért.

Az egész úgy kezdődött, hogy miután kiderült, hogy a focipályánk közepén vezet az új csatornaárok, a szomszéd utcaiak pályájára kellett járjunk focizni. Eredetileg arról volt szó, hogy az ő pályájuk is fel lesz ásva, de aztán a munkások egy nap elmentek, és többet nem jöttek vissza, igaz, a szerszámosbódéjuk még mindig ott volt az árok mellett, úgy, ahogy hagyták. Na és a szomszéd utcaiak engedték is, hogy ott játsszunk, egészen addig, amíg nyár elején az árva Frunza testvérek oda nem költöztek a nagyapjukhoz, mert mikor ők elverték Zsoltot, aki addig a legerősebb volt a másik utcaiak közül, és kettesben átvették a bandavezérséget, egyszercsak azt mondták, hogy többet nem mehetünk, csak hogyha fizetünk, és mikor Nagyprodán szemberöhögte őket, hogy mit képzelnek, mert a focipálya az közvagyon, és nem lehet kisajátítani, akkor Frunza Romulusz csak annyit mondott, hogy a bátyjának nem szokás visszapofázni, és erre Frunza Rémusz elővett egy rugóskést, és olyan gyorsan vállon szúrta vele Nagyprodánt, hogy Prodánnak még arra se volt ideje, hogy elővegye a saját bicskáját, és ahogy a vállához kapott, kiesett a kezéből a bőrlabda, amit Jugoszláviából küldött neki az unokabátyja, és akkor Frunza Romulusz lehajolt és felvette a labdát, és mondta, hogy az mostantól az övéké, és Prodán örülhet, hogy nem hasba szúrták, mert ez a vállseb ez semmi, egy hét alatt begyógyul, mert a bátyja nem szúrt mélyre, épp csak megkóstoltatta Prodánnal a kést, aztán elkezdte a földhöz pattogtatni a labdát, és úgy mondta, hogy ez van, és ha nem tetszik, akkor hadba szállhatunk velük, majd elküldik a hadüzenetet, amiben pontosan le lesznek írva a részletek, és úgy készüljünk, hogy a csata fent lesz a domb tetején a blokkok mögött a búzamezőben, és életre-halálra fogjuk majd megvívni, nekünk kell majd támadni, és ha el bírunk jutni az erdő szélén a magaslesig, és el tudjuk hozni onnan ezt a bőrlabdát, akkor már csak a Nagyfáig kell visszavigyük, már nyertünk is, és akkor nemcsak a labdát kaphatjuk vissza, de ingyen használhatjuk a focipályájukat is, akkor, amikor csak akarjuk, de úgyis tudják, hogy abból semmi se lesz, mert amilyen gyávák vagyunk, már a hadüzenettől össze fogjuk szarni magunkat, és biztos, hogy nem lesz bátorságunk kiállni ellenük, ez már abból is látszik, hogy Prodán szó nélkül tűrte, hogy a vérét vegyék.

Prodán erre először nem szólt semmit, csak elvette a válláról a tenyerét, és láttam, hogy csurom vér az egész keze, nem csak a tenyere, de az ujjai is mind, és akkor megnézte a tenyerét, de úgy, mint aki először látja, és hirtelen azt mondta, hogy a vért azt csak vérrel lehet lemosni, és előrelépett, és teljes erőből pofonvágta Frunza Romuluszt, úgy, hogy az nekitántorodott a bátyjának, és az arcán véresen kirajzolódva ott maradt Prodán tenyerének a lenyomata, és akkor egyszerre mind megfordultunk és futni kezdtünk, vissza a mi utcánk felé, mert attól féltünk, hogy utánunk jönnek, de a másik utcaiak csak pár nagyobb követ vágtak utánunk, de szerencsére senkit se találtak el, és közben még hallottuk, hogy Frunza Romulusz hangosan azt kiáltja, hogy rongyemberek vagyunk, és hogy híg a vérünk.

Másnap reggel aztán meg is érkezett a hadüzenet, a Prodánék postaládájába dobták be a lefejezett véres galambot, és a kockás füzetlapot, amire állítólag galambvérrel volt megírva a hadüzenet, Prodán Jancsit kérte meg, hogy olvassa fel, az volt benne, hogy a csata vasárnap lesz a búzamezőben, és tudjuk meg, hogy amit mindenki suttogott róluk, az tényleg igaz, mert ők, Frunza Romulusz és Frunza Rémusz mind a ketten harcoltak a polgárháborúban, és ezért jobb, ha mind felkészülünk a biztos pusztulásra, mert akit ők elkapnak, annak nem lesz kegyelem, és se becsületünk, se hazánk, és különben is le vagyunk szarva, mind az utolsó emberig, és ráadásul még az anyánk picsája. Mikor Prodán ezt meghallotta, tiszta vörös lett az arca a méregtől, kitépte a Jancsi kézé- bői a hadüzenetet, összegyűrte, aztán a földre dobta és jól rátaposott, úgy mondta, hogy ezek a Frunzák, ezek azért írnak ilyeneket, mert nekik nem is volt anyjuk, az apjuk nevelte őket, amíg fel nem akasztotta magát bánatában, hogy ilyen fiai vannak, mert mindenki tudja, hogy azért kerültek ide a nagyapjukhoz, mert nincs a világon senki egyebük, és az is, hogy a polgárháborúban harcoltak, az is micsoda hazugság, mert a polgárháború, az hét évvel ezelőtt volt, akkor ők legfeljebb nyolcévesek lehettek, és nem baj, majd vasárnap megmutatjuk nekik, addig mindenki gyártson fúvócsőgolyókat, hajlítson szegeket, gyűjtsön parittyaköveket és tollazzon nyílvesszőket, hogy rendesen fel legyünk mi is fegyverkezve, és ne féljünk a Frunzáktól, mert majd megmutatjuk nekik, hogy velünk nem lehet packázni.

Erre senki se mondott semmit, mind csak hallgatunk, Prodánt néztük, meg a véres galambot, meg az összegyűrt hadüzenetet a lábánál, és akkor Prodán az ég felé nyújtotta a karját, ökölbe szorított kézzel, háromszor az ég felé ütött, és közben azt kiáltotta, hogy hurrá, és megzördültek a szegek a széles bőr csuklóvédőjén, és a másodiknál már az öccse is vele kiabált, úgyhogy akkor egyszerre mindenki elkezdte kiabálni, hogy hurrá, és én is velük kiáltottam, de ahogy a Prodán arcára néztem, láttam, hogy a nagy hadonászástól megfájdult a vállán a seb.

