11. házkutatósdi

Anya a legtöbbször mindent meg szokott beszélni velem, sokszor el szokta mondani, hogy mi miért van, megmagyarázta nekem a dolgokat, és olyankor a kérdéseimre is válaszolni szokott, vagy ha nem, akkor tudtam, hogy azért nem, mert úgy gondolja, hogy jobb, ha erről nem beszélünk, mert amit nem tudok, azt még véletlenül se tudnám elmondani másoknak, és ebben igazat is adtam neki, mert tudtam, hogy tényleg vannak olyan dolgok, amikről még beszélni is veszélyes, például, hogy pontosan mi is történt a polgárháború alatt, vagy hogy ki mennyiért tud húst szerezni, vagy kávét, vagy hogy kit mennyivel lehet megvesztegetni, vagy hogy miért hazaáruló vadállat a párt főtitkára és a fegyveres erők főparancsnoka, vagy hogy kit vittek el az ismerőseink közül, vagy hogy kinél és miért volt házkutatás. Hogyha ilyesmivel kapcsolatban kérdeztem, akkor anya vagy csak annyit mondott, hogy ez komoly dolog, és ne beszéljünk róla, vagy azt, hogy inkább apától kérdezzem majd meg, ha egyszer hazakerül. De sokszor még ennyit se kellett mondjon, abból, ahogy rám nézett, láttam, hogy jobb lesz, ha el se kezdek kérdezősködni.

Akkor is így volt, mikor anya egyik csütörtökön hazajött, és megkérdezte, hogy van-e nekem spórolt pénzem, és mennyi, akkor is éreztem a hangján, hogy ezt most nem viccből kérdezi, úgyhogy megmondtam az igazat, hogy két tízesem van, de azt nem mondtam meg, hogy honnan szereztem, mert tudtam, hogy nem örült volna, ha megtudja, hogy az egyiket nagyapámtól kaptam, a másikat meg kártyán nyertem, mert elvileg nem lett volna szabad se kártyáznom, se nagyapámtól pénzt elfogadnom, de anya is láthatta, hogy jobb, ha nem kérdezi meg, hogy honnan van nekem olyan rengeteg sok pénzem, mert nem szólt semmit, csak bement a nagyszobába, egyenesen az apa fényképéhez, és levette a falról, a kép hátára szigetelőszalaggal fel volt ragasztva egy boríték, anya kinyitotta és kivett belőle egy csomó bankjegyet, megnyálazta a mutatóujját, és gyorsan átszámolta a pénzt, és utána hallottam, ahogy azt mondja halkan, hogy ötszázhuszonöt meg húsz az ötszáznegyvenöt, akkor ezernégyszázötvenötöt kell összekaparni, annyi kell még a kétezerhez, menjek, nézzek körül a szobámban, hogy mit tudok nélkülözni, ő is kiválogatja a ruháit, meg összeszed minden olyasmit, amiről azt gondolja, hogy jó árat kaphatunk értük, és meglehetünk nélkülük, vasárnap délelőttre pedig ne tervezzek semmit, mert megyünk az ócskapiacra, mert hétfőre meg kell legyen a pénz.

