30. fejezet, avagy a fenék története

(A kötetbeli szövegverzió)

A babakocsis nő az Universitatii úton* halad, és szidja magában a járdára parkoló autósokat. Befordul az Avram Iancu utcára*, elhalad az egyetemi templom*, majd a Babeş–Bolyai Egyetem* mellett, és ebben a második mondatban körülbelül a Biasini szálloda* bejáratának magasságába ér. Az előbb felsorolt épületek teljesen hidegen hagyják, az utóbbi viszont egy néhány évvel ezelőtt megismert, David nevű férfit juttat az eszébe, aki egy hétig éppen ebben a szállodában lakott. A nő megbillenti a babakocsi kerekét, letér a járdáról, és a temető felé veszi az irányt. Örül, hogy a lecsuklott fejjel szundikáló gyerek a döccenésre nem ébredt fel.

Ha felülről követnénk a mozgását, megállapíthatnánk, hogy az útja pontosan megegyezik azzal a sétával, amit hatvannyolc évvel ezelőtt ugyanezen a napon és napszakban egy Cosmina nevű kislány tett az édesanyjával. Akkor is napos idő volt, csak Cosmina nem bóbiskolt, hanem gyalog lépegetett az új, fűzős cipőjében. Ezt a nőt itt azonban Nazelinek hívják, és semmit sem tud erről. Milyen érdekes szó az, hogy emberöltő! Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tű, és közben szorosan összeölti a múlt és jelen szétfeslő rétegeit. És minden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna.

A gyerek közben a babakocsiban mégiscsak föleszmél, és nyafogni kezd, hogy szomjas. A nő azzal van elfoglalva, hogy előkeresse a csomagból az üdítőt, és rácsavarozza a nyakára a csőrös tetőt. Hajolgat, csitítgatja a gyereket, és visszagyűri a szatyrot a babakocsi tartójába, hogy ne látsszon ki a pénztárca.

Ha hátranézne, észrevenné a kék inges férfit, aki elragadtatva bámulja ezt a hajolgatást. A Biasini szállóból lépett ki, és túlzás nélkül mondhatjuk, hogy egészen idáig a nő fenekét követte. Ez a fenék a szülés után is formás és kerek maradt, amit a testhezálló pamutszoknya jól ki is emel.

A férfinél állványos fényképezőgép van, a temetőt indul körbefényképezni. Több napja ezzel foglalatoskodik, de ma különösen jók a fényviszonyok. Megy a nő után, és elégedetten látja, hogy ők is ugyanarra tartanak. A temetőben aztán rövid időre szem elől téveszti őket, de az a terve, hogy majd csinál pár képet. A nő elképesztően üde és nagyon jól mutatna a színes képriportban, amit a férfi a külföldi magazin tavaszi számába készít. El is képzel hozzá valami jól hangzó címet, mint például Ifjú román anyuka, vagy Élet a halál kertjében. Biztos benne, hogy a nő nem mondana nemet, egyelőre azonban be kell fejeznie a tegnapi sorozatot a híres sírokról, amíg ilyen szépen idesüt a nap.

A hosszú barna hajú nő pont a másik irányba tart. A fotós már nem látja, hogy a gyerek kiszáll a babakocsiból és ide-oda szaladgál. Később leguggol dr. Nagy András református teológiaprofesszor nyughelyének tövében és megpróbál a fűbe pisilni. Újdonság neki, hogy nincs rajta pelenka, és élvezi a frissen szerzett tudást, no meg a szabaddá vált popsit. Arra sajnos még nem tud vigyázni, hogy ilyenkor ne pisilje le magát, ezért az anyja gyorsan felkapja és hátulról a levegőbe emeli. A kislány ettől dühös lesz, és már nem is kell neki. Csak kicsit később, Sebestyén Józsefné született Pauler Rozália sírköve mögött próbálkozik újra, ezúttal sikerrel, ferdén lepisilve mindkét cipőjét. A fotós szem elől tévesztette őket, ami nem is baj, a nőt ugyanis nagyon zavarná bármilyen illetéktelen tekintet. A magazin tudósítója még nem tudja, de mi igen, hogy abból a képből már nem lesz semmi. A gyerek visszaül a babakocsiba és zötykölődve megkerülik a temetőt. A fotós épp a megfelelő szöget keresi valami törökös nevű pasas sírjához, amikor látja a nőt elhaladni. Nem kifelé mennek, hanem a temető belső kerítéséhez. A sírkertnek ezt a részét egy szakadozott drótháló választja el a Republici utca* felőli régi zsidó temetőtől. A nő ahhoz a részhez megy, ahol a háló majdnem teljesen le van taposva. Átemeli a babakocsit, aztán a gyereket is. Ide szeretnek átjárni, mert itt soha nincs senki.