Attól kezdve egész héten át nagyon készültünk a csatára, tudta mindenki, hogy nagyon kemény küzdelem lesz, mert még ha a Frunzák nem is harcolhattak a polgárháborúban, akkor is nagyon veszélyesek voltak, mielőtt idekerültek volna, fent laktak egy faluban valahol a nyugati havasokban, és állítólag úgy éltek ott, mint az indiánok, vadásztak meg madarásztak, egész addig, amíg az apjuk meg nem halt, és a két Frunza testvérről senki se tudta pontosan, hogy mennyi idősek, mert mind a ketten hatodikba jártak, pedig Rémusz még a kilencedikeseknél is nagyobbnak nézett ki, az öccse, Romulusz meg olyan alacsony volt, hogy még a negyedikesek között is kicsinek számított, de mind a ketten nagyon erősek voltak, és verekedni is egyformán jól tudtak mind a ketten, és a fegyverekhez is nagyon értettek, a csúzlijukon például nem biciklibelső volt, hanem igazi tejgumi, és úgy hallottuk, hogy mindenféle titkos fegyvereket gyártottak a másik utcaiaknak, ezért nálunk is éles fúvócsőgolyókat csinált mindenki, olyanokat, amiknek gombostű van a végén, én még páncélt is csináltam magamnak, kartonpapírból és sztaniolból, hátvédőnek, ki is próbáltam, hogy befér-e a rövidujjú trikóm alá, és megkértem Pujut, hogy lőjön hátba, hogy lássuk, működik-e, de ő nem akart, mert mondta, hogy emlékezzek vissza, hogy akkor mi történt, amikor azt akartuk kipróbálni, hogy el tudom-e úgy kapni a nyílvesszőt, mint az indiánok a filmekben, de én mondtam neki, hogy akkor még kisebb voltam, kilencéves prücsök, hát persze, hogy nem voltak olyan jók a reflexeim, de a nyílvessző végén a szeg szerencsére nem volt elég éles, és csak két centire ment be a karomba, épp csak átszúrta a bőrt, de az alkarcsont szépen megállította, igaz a tetanuszok utána eléggé fájtak, de ez most nem olyan lesz, mert már nagyobbak vagyunk, majdnem tizenkét évesek, és ez a páncél nem a reflexeken múlik egyáltalán, de Puju így se akarta, a végén aztán négy karamelláért vállalta, hogy háromszor hátbalő, a páncél meg persze nagyszerűen bevált, megfogta a golyókat, ahogy kell, csak annyit éreztem a lövésekből mint egy szúnyogcsípésből, és el is határoztam, hogy előlre is csinálok páncélt, ki is szabtam már a kartondarabokat, már csak a varrás meg a ragasztás volt hátra, összesen körülbelül fél napi munka, de pont elfogyott a ragasztóm, úgyhogy nem tudtam mégse megcsinálni.

Amíg a páncélon dolgoztam, sokszor eszembe jutott a hadüzenet, az a lefejezett galamb, meg az, hogy ez most nem játék lesz, hanem igazi háború, ami tényleg vérre megy, és mikor arra a véres galambra gondoltam, mindig összeszorult egy kicsit a szívem, de nem csak egyedül én lehettem így ezzel, mert Puju is mondta, hogy lehet, mégse lesz ott a csatában, mert nem akarja elengedni az apja, és mikor én erre megkérdeztem tőle, hogy mért mondta el az apjának, hogy csata lesz, mert ha a kollektívesek megtudják, hogy össze akarjuk taposni a búzát, akkor nem fogják engedni, és még jól meg is vernek, akkor Puju nagyon dühösen annyit mondott, hogy egyáltalán nem is mondta el, és könnyű nekem, apám a Duna-csatornánál van, úgyhogy azt csinálok, amit akarok, nincs, aki elverjen, és akkor erre én mondtam neki, hogy gyáva, olyan, mint egy pólyás baba, és ne merje az apámat emlegetni, mert belerúgok, meg még azt is, hogy ha nem jön el a csatába, akkor örökre elveszti a pionír becsületszavát, de vasárnap reggel aztán én is azt gondoltam, hogy lehet, hogy mégiscsak jobb lenne itthon maradni, de reggeli után azért csak elővettem a fúvócsövemet, és csak felvettem a két vállamra keresztbe a két töltényövet, tele előre megsodort és kiszárított fúvócsőgolyókkal, és akkor mondtam anyának, hogy lemegyek játszani, és azt gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha mondjuk azt mondaná, hogy nem, nem megyek sehova, mert itthon van rám szükség, de anya nem mondott semmit, fel se állt a füles foteléből az ablak mellől, ahol mostanában üldögélni szokott, csak a fejével intett, hogy jól van, úgyhogy akkor mégiscsak elindultam, mentem fel a dombra a Nagyfához, mert tudtam, hogy a többiek is ott lesznek nemsokára, hogy megbeszéljük a taktikát meg a stratégiát.

Mire odaértem, már égett a tűz a régi rohamsisakban, és majdnem mindenki ott volt már a blokkból, mindenki hozta a fegyvereit is, Jancsiék műhelyórán igazi dobócsillagokat és tomahawkokat esztergáltak, nálam is ott volt a pléhkésem, mondjuk tudtam, hogy ez közelharcba nem sokat ér, de mégis vittem, mert gondoltam, hogy mikor az ember a búzamezőben bujkál, csak jólesik megfogni egy kés nyelét, na és amikor odaértem a Nagyfához, Csabi épp beleszórt két marék parafadugót a rohamsisakba, és ettől a füst még büdösebb lett, mindenki ott volt már, csak egyedül a parancsnokunk, Nagyprodán nem, ő volt az utcánkban a legnagyobb, a Frunzák előtt még soha senki nem tudta megverni, a rohamsisakot is ő szerezte, azt mesélte, hogy egy polgárháborús katonasírból ásta ki, de ezt senki se hitte el, Janika egyszer azt mondta nekem, hogy az nem is rohamsisak, hanem csak egy bogrács, és mire a parafadugók szétégtek, Prodán is megjött, négylövetű fúvócsöve volt, nagyon szépen megcsinálta, mindegyik bergmanncsövet külön körbeszigetelőszalagozta, még külön tusát is csinált neki, meg markolatot is, olyan volt egészen, mint egy igazi géppisztoly, egy szíjat is szerzett hozzá, hogy nyakban tudja hordani, a derekára kötve meg egy buzogány volt, azt egy kézi súlyzóból csinálta, a két kezén a négyszögletes réz hajóácsszegekkel kivert csata-csuklóvédők felértek majdnem egész a könyökéig, és a buzogány mellett még egy hosszú fekete nyelű kés is volt az oldalára kötve, én az előtt olyat sose láttam, nagyon harciasan nézett ki, és mikor odaért a sisakhoz, egyből levette az övéről a kulacsot, leöntötte vízzel a rohamsisakban parázsló parafadugókat, ettől sistergés lett, meg nagy füst, a sisakban meg olyan fekete folyékony korom maradt, mint a szurok, ez volt a mi harci színünk, ez a fekete, először Prodán tette fel magának a harci festéket, jól bekente vele az arcát meg a homlokát, úgy, hogy alig lehetett megismerni, aztán elkiáltotta a harci kiáltást, és akkor mindenki sorba feltette az arcára a festéket, én is szépen felkentem magamnak, csak arra vigyáztam, hogy a számhoz ne érjek vele, mert tudtam, hogy a parafadugó hamunak nagyon keserű az íze, arra persze akkor nem gondoltam, hogy az izzadság majd úgyis beviszi az egészet a számba, na és aztán a többiek is befestették az arcukat jó feketére, aztán, mikor mindenki elkészült, Prodán megállt előttünk, és mondta, hogy ez egy nagy és nehéz csata lesz, és véssük eszünkbe, hogy az ellenség főhadiszállása a mező túlsó oldalán, az erdő szélén, a magaslesnél van, odáig kell eljutni, onnan kell megszerezni a bőrlabdát, de ez még nem elég a győzelemhez, mert ahhoz még vissza is kell hozni a labdát ide a Nagyfához, és mondta, hogy az lenne a legjobb taktika, ha először minél csendesebben, minél jobban szétszóródnánk, úgy, hogy mikor ő megadja a jelet, akkor egyszerre minél több irányból tudjunk rátámadni a másik utcaiakra, aztán nekem meg Pujunak mondta, hogy menjünk közelebb, mert mi leszünk a különleges felderítőerők, úgyhogy mi még külön feladatot kapunk, és mikor odamentünk, azt mondta, hogy ha majd megadja a jelet, és elkezdenek hurrázni, akkor mi ne támadjunk a többiekkel együtt, hanem maradjunk a búza között, és próbáljunk minél közelebb kerülni a magasleshez, még hátba se nagyon lőjünk senkit, ha nem muszáj, és ha halljuk, hogy Prodán háromszor elkiáltja a csatakiáltást, akkor törjünk ki a búvóhelyünkről, és próbáljuk megszerezni a labdát, és ha sikerül, akkor fussunk, ahogy bírunk, vissza a Nagyfa felé, és ő majd utánunk jön, és a végén majd ő fog a labdával futni, és őt nem fogják utolérni, és így kivívjuk a győzelmet, és akkor ránk nézett, és megkérdezte, hogy megértettük-e, és mondtuk Pujuval, hogy meg, de én azt is mondtam, hogy nem tetszik nekem ez a bujkálás, és mért nem inkább az öccsét küldi, és nem lehetne-e, hogy mi is rendesen részt vegyünk a közelharcban, és akkor Prodán mondta, hogy dehogynem, lehet, akkor, hogyha veszteni akarunk, meg szembeszegülni a parancsnok akaratával, és tudjuk meg, hogy gyengék vagyunk mi az igazi verekedéshez, és különben is, hogy is merjük az öccsét emlegetni, és hogy merünk mi a közelharcról pofázni, mikor gyáva szarok vagyunk mind a ketten, tudja, hogy mindjárt összeszarjuk magunkat, úgy félünk a két Frunzától, és vigyázzunk, mert még egy szó, és elveszi a fegyvereinket és úgy zavar be a búzamezőbe, és mikor ezt mondta, dühösen megrázta a fejét, és előhúzta azt a nagy kést, amit azelőtt sose láttam nála, és odatartotta elénk, és mondta, hogy úgy nézzük meg, hogy ez egy igazi bajonett, és ezt is abból a sírból ásta ki, ahonnan a rohamsisakot, és az a hosszú véset ott a penge fokánál, az bizony egy vércsatorna, és ha nem tartjuk be szó szerint a parancsait, akkor ne csodálkozzunk, ha a saját vérünket látjuk majd végigfolyni azon a csatornán, mert esküszik, hogy saját kezűleg fog hasba szúrni vele, de az is lehet, hogy utána még meg is skalpol, és akkor erre nem mondtunk semmit Pujuval, és Prodán megkérdezte, hogy megértettük, és akkor mondtuk hogy meg, és közben én azt kívántam, hogy bár szakadna fel a vállán a seb, és kapna vérmérgezést, és akkor Prodán elrakta a bajonettet, és a többiekhez fordult, és mondta, hogy csatára fel, és akkor mind körbeálltunk, és mindenki kinyújtotta a jobb kezét és egymásra tettük, és aztán egyszerre elkiáltottuk a harci kiáltásunkat, azt, hogy igazság és testvériség, és a forradalom győzni fog, és aztán mind futni kezdtünk a búzamező felé.

