“Magyarország helyét sóval hintették be.”
(Time, 2000. január 13.)
Hogy őrültek között élek, nyilvánvaló,
s hogy tévedésből kerültem ide.
Altatódalt dúdolva hiszen
nem szorítottam mellemhez egyetlen
zokogó díványpárnát sem,
és nem szabdaltam föl a lepedőt,
hogy menyasszonyi ruhát varrjak
magamnak egy szeles éjszakán.
Nem pisszegek ki az ablakom alatt
elhaladóknak, hogy ápolóim éberségét
kijátszva málnafagylaltot követeljek
magamnak. Nem hiszem,
hogy árnyékom megbízásból követ.
Nem követek senkit. Nem húzok homlokomba
micisapkát, és nem ragasztok bajuszt,
hogy meglessem imádottamat,
amint más karján fölszáll a krakkói
nemzetközi expresszvonatra. És könnyeimet
nyelve aztán nem zakatolok
versenyt a mozdonnyal. Nem
mormolok varázsigét az uszoda
zuhanyozójában külön a szappannak
és külön a rózsaszínű körömkefének.
Nem hiszem paplanomra, hogy idegen
férfi teteme. Nem török
kifelé a befelé nyíló ajtón.
Nem válok nyugtalanná, ha a házszámom
és éveim számának összege
nem osztható hárommal.
Nem menekülök a szekrénybe
a tévébemondó átható tekintete elől.
Hogy őrültek között élek, nyilvánvaló.
De nem emlékszem, mikor szállítottak be.
2010. december 11.