Miközben a babakocsival bajlódik, megszólal a mobilja, de nem tudja fölvenni. A férfi, aki hívja, egy bukaresti klinika főorvosi szobájában ül. Jóval előbb akart telefonálni, de először bejött a főnővér, aztán meg egy hivatalos telefont kellett elintéznie. A telefon jó sokáig tartott és láthatóan felidegesítette Davidot, aki a végén emelt hangon azt mondta, hogy măta-n cur*, mire a főnővér, aki időközben visszajött egy fénymásolattal, elismerően megjegyezte, hogy milyen kiválóan megtanult a főorvos úr románul.

A hosszú hajú nőnek most már mindkét keze szabad, úgyhogy visszahívja a számot, a bukaresti szobából pedig újra kimegy a főnővér. A gyerek a sírok közt bóklászik, az anyja fél szeme folyton rajta van. Közben föl-le járkál, szórakozottan tépkedi a gazokat, majd talál egy félig földbe süppedt, teljesen bemohosodott sírt és ráül. Maga alá simítja a pamutszoknyát, így beszél tovább. A gyereknek megtetszik a telefonálás és odatelepszik mellé. A kezében tartott nápolyit a füléhez tartja és ő is telefonál. Ha a nő áthűlő feneke alatt valaki eltisztítaná a mohát, és kikaparná a teljesen olvashatatlanná tömődött vésést, akkor láthatná, hogy az elhunyt neve Kozma Áron. De a sírt hosszú évek óta nem látogatja senki, így a felirat örökre olvashatatlan marad. A gyerek közben elfogyasztotta a telefonját. A nő is leteszi, és hátradől egy kicsit a kövön, hogy érje az arcát a lombok közt besütő korai napfény.

Holmi 22. évfolyam 11. szám 1372-1373. oldal

Kozma Áron sírja, avagy a fenék története

A babakocsis nő az Universitatii úton halad, és szidja magában a járdára parkoló autósokat. Befordul az Avram Iancu utcára, elhalad az egyetemi templom, majd a Babes–Bolyai Egyetem mellett, és az elbeszélés kezdetének idejére körülbelül a Biasini Szálloda bejáratának magasságába ér. Az előbb felsorolt épületek teljesen hidegen hagyják, az utóbbi viszont egy néhány évvel ezelőtt megismert férfit juttat az eszébe, aki egy hétig éppen ebben a szállodában lakott. A nő megbillenti a babakocsi kerekét, letér a járdáról, és a temető felé veszi az irányt. Örül, hogy a lecsuklott fejjel szundikáló gyerek a döccenésre nem ébredt fel.

Ha felülről követnénk a mozgását, megállapíthatnánk, hogy az útja pontosan megegyezik azzal a sétával, amit hatvannyolc évvel ezelőtt ugyanezen a napon és napszakban egy Cosmina nevű kislány tett az édesanyjával. Akkor is napos idő volt, csak Cosmina nem bóbiskolt, hanem gyalog lépegetett az új, fűzős cipőjében. Milyen érdekes szó az, hogy emberöltő! Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tű, és közben szorosan összeölti a múlt és jelen szétfeslő rétegeit. És minden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna.

A gyerek közben a babakocsiban mégiscsak föleszmél, és nyafogni kezd, hogy szomjas. A nő azzal van elfoglalva, hogy előkeresse a csomagból az üdítőt, és rácsavarozza a nyakára a csőrös tetőt. Hajolgat, csitítgatja a gyereket, és visszagyűri a szatyrot a babakocsi tartójába, hogy ne látsszon ki a pénztárca.

Ha hátranézne, észrevenné a kék inges férfit, aki elragadtatva bámulja ezt a hajolgatást. A Biasini Szállóból lépett ki, és túlzás nélkül mondhatjuk, hogy egészen idáig a nő fenekét követte. Ez a fenék a szülés után is formás és kerek maradt, amit a testhezálló pamutszoknya jól ki is emel.