Mikor odaértünk, mindenki hasra feküdt, úgy kezdtünk el mászni a búzában, vigyázni kellett, hogy minél keskenyebb sávban nyomjuk csak le a szárakat, mert amit lenyomtunk, az úgy is maradt, és ha túl szélesen lenyomtuk, akkor azt már messziről látni lehetett, és akkor könnyen kaphattunk egy sárbombát a nyakunkba, és az elég fájdalmas tud lenni, mikor eltalálja az embert egy ilyen két ököl nagyságú agyagdarab, szóval óvatosan másztunk, de a búzaszárak meg a levelek így is eléggé felhorzsolták a lábunkat meg a karunkat, még az volt a szerencse, hogy nekünk nem is nagyon kellett sietni, mert Prodán mondta, hogy az a lényeg, hogy minél lassabban másszunk, a többiek meg közben jól szétszóródtak, nem is hallottuk már őket.

Ahogy másztunk, egyszer csak belenyúltam valami ragadósba, amikor megéreztem, egyből visszahúztam a kezem, de akkor már mindegy volt, tiszta fekete ragacs lett a tenyerem, szurok volt, vagy az is lehet, hogy kátrány, egy hosszú csíkban volt beöntve a búza közé, szóltam Pujunak, hogy álljon meg, vigyázzon, nehogy ő is belenyúljon, aztán a másik kezemmel kitéptem a földből egy jó marék búzát, az érdes szárával próbáltam lecsutakolni a tenyeremről a ragacsot, elég nehezen jött le, a földhöz is hozzá kellett dörzsöljem a kezem, aztán, mikor tovább másztunk, vigyáztam, hogy ne nyúljak bele mégegyszer.

Még vagy negyven métert mászhattunk, mikor Puju egyszer csak megfogta a könyököm, és nagyon halkan odasúgta nekem, hogy pihenjünk egy kicsit, és aztán mindjárt a szája elé tette az ujját, úgy mutatta, hogy maradjak csendben, mintha én nem tudtam volna, hogy nem szabad beszélgetni, és akkor egy darabig nem mozdultunk, és lassan körülnéztem, hogy látok-e valahol mozgást a búzamezőben, de elég sűrűek voltak a sorok, nem nagyon látszott semmi, úgyhogy vártunk egy kicsit, mert tudtuk, hogy nemsokára kezdődni kell a támadásnak, és elég kényelmetlen volt ott a földön könyökölni, úgyhogy intettem Pujunak, hogy támasszuk egymásnak a hátunkat, úgy üljünk, mert úgy várni mégiscsak jobb, úgyhogy egymásnak is dőltünk, én egy pillanatra még ki is dugtam a fejem, de nem láttam semmit, csak az ingadozó kalászokat minden irányba, és aztán gyorsan visszahúztam a fejem, és úgy vártam, nagyon nagy csend volt, egyáltalán nem hallatszott, hogy tele van a mező gyerekekkel, a nap is rendesen sütött már, érezni lehetett, hogy meleg lesz, megfogtam a fúvócsövemet, és beleraktam egy golyót, és akkor egy pillanatra azt gondoltam, hogy ez nem is bergmanncső, hanem igazi fa fúvócső, és a golyó végén se csak egy gombostű van, hanem igazi békaméreg, mert ez is igazi háború, rendesen skalpra megy, életre-halálra, megfogtam a késem, és elképzeltem, hogy igazi skalpolókés, a hajvonal alatt kell körbevezetni a koponyán a borotvaéles pengét, aztán egy hirtelen mozdulattal le kell rántani a koponyacsontról a skalpot, na de a pléhkésemnek nem volt igazi éle, úgyhogy eléggé sajnáltam, hogy nincs már meg a halnyelű bicskám, az se volt túl éles, de legalább rendes acél pengéje volt, közben éreztem, hogy Puju oldalba bök a könyökével, azt hittem, hogy mondani akar valamit, de csak ellökte magát a hátamtól, mert lendületből előrevetette magát, úgy, hogy belehasalt a búzába, és én azt hittem, hogy eltalálta valamilyen titkos lövedék, de gyorsan hátrafordult, és odamutatta nekem a két összekulcsolt kezét, közben azt suttogta, hogy nézzem meg, hogy mit fogott, odahajoltam egész közel a kezéhez, és akkor egy kicsit szétnyitotta a két összekulcsolt tenyerét, én meg benéztem a fekete bőrkesztyűs ujjai között, és láttam, hogy most nem becsapni akart, ahogy máskor, mert tényleg ott volt a kezében egy kicsi egér, nem mozdult, olyan volt, mint egy szürke szőrcsomó, kilógott a farka a Puju ujjai közül, Puju suttogva mondta, hogy fel kéne boncolni, de én mondtam, hogy inkább meg kéne nyúzni, a bundája pont olyan lenne, mint egy kicsi skalp, de Pujunak se volt rendes kése, még egy fél zsilettpenge se volt nálunk, legfeljebb egy fúvócsőgolyóval szúrhattuk volna meg, Puju elő is vett egyet, odanyújtotta nekem, hogy én csináljam, de akkor hallatszott, hogy Prodán nagyon hangosan elkiáltja magát, tudtuk, hogy megint azt kiáltja, hogy a forradalom győzni fog, de érteni nem értettük, mert elég messze volt, és akkor a mieink mindenfele elkezdtek hangosan hurrázni, és kiugrottak a búza közül és elkezdtek futni a búzamező túlsó széle felé, arra, ahol az erdő alatt véget ér a vetés, és ahogy feltérdeltünk, hogy kinézzünk, hogy lássuk, merre kell menni, az egér kicsúszott Puju kezéből, és eltűnt a búza között, közben láttuk, hogy a másik utcaiak is kiugranak a búzából, könnyen meg lehetett ismerni őket, mert mindenkinek be volt kenve vörös harci festékkel az arca, két sorban álltak, elöl a parittyások, tőlük úgy tíz méterre hátra a nyilasok, fúvócsövet senkinél se láttam, mind elkezdtek lövöldözni a mieinkre, gyorsan visszahasaltunk a búzába, elkezdtünk kúszni előre megint, közben hallaszott, hogy suhognak körülöttünk a parittya-kövek, ahogy mentünk előre, két nyílvesszőt is találtam, bele voltak fúródva a földbe, az egyiket kihúztam, rendes tollas nyílvessző volt, a hegyébe be volt verve egy szeg, fejjel előre, úgyhogy tompa volt, de azért elég nagyot üthetett, ha mondjuk fejbe találta az embert, hallottam is, hogy össze-vissza kiabál mindenki, hallatszott, hogy sokan birkóznak is már a búza között, régebben, ha háborúsdit játszottunk, úgy volt, hogy akit két vállra fektettek, annak a csata végégig úgy kellett maradni, mert halottnak számított, de most mintha keményebben verekedtek volna egymással, mert mindenki hangosan kiabált és káromkodott, ahogy közeledtünk a verekedés sűrűje felé, egész lehasaltunk, úgy kúsztunk a földön, már egész belefáradtam, fájt a térdem meg a könyököm, a kartonpáncél meg nyomta a hátamat, azt kívántam, hogy bár ne is csináltam volna, de azért levenni mégse akartam, mert tudtam, hogy akkor Puju kiröhög.