Erre én csak bólintottam, aztán bementem a szobámba, és kinyitottam a szekrényt, és kihúztam az íróasztal fiókjait, és végignéztem a könyvespolcon és a falakon, az ágy fölött a posztereimen, a madártrófeákon meg a fegyvereken, de semmi olyat nem láttam, amit el akartam volna adni, úgyhogy leültem az ágyra és hátradőltem, és emlékezetből próbáltam végigvenni sorban mindenemet, az ólomkatonáimat, a matchbox gyűjteményemet, a rágós papijaimat, a teniszütőmet, a tollasütőmet és a pingpongütőmet, a labdáimat, a szobrokat, amiket még rég a pionírházban csináltam, a kézzel festett rajzfilmfigura jelvényeket, amiket lombfűrésszel vágtam ki rétegelt lemezből, a francia, német, amerikai és jugoszláv képregényeimet, amiket még az apa régi munkatársaitól kaptam, a vadászkésem, a tomahawkom, a köves parittyámat, a nyilamat, a játék pisztolyaimat, a három régi sörétes patront, amiken még mindig lehetett érezni a puskaporszagot, a három gombfocicsapatomat, a kézzel faragott sakkot, ami belül ostábla volt, külön mind a posztereimet, a színésznős zsebnaptárt, amit a legalsó fiók alá dugtam, a harminchat színű kariokámat, amelyikből már csak a türkizkék írt, ott ültem, egyik dologra néztem sorban a másik után, és próbáltam elképzelni, hogy mi lenne, ha nem lenne meg, hogy keresném-e, vagy akarnék-e még egyáltalán játszani vele, a matchboxokat például legalább egy éve elő se vettem a fiókból, tollasozni is nagyon rég tollasoztam, a képregényekből is tudtam kívülről a legtöbbet, és már nagyon ritkán nézegettem őket, de sehogy se bírtam elgondolni, hogy milyen érzés lenne mondjuk kihúzni a matchboxos fiókot, és látni, hogy tiszta üres, vagy odanézni a polcra, és látni, hogy egyáltalán nincsenek rajta képregények. Közben hallottam, hogy a nagyszobában anya is nyitogatja a szekrényeket és huzigálja a fiókokat, dobálja ki a ruháit, meg a többi dolgait, elképzeltem, hogy egymás után akasztja ki a régi kosztümjeit a szekrényből és teszi ki mindegyiket a díványra, nekidőltem a falnak, felhúztam a térdem és úgy ültem ott az ágyon, átkarolt térddel, hallgattam, hogy a nagyszobában suhognak a ruhák, aztán anya kijött a kamrába, a kamraajtó megnyikordult, anya nyögött egy nagyot, tudtam, hogy a bőröndöt emelte le a legfelső kamrapolcról, a bőrönd alján a kerekek nekiütődtek a konyhakőnek, ahogy anya becipelte a szobába, és akkor az jutott eszembe, hogy még az is lehet, hogy anya nem is csak a saját ruhái között válogat, lehet, hogy épp az apa ruháit nézegeti, az ingeit, a nyakkendőit, a cipőit, az öveit, meg az öltönyeit. Azelőtt sose nyúltunk hozzá apa dolgaihoz, még a szekrényét se volt szabad kinyitni, az íróasztala fiókját se volt szabad kihúzni, azért, hogyha hazajönne, akkor mindent úgy találjon, ahogy utoljára hagyta, azon a napon, amikor eljöttek érte, és magukkal vitték, és én azóta sokszor megálltam apa szekrénye előtt, és belenéztem az ajtaján a fényes politúrba, úgy, mintha egy tükör lett volna, és a szekrény szagára gondoltam, amit akkor lehetett érezni, mikor apa kinyitotta, hogy elővegyen az ingek mögül egy-egy eldugott bonbont vagy rágógumit, és próbáltam elképzelni, hogy apa ott áll mögöttem, csak azért nem látom, mert túlságosan csillog a politúr, és ahogy ott ültem az ágyamon és hallgattam, hogy anya pakolja a bőröndöt, megpróbáltam megint szép sorban végigvenni a dolgaimat, mert tudtam, hogy valamit mégiscsak muszáj lesz kiválasztani, de mindegyikről eszembe jutott, hogy mikor kaptam, vagy hogy honnan szereztem, és az is, hogy miket csináltam, vagy miket akartam csinálni vele, és tudtam, hogy ez így nem lesz jó, mert így megint nem fogok összeszedni semmit, semmit se fogok tudni kiválasztani, és akkor tisztán hallottam, hogy anya kinyitja az apa szekrényének az ajtaját, hallottam, hogy sóhajt egy nagyot, és hallottam, hogy