A férfinál állványos fényképezőgép van, a temetőt indul körbefényképezni. Több napja ezzel foglalatoskodik, de ma különösen jók a fényviszonyok. Megy a nő után, és elégedetten látja, hogy ők is ugyanarra tartanak. A temetőben aztán rövid időre szem elől téveszti őket, de az a terve, hogy majd csinál pár képet. A nő elképesztően üde, és nagyon jól mutatna a színes képriportban, amit a férfi a külföldi magazin tavaszi számába készít. El is képzel hozzá valami jól hangzó címet, mint például Ifjú román anyuka vagy Élet a halálkertjében. Biztos benne, hogy a nő nem mondana nemet, egyelőre azonban be kell fejeznie a tegnapi sorozatot a híres sírokról, amíg ilyen szépen idesüt a nap.

A hosszú hajú nő épp a másik irányba tart. A fotós már nem látja, hogy a gyerek kiszáll a babakocsiból, és ide-oda szaladgál. Később leguggol dr. Nagy András református teológiaprofesszor nyughelyének tövében, és megpróbál a fűbe pisilni. Újdonság neki, hogy nincs rajta pelenka, és élvezi a frissen szerzett tudást, no meg a szabaddá vált popsit. Arra sajnos még nem tud vigyázni, hogy ilyenkor ne pisilje le magát, ezért az anyja gyorsan felkapja, és hátulról a levegőbe emeli. A kislány ettől dühös lesz, és már nem is kell neki. Csak kicsit később, Sebestyén Józsefné született Pauler Rozália sírköve mögött próbálkozik újra, ezúttal sikerrel, ferdén lepisilve mindkét cipőjét. A fotós szem elől tévesztette őket, ami nem is baj, a nőt ugyanis nagyon zavarná bármilyen illetéktelen tekintet. A magazin tudósítója még nem tudja, de mi igen, hogy abból a képből már nem lesz semmi. A gyerek visszaül a babakocsiba, és zötykölődve megkerülik a temetőt. A fotós épp a megfelelő szöget keresi valami törökös nevű pasas sírjához, amikor látja a nőt elhaladni. Nem kifelé mennek, hanem a temető belső kerítéséhez. A sírkertnek ezt a részét szakadozott drótháló választja el a Republici utca felőli régi zsidó temetőtől. A nő ahhoz a részhez megy, ahol a háló majdnem teljesen le van taposva. Átemeli a babakocsit, aztán a gyereket is. Ide szeretnek átjárni, mert itt soha nincs senki.

Miközben a babakocsival bajlódik, megszólal a mobilja, de nem tudja fölvenni. A férfi, aki hívja, egy bukaresti klinika főorvosi szobájában ül. Jóval előbb akart telefonálni, de először bejött a főnővér, aztán meg egy hivatalos telefont kellett elintéznie. A telefon jó sokáig tartott, és láthatóan felidegesítette az orvost, aki a végén emelt hangon azt mondta, hogy mata-n cur, mire a főnővér, aki időközben visszajött egy fénymásolattal, elismerően megjegyezte, hogy milyen kiválóan megtanult románul.

A hosszú hajú nőnek most már mindkét keze szabad, úgyhogy visszahívja a számot, a bukaresti szobából pedig újra kimegy a főnővér. A gyerek a sírok közt bóklászik, az anyja fél szeme folyton rajta van. Közben föl-le járkál, szórakozottan tépkedi a gazokat, majd talál egy félig földbe süppedt, teljesen bemohosodott sírt, és ráül. Maga alá simítja a pamutszoknyát, így beszél tovább. A gyereknek megtetszik a telefonálás, és odatelepszik mellé. A kezében tartott nápolyit a füléhez tartja, és ő is telefonál. Ha a nő áthűlő feneke alatt valaki eltisztítaná a mohát, és kikaparná a teljesen olvashatatlanná tömődött vésést, akkor láthatná, hogy az elhunyt neve Kozma Áron. De a sírt hosszú évek óta nem látogatja senki, így a felirat örökre olvashatatlan. A gyerek közben elfogyasztotta a telefonját. A nő is leteszi, és hátradől egy kicsit a kövön, hogy érje az arcát a lombok közt besütő korai napfény.