Nem volt mit csinálni, úgyhogy másztunk tovább, már senki se lövöldözött, csak a verekedés hallatszott, meg, hogy mindenki összevissza kiabál, hallottam, hogy valaki egész közel hozzánk azt kiáltja, hogy megadja magát, és a sebesülteket nem szabad bántani, aztán még hangosabban üvölteni kezdett, hogy csalás, meg hogy ez nem jár, nem ismertem meg a hangját, Pujura néztem, de ő is csak megrázta a fejét, másztunk tovább, azt se tudtuk, hogy mennyire lehetünk a magaslestől, de nem mertünk kinézni, én egész ki voltam izzadva, nagyon bántam, hogy nem hoztam magammal a kulacsomat, Pujunál se volt víz, abból, ahogy lihegett, hallottam, hogy ő is szomjas, a mező kicsit emelkedett, éreztem, hogy felfele mászunk, ez azt jelentette, hogy a magasles nem lehet olyan messze, ott volt az erdő szélén, ahol a búzamező véget ért, és akkor egyszerre hallottuk, hogy nagyon hangosan fel- sikolt valaki mögöttünk a búza között, de úgy, mintha ölnék, egész beleborzongtam, és akkor Puju rám nézett, és mondta, hogy forduljunk vissza, mert ezek most tényleg megöltek valakit, de én erre mondtam, hogy nem hiszem, és váljon, mert kinézek, megnézem, hogy mennyire vagyunk, és egy pillanatra kidugtam a fejem a búzából, és egyből megláttam a magaslest, ott volt egyenesen előttünk, nem is túl messze, legfeljebb olyan százötven méterre, visszafeküdtem a búzába, és odasúgtam Pujunak, hogy ne féljen, mert jó irányba mászunk, és innen már visszafordulni nem érdemes, és jusson eszébe, hogy Prodán mit mondott, erre ő azt mondta, hogy köp Prodánra, de azért csak másztunk tovább, egymás nyomában, de akkor már olyan fáradtak voltunk, hogy egyáltalán nem olyan szabályosan kúsztunk, ahogy azt a Haza Védelme foglalkozásokon tanultuk, hanem inkább csak simán négykézláb másztunk, most megint én mentem előre, én törtem az utat, de akkor már nagyon meleg volt, úgyhogy éreztem, hogy izzadok, folyik rólam a víz, de nem álltunk meg, hanem csak másztunk egyenesen tovább, közben hallottuk, hogy mögöttünk még mindig folyik a verekedés, egyszer-egyszer egy-egy nyílvessző is elszállt a fejünk fölött, és egyre szomjasabbak lettünk, és egyre jobban izzadtunk, és mikor már úgy éreztem, hogy egész közel lehetünk a búzamező széléhez, lehasaltam, és Puju odakúszott mellém, és ő is lehasalt, na és amikor kinéztünk a búzamezőből, megláttuk a magaslest, és előtte a lándzsára tűzött gyerekfejet, akkor még szomjasabbak lettünk, mint azelőtt, és Puju mondta, hogy őt nem érdekli, ő visszafordul, visszamegy a kulacsáért, mert ettől a hülye hadifestéktől tiszta keserű a szája, de persze nem mozdult, és láttam, hogy remeg a szája széle, és én is nagyon meg voltam ijedve, annyira, hogy nem is akartam még egyszer kinézni a búza közül.

Egy darabig csak mozdulatlanul hasaltunk ott a földön, ahogy felkönyököltem, éreztem, hogy az izzadság és a hadifesték végigfolyik a nyakamon és befolyik a hónom alá, és akkor az jutott eszembe, hogy ha még sokáig itt kell feküdni a napon, akkor a végére egész úgy fogok kinézni, mint egy zebra, és ettől olyan erősen rámjött a nevethetnék, hogy alig bírtam visszatartani, és Puju is megrántotta a könyököm, és suttogva kérdezte, hogy mi van, mit kell nekem röhögni, én meg intettem, hogy semmit, aztán előbbre kúsztam, és megint kinéztem a búza közül, a magasles körül még mindig ott keringtek a galambok, láttam, hogy körülötte jó harminc méteres félkörben le van taposva a búza, de őrszemet, azt sehol se láttam, mintha az az egy szál lándzsa elég őrszem lett volna, és akkor hátranéztem, vissza a verekedés felé, de csak az látszott, hogy a búza ide-oda hullámzik, ahogy a fiúk birkóznak benne, aztán valaki egyszer csak kiugrott a búza közül, derékig kiemelkedett, és elkezdett futni a magasles felé, először azt hittem, hogy a Kisprodán az, de aztán megismertem, Jancsi volt, aztán két lépés után valaki utolérte, és biztos elakasztotta, mert Jancsi felkiáltott, és kitárt karokkal visszazuhant a búza közé, és akkor én is megint lehasaltam, és mondtam Pujunak, hogy a magaslest senki se őrzi, és lehet, hogy mégis fel kéne mászni a labda után, legjobb lesz, ha mindjárt indul is, de erre ő elkezdte mondani, hogy ez az egész csalás, ez a háború, mert a magaslesre egyáltalán nem szabad felmászni, mert az állami vadásztársaság tulajdona, és csak az mehet fel, akinek vadászengedélye van, és az apja mondta, hogy a kollektívből látcsővel figyelni szokták a vadorzók miatt, és ahogy beszélt, láttam, hogy még mindig tiszta sápadt a félelemtől, a nap meg olyan forrón sütött, hogy már beszélni is alig tudtam, annyira kiszáradt a torkom, és akkor mégis a földre köptem a számból azt a fekete, keserű nyálat, és Prodán bajonettjére gondoltam, és mondtam Pujunak, hogy ebből nekem elég, és ha ő ennyire be van fosva, akkor majd én csakazértis felmászok, és Puju mondta, hogy mit pattogok, tudom jól, hogy nem indulhatok, amíg Prodán meg nem adja a jelet, de akkor én megint megéreztem a számban a parafadugó-hamu utálatos ízét, és már ahhoz se volt elég nyálam, hogy köpjek, és mondtam, hogy Prodán a bajonettjével együtt elmehet a fenébe, és feltérdeltem, és ledobtam a földre a fúvócsövem meg a töltényöveket, és felálltam, és amilyen gyorsan csak tudtam, elkezdtem futni a magasles felé.