suhognak az apa öltönyei, ahogy anya sorban a kanapéra dobja őket, és akkor felálltam, és megálltam a szobám közepén, és lassan körbenéztem, de úgy, mintha házkutatósdit játszanék, vagy mondjuk tolvaj lennék, mintha nem is az én szobám lenne, hanem valami idegené, minthogyha semmiről se tudnám, hogy micsoda, honnan van vagy mire való, hanem egyszerűen csak keresnék valamit, és minden egyéb csak útban lenne, a nagyszoba felől meg hallottam, hogy anya halkan szipog, és ebből már biztosan tudtam, hogy apa ruháit pakolja, és akkor lehajoltam és kihúztam az ágy alól az üres kartondobozt, amiből lovagpáncélt akartam kiszabni az álarcosbálhoz, és odamentem a polcomhoz, és egymás után kezdtem leszedni róla a dolgokat, és válogatás nélkül dobáltam be a dobozba a képregényeket, a repülőmodelleket, a kézzel festett ólomkatonáimat, még akkor sem álltam meg, mikor a régi bélyegalbumom került a kezembe, hanem bedobtam azt is a dobozba, aztán a csúzlimat is beledobtam, és a fúvócsövemet is, aztán az indiános könyveket meg a vadászkönyveket, sorban egymás után, aztán odamentem az íróasztalhoz és kihúztam a matchboxos fiókot, és az összes matchboxot beleöntöttem a dobozba, láttam, hogy a nyitható ajtós piros Ford véletlenül a doboz mellé esett, úgyhogy lehajoltam, és betettem azt is a többi mellé, aztán leraktam a földre a fiókot és felálltam az ágyra, és megpróbáltam leszedni a falról a posztereimet, de ezt nem lehetett olyan vadul csinálni, mert féltem, hogy elszakadnak, mert nem volt rajzszegem, és enyvvel ragasztottam fel őket a falra, főleg a futballcsapatos középlapokat meg az indiános moziplakátokat féltettem, meg azt a képet a válogatott kapusáról, amire külön rá volt nyomtatva az aláírása, nagyon óvatosan kellett húzni őket, úgy, hogy inkább a falról jöjjön le a festék, és ne a képek szakadjanak el, nekitámaszkodtam a falnak, és a tenyeremet befeszítettem oldalt a poszterek alá, és úgy feszegettem le óvatosan, egyiket a másik után, aztán leraktam mindegyiket az ágyra, egymásra fektettem és egyszerre felcsavartam mindegyiket, és aztán beállítottam az egész göngyöleget oda, a kartondoboz sarkába, aztán odamentem az íróasztalhoz, és leszedtem a felette lévő polcról a tollasütőket, és aztán az igazi fordított gumis vietnámi pingpongütőmet is, és a sárga versenylabdáimat is, mind a négyet, és ezeket is mind beraktam a dobozba, és akkor kinyitottam a szekrényt, és elővettem a gombfocis dobozomat, benne az igazi hálós kapukkal, amiket rézdrótból és harisnyából csináltam, és a három bajnokcsapatommal, és bedobtam azt is a kartondobozba, hallottam, hogy kiszóródnak a gombok, és tudtam, hogy összekeverednek a csapatok, de nem érdekelt, és akkor kivettem a szekrényből a műbőr pisztolyövemet a két füstkapszlis műanyag pisztollyal, és aztán elővettem a szarvasbőrrátétes szalma cowboykalapom is, az állszíj vörösréz csúszógyűrűjétől fogva tartottam, és eszembe jutott, hogy az egyik pisztoly még meg is kell legyen töltve azzal a piros foszforporral, amit a gyufafejekről kapartam le, és majdnem meg is fogtam a pisztoly agyát, de akkor meghallottam, hogy a nagyszobában anya lecsapja a bőrönd fedelét, és bedobtam a pisztolyövet is a kartondobozba, és rádobtam a cowboykalapot is, és a kalap majdnem leesett, mert a doboz nagyon tele volt már, de aztán az állszíja beleakadt az összetekert poszterekbe, és attól fogva lógott, és akkor hallottam, hogy a nagyszobában csattan egyet és felpattan a bőrönd, mert nagyon rossz volt a zárja, és csak ketten lehetett lecsukni, úgy, hogy az egyik lenyomta, és a másik kulccsal bezárta, és hallottam, hogy anya újra és újra lecsapja a bőrönd fedelét, és lihegve próbálja bekattintani a zárat, és tudtam, hogy nem fog odahívni, hogy segítsek, de én úgyis oda fogok menni, és segíteni fogok azért is.