Ahogy felálltam, megfogadtam magamban, hogy azért se fogom közelről megnézni a lándzsát, de mikor odaértem mellé, csak nem bírtam ki, muszáj volt odanézzek, és akkor láttam, hogy tiszta vér a nyele, látszott, hogy a bekötött szájú műtrágyás nájlonzsákban még tenyérnyi magasan áll a vér, de az, hogy igazából mi van a lándzsa hegyére tűzve, nem látszott, és nem is akartam rendesen megnézni, inkább elfordítottam a fejem, mert féltem, hogy mégse lesz bátorságom felmászni a magaslesre, az jutott eszembe, hogy az ott, a lándzsa hegyén, biztos csak egy galamb vagy egy nyúl, amit leorvvadásztak, és közben odaértem a magasleshez, és elkezdtem felfele mászni a létrán.

Nem is igazi létra volt, csak egy pózna, amire keresztbe léceket szegeztek, ahogy másztam, eléggé imbolygott, a lécek meg összevissza recsegtek, nagyon kellett kapaszkodjak, mert nem akartam leesni, és akkor mászás közben felnéztem a magaslesre, és a padló deszkái között látszott, hogy van ott fent valaki, Frunza Rémusz volt, ott guggolt fent a magaslesen, az egyik sarokba volt lekuporodva, egy kötélcsomón ült, láttam, hogy cigarettázik, az arca tiszta vörös volt a hadifestéktől, egyenesen rám nézett a magasles padlójának a deszkái között a résen, nagyon meglepődtem, mert egész addig azt hittem, hogy ott harcol ő is a búzamezőben a többiekkel, és úgy megijedtem tőle, hogy meg se tudtam szólalni, a kezem is ott maradt a létra legfelső fokán, Frunza Rémusz se szólt semmit, csak nézett, ahogy pislogott, láttam, hogy a szemhéja is be van kenve vörös hadifestékkel, a szemöldöke feketén ki volt erősítve, az arcán meg a homlokán is fekete csíkok voltak, és tényleg nagyon félelmetesen nézett ki, éreztem is, hogy összeszorul a torkom, azt gondoltam, hogy le kéne mászni, de még mindig nem tudtam megmozdulni, éreztem, hogy rászorul a kezem a létra fokára, na és akkor valaki rám szólt, hogy ne álljak meg, másszak csak tovább, Frunza Romulusz volt az, a Rémusz öccse, ott ült ő is, a magasles padján, csak először nem vettem észre, és erre Rémusz is bólintott, de megszólalni még mindig nem szólalt meg, csak szívott egyet a cigarettából, és a két orrlyukán keresztül fújta ki a füstöt, na és akkor valahogy csak megmozdultam, és lassan felmásztam a létra legtetejére, de közben éreztem, hogy teljesen el van nehezülve a lábam, és akkor Frunza Rémusz egyszer csak kinyúlt, és elkapta a csuklómat, és szó nélkül berántott a magaslesbe, közben hallottam, hogy Romulusz megkérdezi a nevem, és akkor én megmondtam, ő meg erre bólintott, és kérdezte, hogy akkor én vagyok-e az az árva gyerek, én meg mondtam, hogy nem, apám csak a Duna-csatornánál van, és akkor Romulusz legyintett, és mondta, hogy az már mindegy, és aztán mondta, hogy gratulál, mert nem hitte volna, hogy eljut idáig közülünk valaki is, aztán megkérdezte, hogy mit keresek ott, akkor Frunza Rémusz is rám nézett, mintha ő is várta volna, hogy mit válaszolok, közben elnyomta a cigarettát egy bádog tejeskannafedőben, én meg nem mertem semmit se mondani, és akkor Frunza Rémusz egyszer csak elővette a rugóskést, de nem pattintotta ki, csak ide-oda forgatta a kezében, Romulusz meg mondta, hogy utoljára kérdi, hogy mit keresek ott, mikor tudom, hogy a magasles mindenki számára tiltott terület, én meg persze nem mertem visszakérdezni, hogy akkor ők mit keresnek ott, hanem mondtam, hogy a labdáért jöttem, azt akartam elvinni, és Frunza Romulusz erre azt mondta, hogy nahát, tényleg, ezt sose gondolta volna, gúnyosan mondta, de mosolyogni nem mosolygott hozzá, és aztán mondta, hogy jól van, ha már itt vagyok, üljek le, de óvatosan, mert itt minden tiszta galambszar, és akkor felnéztem, és láttam, hogy a magasles teteje alatt deszkák vannak keresztbe szegezve, és azokon meg galambok ülnek, legalább vagy negyven darab, tollászkodtak, meg a nyakukat nyújtogatták, leülni meg persze egyáltalán nem volt hova, a padot Frunza Romulusz teljesen elfoglalta, Rémusz mellett a kötélcsomón még lett volna egy kis hely, de oda meg nem mertem leülni, pedig addigra már eltette a rugóskést, úgyhogy mondtam, hogy köszönöm, de én csak a labdát akartam, és hogyha lehet, akkor inkább mennék is, de Frunza Romulusz erre csak annyit mondott, hogy nem megyek sehova, és aztán megkérdezte, hogy látok én itt valahol labdát, én meg mondtam, hogy nem, mert tényleg nem láttam, és megnyaltam a szám, és akkor még azt is mondtam, hogy ez csalás, mert arról volt szó, hogy a labda itt lesz, és ez így nem becsületes dolog, de Frunza Romulusz erre azt mondta, hogy vegyem tudomásul, hogy a háború, az soha nem becsületes dolog, mert a győzelemről szól, és nem a becsületről, de méltányolja a bátorságomat, hogy ezt így a szemébe mertem mondani, és mindjárt kiderül, hogy tényleg bátor vagyok-e, vagy csak a szám túl nagy, mert most lehetőséget fog nekem nyújtani a bizonyításra, és mikor ezt mondta, akkor Rémusz elővett a kötélcsomó mellől egy deszkadarabot, és letette a földre, a deszka közepén volt egy barnás folt, pont úgy nézett ki, mint egy szétterpesztett ujjú tenyér, Romulusz meg mondta, hogy térdeljek le, aztán meg tegyem csak rá szépen a deszkára a jobb kezemet, és mikor már rátettem, akkor hirtelen rájöttem, hogy mi következik, mert láttam egyszer egy ilyet egy partizánfilmben, és legszívesebben visszahúztam volna a kezem, de akkor már késő volt, mert Rémusz már megint elővette a rugóskést, és azzal a mozdulattal, ahogy kipattintotta a pengét, már be is vágta a fába, a gyűrűs- és a nagyujjam közé, és ahogy a kés rezgett, éreztem, hogy hozzá-hozzáér a penge lapja a gyűrűsujjam bőréhez, közben Romulusz mondta, hogy a bátyjának elég biztos keze van, és inkább ne próbáljam elvenni a tenyerem a deszkáról, mert akkor ki tudja, még félrecsúszik a kés, Rémusz meg nem mondott semmit, csak megfogta szépen a rugóskés nyelét, kihúzta a fából, és elkezdte lassan járatni az ujjaim között, hallottam, hogy a penge koppanva fúródik a fába, és mikor Rémusz kirántotta, a deszka mindig reccsent egyet, koppant és reccsent, koppant és reccsent, lenéztem a kezemre, az ujjaim nagyon vékonynak látszottak így szétterpesztve, de én akkor azt gondoltam, hogy nem elég vékonyak mégse, mert Rémusz előbb-utóbb biztos bele fog döfni valamelyikbe, éreztem, hogy a karom egész a vállamig tiszta libabőr, nem akartam a kezemre nézni, nem akartam látni, hogy jár az ujjaim között a kés, inkább szép lassan megpróbáltam felemelni a fejem, hogy ne kelljen odanézzek, és ahogy felnéztem, láttam, hogy Frunza Romulusz engem néz, és közben mosolyog, úgy bólogat, és akkor mondta, hogy jól van, eddig jól van, és hallottam, hogy a koppanások és a reccsenések ritmusa gyorsul egy kicsit, de azért se néztem le a kezemre, hanem továbbra is csak Romuluszt néztem, és Romulusz akkor azt kérdezte tőlem, hogy biztos vagyok-e én abban, hogy el akarom vinni azt a labdát, én meg azt akartam mondani, hogy nem, dehogy akarom, nem akarok semmit, a fenének kell a Prodánok labdája, csak hadd vegyem már el onnan a kezem, közben meg éreztem, hogy a döfések erejétől remeg a deszka a tenyerem alatt, és akkor mégse mondtam semmit, csak bólintottam egyet, pedig tudtam, hogy inkább a fejem kéne rázzam, de mégis bólintottam, és akkor Romulusz mondta, hogy jól van, de vegyem tudomásul, hogy ezzel a nagy makacssággal nemcsak a saját fejemre fogok bajt hozni, hanem mindenki máséra is az utcánkból, de ha kibírom addig, amíg ő szól a bátyjának, hogy hagyja abba, akkor megmondja, hogy hol van a labda, de ha nem bírom tovább, akkor se lesz semmi baj, akkor csak annyit kell mondjak, hogy elég, és feladom, és a bátyja kezében abban a szempillantásban meg fog állni a kés, és szabadon elmehetek, én meg a földbeszúrt lándzsára gondoltam, és arra, ahogy a műtrágyás zsákból lassan szivárog a vér, és tudtam, hogy nekem most már úgyis mindegy, és akkor megszólaltam, és mondtam, hogy ez akkor lenne igazságos, hogyha Romulusz is odatenné az enyém mellé a tenyerét, de Romulusz ezen még meg se dühödött, úgy mondta, hogy itt ő mondja meg, hogy mi igazságos és mi nem, és akkor erre nem mondtam semmit, nem is néztem Romuluszra, inkább csak mögé, a magasles szélfogó falára, és akkor láttam, hogy az egyik deszkára egymás mellé fel van szegezve egy csomó galambszárny, közben éreztem, hogy Rémusz még gyorsabban mozgatja a kezét, Romulusz akkor egyszer csak azt kérdezte, hogy mióta nem kaptunk hírt apámról, és akkor majdnem megmozdítottam a kezem, úgy meglepődtem ezen a kérdésen, és meg akartam mondani Romulusznak, hogy semmi köze hozzá, de aztán mégis megmondtam, hogy már elég rég, és erre Romulusz azt mondta, hogy akkor tudjam meg, hogy most már bizony én is árva vagyok, éppúgy, mint ő meg a bátyja, és akkor én mondtam, hogy nem igaz, nem vagyok, és lenéztem megint a kezemre, akkorra Rémusz keze már olyan gyorsan járt, hogy már nem is látszott, hogy éppen melyik két ujjam közé döfi be a kést, a koppanások és a reccsenések is egybefolytak, a deszka meg tisztára vibrált már a tenyerem alatt, olyan volt, mintha mindegyik ujjamon egyszerre éreztem volna a rugóskés pengéjének hidegét, mintha egy nagy, remegő vaskesztyűt húztak volna a kezemre, éreztem, hogy már az egész testem tiszta libabőr, az jutott eszembe, hogy a hajam is biztos feláll, úgy, mint amikor fizikaórán rám kapcsolták az elektromosságot, a bal kezem egész ökölbe szorult, tudtam, hogy a jobb kezemmel is mindjárt megpróbálom majd megmarkolni a deszkalapot, és azt is tudtam, hogy akkor mi lesz, a kés hegye úgy fog átmenni az ujjamon, mint a vajon, azért se akartam megmozdítani a kezem, tudtam, hogy nem mozdíthatom meg, Frunza Rémuszra néztem, láttam, hogy egy kicsit ki van dugva a nyelve, összehúzott szemmel, koncentrálva nézte a kezét, de akkor megérezhette, hogy nézem, mert ö is rám nézett, és a kés még gyorsabban járt már az ujjaim között, tudtam, hogy kész, ennél gyorsabb már nem lehet, most már mindjárt abba fogja hagyni, és akkor Rémusz hirtelen elvigyorodott, és becsukta egyszerre mind a két szemét, és láttam, hogy mind feketére vannak festve a fogai, a két szemhéja meg vörös volt a hadifestéktől, és a közepükre faszénnel oda volt rajzolva két nagy, fekete szembogár, és mikor ezt megláttam, éreztem, hogy megint izzadni kezdek, tudtam, hogy kész, most, hogy vakon csinálja, most már biztos el fogja hibázni, biztos bele fog döfni valamelyik ujjamba, tudtam, hogy most már nem fogom tovább bírni, kiáltani fogok, kérni fogom, hogy hagyja abba, és akkor összeszorítottam a fogam, mert nem akartam kiáltani azért se, mert tudtam, hogy ha kiáltanék, akkor meg egyenesen a kezem közepébe vágná a kést, emlékeztem, hogy a filmben is így volt, mert ez volt a gyávák büntetése, de akkor már elindult a torkomban a kiáltás, és összeszorított foggal, hosszan sziszegve felhördültem, és közben teljesen görcsbe rándult az arcom, de annyira, hogy minden izmom külön-külön fájt és lüktetett, de a kezem még mindig ott volt a deszkalapra nyomva, és még mindig nem mondtam, hogy elég, igaz, hogy nem is tudtam volna már mondani semmit az ordítástól, és akkor Frunza Romulusz rám vigyorgott, és hirtelen kinyújtotta a kezét, és odatette a deszkára a tenyerem mellé a tenyerét, Rémusz meg ki se nyitotta a szemét, de mégis tudhatta, hogy mi történt, mert már az öccse ujjai között is ott járatta a kést, a keze olyan gyorsan járt, hogy már nem is lehetett látni egyáltalán, a deszka meg úgy vibrált és remegett a tenyerem alatt, hogy úgy éreztem, hogy az egész magasles imbolyog bele, már nem kiáltottam, csak hangosan sziszegtem, és akkor Frunza Romulusz megszólalt, azt mondta, hogy jól van, nem hitte volna, hogy eddig kibírom, most már csak be kell valljam magamnak az igazat, hogy árva vagyok, hogy nekem sincsen apám, annyit kell csak mondjak, hogy tudom, hogy meghalt, és nem fog sose hazajönni, és akkor ő azonnal megmondja, hogy hol van a labda, de akkor én még mindig nem mondtam semmit, és akkor Romulusz megint megszólalt, és mondta, hogy higgyem el, nekem is jobb lesz, hogyha kimondom, meglátom, hogy megkönnyebbülök, és amikor becsukta a száját, abban a pillanatban kitaláltam, hogy hol a labda, csak azt nem értettem, hogy mért nem jutott előbb eszembe, és hangosan elkiáltottam magam, hogy nem, azért se, és dögöljenek meg mind a ketten, és hirtelen elrántottam a kezem, és közben térddel Rémusz fele löktem a deszkadarabot, és elvetődtem a létra felé, és közben láttam, hogy Rémusz kinyitja a szemét, és már döfött is lefele a rugóskéssel, egyenesen oda, ahol a kezem közepe lett volna, de attól, hogy a deszka elcsúszott, a Romulusz keze került oda, de hogy Rémusz belevágta-e a kést vagy sem, én már nem láttam, mert akkor már másztam lefele a létrán, csak azt hallottam, hogy valamelyikük nagyon hangosan felüvölt, de annyira, hogy fentről, a deszkákról egyszerre mind felrebbentek a galambok, én meg olyan gyorsan másztam lefele, ahogy csak bírtam, és a végén kicsúszott a kezemből az egyik létrafok, és seggre estem ott a magasles előtt, szerencsére nem ütöttem nagyon meg magam, felnéztem, és láttam, hogy Frunza Rémusz derékig kihajol a magaslesből, és akkor Rémusz rekedt, reszelős hangon azt mondta, hogy fussak csak, ahogy a tüdőm bírja, mert most vége az életemnek, és ha kétszáz méter előnyt kapnék, akkor is utolérnének, és akkor megéreztem, hogy marja a levegő a kezem, és megnéztem, és láttam, hogy csomó helyen folyik belőle a vér, mert a rugóskés sok kicsi apró sebet vágott kétoldalt az ujjaimra, és a létra foka is azért csúszott ki a kezemből, mert már síkos volt a tenyerem a vértől, és egész addig hagyni akartam a labdát, hogy maradjon csak ott, ahol van, de akkor azt gondoltam, hogy nem hagyom azért se, és felálltam, és odaszaladtam a lándzsához, kirántottam a földből, letéptem a végéről a műtrágyás zsákot, a lándzsát aztán ledobtam, és a zsákkal a kezemben futni kezdtem, vissza a Nagyfa felé.

Futás közben éreztem, hogy a zacskóból vastag sugárban ömlik a vér, tiszta síkos volt tőle a nájlon, majdnem kicsúszott a kezemből, a súlyából érződött, hogy nem lehet benne más, csak a labda, és akkor már azt is tudtam, hogy az a vér csak galambvér lehet, közben láttam, hogy Puju kiugrik a búzából, és akkor odakiáltottam neki, hogy megvan a labda, itt a kezemben és rohanjunk, de Puju csak állt ott a búzamező szélén, és a magaslest bámulta, mikor odaértem mellé, én is hátranéztem, és láttam, hogy Romulusz egy pionír kürttel kihajol a magaslesből, közben Frunza Rémusz meg villámgyorsan mászott lefele a létrán, pedig csak fél kézzel kapaszkodott, mert a jobb kezében egy égő fáklya volt, és akkor hallottam, hogy hangosan megszólalt a kürt, Romulusz valami indulót fújt rajta, nem ismertem meg, de tudtam, hogy csak a vészjel lehet, és akkor láttam, hogy a búzamezőből mindenhonnan felpattannak a másik utcaiak, és futni kezdenek a magasles felé, azt hittem, hogy engem akarnak elkapni, hogy leverjenek a lábamról, és visszaszerezzék a labdát, és akkor megint hátranéztem, és láttam, hogy Frunza Rémusz odaér a búzamező széléhez, és megáll, és a földhöz érinti a fáklyát, és akkor eszembe jutott a búza közé öntött kátrány, hallottam is, hogy sercegve lángra kap, és akkor már tudtam, hogy mi fog történni, hogy mért mondták, hogy futhatok, ahogy a tüdőm bírja, de akkor a láng már mellém is ért, láttam, hogy végigfut a búza között, a búza először nem gyúlt meg, csak a kátrány lángolt egy hosszú kanyargós csíkban a kalászok között, akkor egyszerre mindenki kiabálni kezdett, a mieink is és a másik utcaiak is, mindenki kiugrott már a búza közül, a lángcsík közben kettévált, aztán szerteágazott, és akkor már a búza is lángra kapott, a szalma magas sárga lánggal égett, nem füstölt nagyon, de így is eltakarta a blokkokat és a várost, hallottam, hogy sokan köhögni kezdenek, akkor már a mieink is futottak, de nem olyan szervezetten, mint a másik utcaiak, hanem összevissza, ki a Nagyfa felé, ki a magasles felé, én meg még mindig rohantam, egyenesen a lángok irányába, tiszta erőből szorítottam a műtrágyás zsákot, és a Prodán nevét kiabáltam, hogy jöjjön már, és vegye el tőlem azt a kurva labdát, pedig tudtam már, hogy a csatának már vége van, és meg kell fordulni, és ki kell rohanni a mezőből, mert a szalma is és a búza is úgy ég, mint a zsír, de mégse tudtam megfordulni, mégis egyenesen a lángok felé futottam, és akkor már a szám is és a tüdőm is tele volt csípős fekete füsttel, éreztem, hogy mindjárt köhögni fogok, valaki üvöltve és hadonászva elrohant mellettem, nem ismertem meg, még mindig a tűz fele futottam, tudtam, hogy meg kéne állni, és azt is tudtam, hogy nem fogok, hanem keresztül fogok rohanni egyenesen azon a lángtengeren, de tudtam, hogy nem fogok átjutni, láttam, hogy valaki ott kapálózik a füstben, és hirtelen Puju jutott eszembe, hogy vajon hol lehet, meg az egér, amit meg akartunk skalpolni, már nagyon közel voltam a lángokhoz, hallottam, hogy a kalászok ropogva égnek, pont olyan volt a hangjuk, mint a filmekben a géppuskatűz, tudtam, hogy mindjárt el fogok esni és el fogom hajítani a labdát, be egyenesen a tűz közepébe, és akkor egyszerre meghallottam, hogy Frunza Romulusz nagyon hangosan üvölti a nevem, azt ordította, hogy most meghalok, előttem meg sárgán lángolva magasra csapott a tűz, és akkor a vállam fölött hátranéztem, és láttam, hogy Romulusz ott ül a bátyja hátán, úgy, mintha egy lovon ülne, Rémusz pedig épp felém rohan, és ő is azt kiáltotta, hogy most végem, Romulusz meg egy lasszót pörgetett a feje felett, hallottam a hurok suhogását, és akkor egyszerre a lángok felé vetődtem, de ahogy elrúgtam magam a földtől, éreztem, hogy a hurok a fejem köré repül, aztán már meg is szorult a kötél a nyakamon, megrántott, úgy, hogy hátraestem, a műtrágyás zsák meg kiesett a kezemből, a labdával együtt begurult a lángoló búza közé, én meg két kézzel a nyakamhoz kaptam, hogy megfogjam a kötelet, közben hallottam, hogy Rémusz nagyon hangosan kiabálja, hogy hurrá, és úgy rohant vissza a magasles felé, az öccse még mindig ott volt felkapaszkodva a hátára, engem meg a kötél végén lógva húztak maguk után, oldalra fordultam, úgy próbáltam leszedni a hurkot a nyakamról, vagy legalább felállni, de a kezem fájt, és ahogy húztak, folyton kicsúszott alólam a lábam, a lángok közben még magasabbra csaptak, a tűz akkor már nagyon hangosan ropogott, a kollektív irányából hangos, mennydörgésszerű dübörgés hallatszott, mikor meghallottam, az villant az eszembe, amit Puju mondott az aratásról és a gázolajról, hogy biztos az is felgyűlt, az is ég már, és a lángok között megint mozogni láttam valakiket, kiáltani akartam, hogy erre, erre fussanak, a dübörgés meg egyre hangosodott, olyan volt, mint amikor az ég dörög, csak sokkal hangosabb, ahogy a Frunzák húztak maguk után, felcsúszott a trikóm, éreztem, hogy a kartonpáncél is félig kifordul alóla, fél kézzel odanyúltam, hogy kivegyem, és ettől a kötél még jobban megszorult a nyakamon, éreztem, hogy mindjárt el fogok ájulni, és akkor egyszercsak láttam, hogy balra, a búza közül kiugrik valaki, Prodán volt, a trikóját a szája és az orra elé kötötte, a géppisztoly alakú fúvócsövet maga elé tartva futott a Frunza testvérek felé, láttam, hogy a bajonett fel van tűzve a leghosszabb bergmanncső végére, azt hittem, hogy hátba fogja döfni vele Rémuszt, de Prodán ehelyett oldalra vetődött, és hátulról elakasztotta Rémuszt, az ettől egy hatalmasat esett, Romulusz is lerepült a hátáról, és begurult a búza közé, én meg a nyakamhoz nyúltam és leszedtem róla a kötelet, a jobb kezem úgy fájt, mintha teljesen lejött volna róla a bőr, feltérdeltem, köhögtem, láttam, hogy Prodán Rémusz felé döf a bajonettel, és akkor egyszerre nagy sistergést hallottam, és mindent beborított a sűrű fekete füst, ez most még az égetett parafadugónál is sokkal, de sokkal keserűbb volt, nem akartam beszívni, fel akartam állni, hogy kifussak belőle, hogy visszafussak a magasles felé, a dübörgés már nagyon felerősödött, de még úgy is hallottam, hogy már minden irányba ropog körülöttem a tűz, és akkor már biztosan tudtam, hogy nem lesz erőm felkelni, térden állva fogom megvárni, hogy elborítsanak a lángok.

A zaj már olyan hangos volt, hogy azt gondoltam, csak képzelem, a sok lenyelt füsttől zúg belül a fejem, és a zajban egyszerre mintha a Puju hangját hallottam volna, ahogy a nevemet kiabálja, és ahogy megint megpróbáltam felállni, egyszerre fellebbent a füst, és láttam, hogy egy csomó hatalmas gép közeledik lépésben haladva, kombájnok voltak, mögéjük kötve meg pótkocsik, és a kollektív tűzoltókocsija is ott volt, egy kollektíves az oldalán állva kézi fecskendővel nyomta a vizet búzára, és két teherautó is jött, a platójuk tele volt hordókkal, a kollektívesek meg onnan is vedrekkel locsolták az égő búzára a vizet, az egyik kombájnt a Puju apja vezette, ahogy elment mellettem, hallottam, hogy folyamatosan káromkodik, egyszerre megint nagyon köhögni kellett, annyira, hogy tiszta könny lett a szemem, aztán láttam, hogy a kombájnok mögött a pótkocsik tele vannak gyerekekkel, az egyiken Puju is ott volt, onnan kiabálta a nevemet, mikor odaértek, láttam, hogy a Prodánok apja is ott áll a platón, mikor meglátott, kihajolt, és két kézzel beemelt a pótkocsiba, hallottam, hogy azt mondja, hogy majd ad ő nekem háborút, és még javában köhögtem, mikor lekent nekem két rendes pofont, és közben azt mondta, hogy ha az ő fia lennék, akkor agyonverne, és tényleg, láttam, hogy Kisprodán feldagadt pofával ül az egyik hordó mellett, és akkor Prodán bácsi azt kérdezte, hogy nem tudom-e, hogy az ő Nikuja hol van, én meg mondtam, hogy merrefele láttam utoljára, de nem hiszem, hogy értette, hogy mit beszélek, mert még mindig köhögtem közben, és éreztem, hogy a pofonoktól vérzik egy kicsit belül a szám, de akkor már majdnem a búzamező széléhez értünk, a Prodán apja meg már egyfolytában kiabált a fia után, hogy Niku, Nikusor, de Prodánt sehol se láttuk, akkor már a tűz sehol nem égett, látszott, hogy a nagy búzamezőnek legalább a harmada odavan, szétégett szalma volt minden, fekete pocsolyák meg letaposott, elüszkösödött kalászok, egy pár helyen a búza még rendesen állt, és olyan is volt, ahol füstölgött még a megfeketedett szalma.

Mikor a magasleshez értünk, a kombájn megállt, hallottam, hogy a Puju apja megszólal, hogy még szerencse, hogy az erdő nem gyúlt fel, Puju meg odanyújtott nekem egy bádogpoharat tele vízzel, hogy igyák, és mossam le az arcomat, én meg mondtam, hogy köszönöm, a víz meg persze tiszta keserű volt a koromtól, de azért csak megittam, és közben az jutott eszembe, hogy mégiscsak jó, hogy Puju elmondta az apjának, hogy háborúzni fogunk, aztán épp a kifordított trikómmal törölgettem az arcomat, mikor hallottam, hogy Prodán apja megint hangosan kiabálni kezd, és akkor már a többiek is kiabáltak, és mindenki a Prodán nevét, én is odanéztem, amerre mutogattak, és láttam, hogy úgy ötven méternyire tőlünk Prodán lassan kimászik a búza közül, és akkor Prodán hátranézett, és meglátta a kombájnt meg a pótkocsit, és az apját is megláthatta, mert felállt, és elkezdett bicegve futni az erdő felé, az apja meg elkezdett még hangosabban kiabálni, hogy álljon meg, mert ha nem, agyonveri, elevenen megnyúzza, bocskorszíjat hasít a hátából, megmis- károlja, a Puju apja meg közben beindította a kombájnt, és azzal mentünk Prodán után, és látszott, hogy mindjárt utol fogjuk érni, Prodán futás közben hátranézett, aztán megállt, és felénk fordult, és úgy várt, leengedett kézzel, és látszott, hogy tudja, hogy most mi következik, az apja meg leugrott a pótkocsiról, és elkezdett futni a fia felé, és mikor odaért, meg se állt, hanem még a futás lendületéből lekent neki egy hatalmas pofont, de akkorát, hogy Prodán majdnem beesett a kombájn alá, és eleredt az orra vére, de azonnal felállt, és odaállt megint az apja elé, és akkor láttam, hogy még mindig nála van a bajonett, ott fogta a jobb kezében, az apja meg mondta neki, hogy kérjen bocsánatot, aztán ököllel ütött, tiszta erőből gyomorszájon vágta, de úgy, hogy Prodán öklendezve előregörnyedt, a szája széléről meg fekete nyál csurrant, és akkor az apja megint felemelte a kezét, és akkor Prodán hátralépett, és úgy mondta, hogy bocsánatot kér, és látszott, hogy mindjárt elájul, kiesett a kezéből a bajonett, heggyel előre beleállt a földbe a lába mellé, ahogy odanéztem, láttam, hogy a penge tiszta vér, a Prodán apja is megláthatta, mert lehajolt, kihúzta a földből, mind a két oldalát az inge ujjába törölte, aztán úgy kérdezte, hogy azok az istenverései, azok a Frunzák hol vannak, Prodán meg az erdő felé mutatott, és mondta, hogy elfutottak, és akkor a Prodán apja megint az ingujjába törölte a bajonettet, aztán újra Prodánra nézett, és azt mondta, hogy ha még egyszer meglátja, hogy a katonaemlékeihez nyúl, akkor becsületszavára véresre veri, addig fogja ütni, amíg mozog. Prodán meg erre nem mondott semmit, csak bólintott, és elnézett az apja válla felett és az erdőt bámulta, az apja meg elfordult, és láttam, hogy mosolyog.