(A kötetbeli szövegváltozat)
A parkolóóránál egy bordó hajú, alacsony nő bajlódik, válogatja az aprót. Nem szokott bejönni ide a belvárosba kocsival, de most erre van dolga. Fogalma nincs, hogy kell mobilon fizetni, ráadásul a mobilját se találja, lehet, hogy a fénymásolóban maradt még óra előtt.
Tegnap este előkotorta a tárcájából a sötétkék, ezüst feliratos névjegykártyát és megnézte az ékszerészlány címét: emlékezett, hogy itt van az utca valahol a templom környékén. A cím egyébként az üzlet címe, a volt tanítványa ugyanis ékszereket tervez. A parkolócédulát beteszi a műszerfalra, aztán elindul megkeresni a boltot.
Fel kéne lépnie a járdára, de egy pár állja el az útját, egymás arcába meredve veszekszenek. Mindez teljesen hangtalanul történik, a fiatalok mindketten siketnémák. A nő dühösen, magából kikelve magyaráz, hadonászik a saját arca előtt, aztán jelentőségteljesen a mellkasára bök. A férfi is gesztikulál, ha mindez hangosan zajlana, azt mondhatnánk, egymás szavába vágnak. De kiabál a kezük, annyi bizonyos. A tanárnő lenyűgözve nézi pantomimjukat. A vitázók nem foglalkoznak vele, teljesen elfelejtkeztek a körülöttük vibráló utcáról. Hozzászoktak, hogy őket nem hallják. A férfi egyszer csak a nőhöz lép és határozottan megfogja a csuklóját. Az ujjait egyetlen mozdulattal visszasimítja az öklébe és bezárja a nő kezét, mintha azt mondaná, hogy fogja már be a száját. A nő meglepődik, de aztán kiszabadítja a kézfejét és tovább darálja, amit elkezdett. Két mozdulatot ismétel állandóan: az egyik olyan, mintha ördögfejet csinálna a jobb ökléből, eláll a hüvelyk és a kisujja, így köröz. A másik még különösebb, mert ilyenkor meg oktatóan feltartott mutatóujjával ír le apró köröket. A tanárnő arra gondol, hogy ez is egy nyelv, egy titkos, különös nyelv, és még a veszekedés is olyan rajta, mint valami elkeseredett társastánc.
Kikerüli őket és elindul a járdán, de csak egy patikát lát a közelben, ékszerboltot nem. Kétszer is elmegy előtte, mert egy kirakatot keres a szemével és nem tudja, hogy nincs. Egy meredek lépcsőn kell a pincehelyiségbe lemenni.
Végre megtalálja a cégtáblát, elindul a mélybe.
A lány látja a lefelé botorkáló nőt, de csak akkor ismeri fel, amikor már a haja is látszik. A tanárnő! Két tanfolyamot végigcsinált a nyelviskolában, a harmadik után mehetett volna vizsgázni, de váratlanul kimaradt.
A tanárnő leér, és köszön, hogy szia. A nyelviskolában tegeződtek, de ez itt most kicsit furcsának hat, zavarba is jön tőle, túl bizalmasnak érzi. Gyorsan elmondja, hogy az unokahúga szülni fog, és szeretné meglepni valami jópofa, egyedi ékszerrel. Babaruhát majd vesznek a többiek, ő ahhoz úgyse ért. Közben körbejárja a pici boltot és nézegeti az üveges faliszekrényeket.
A lány is zavarban van, mindenfélét kirak a pultra egy bársonyra. Azt kérdezi, miért pont gyűrűt akar a tanárnő. Úgy érti, hogy vihetne például nyakláncot vagy karkötőt, ahhoz nem kell olyan pontos méret. A tanárnő kézbe veszi a láncokat, tényleg nagyon szépek. Az egyiknek a végén nagy, lukacsos gömb lóg. Toledóban árultak ilyeneket a katedrálisban, jól emlékszik, mert nem tudta megvenni. Angyalgömbnek nevezték őket.
A lány a fiókból egy kulcscsomóra hasonlító karikaköteget vesz elő, hogy megfelelő méretet nézzenek. A tanárnő azt mondja, az unokahúga pont akkorát visel, mint ő, fölösleges méricskélni. A lány csörömpöl, mutatja, mennyire kell szorosnak lennie a gyűrűnek, mert sokan nem tudják. Az ő gyűrűsujja negyvenhatos, a tanárnőé ötvenhármas. Újabb ékszereket pakol ki, hallgatnak.
Pár másodperc múlva a tanárnő, anélkül, hogy felnézne, megkérdezi, hogy miért maradt ki a tanfolyamról. – Nem volt értelme tovább folytatni – feleli a lány, és ő se néz föl.
– Az ember nem valaki miatt tanul meg egy nyelvet – mondja a tanárnő, és már a kimondás pillanatában is érzi, hogy ez hazugság, hiszen dehogynem. Csak amiatt. Az anyánk miatt tanulunk meg beszélni, hogy aztán soha többé ne hallgasson ránk és ne értsen minket, aztán idegen nyelveket tanulunk, hogy továbbra is idegenek maradjunk. Egyre több nyelvet, egyre idegenebbül a világban.
A lány azt mondja, hogy ő pedig csak valaki miatt akart, de már nem érdemes. Hogy volt egy francia fiú, akivel úgy tűnt, lesz valami, aztán… nem úgy alakult.
A tanárnő erről nagyon sokat tudna mesélni. Annyira sokat, hogy most inkább hallgat és a gyűrűket böngészi, mert tényleg fogalma nincs, melyiket kellene választania. Hirtelen kiszúr valamit az üveg alatt. Érdekes, matt felületű, nagy gyűrű. Kívül szögletes, belül kerek, és van benne valami provokatív.
A lány lehajol és előveszi, de rögtön hozzáteszi, hogy az tulajdonképpen jegygyűrűnek készült, annak tervezte. Egy nő rendelte a harmincötödik házassági évfordulójára, és akkor többet csinált belőle, mert megszerette ezt a formát. A tanárnő azt mondja, szerinte nem látszik, hogy ez jegygyűrű, a lány meg azt, hogy persze, csak ő tudja, és mások biztos nem is gondolják. És hogy elég drága, de szóljon esetleg a tanárnő Jézuskának, majd az meghozza. Ezt szokta mondani ilyenkor, de most rögtön érzi, hogy talán nem kellett volna: lehet, hogy a tanárnő zsidó, és baromira nem szokott jézuskázni, különben meg honnan tudja ő, hogy másnak mi a drága.
A tanárnő azt feleli, hogy neki a világon nincs senkije, rég elvált, gyereke nem lett, de nem baj, mert ha megtetszik neki valami, azt ő szépen megveszi magának: soha nem csinált ebből gondot. Most például itt van ez a gyűrű, ezt elviszi, a láncot meg kéri az unokahúgának.
A lány néz, aztán váratlanul könny futja el a szemét. – Elnézést – mondja, miközben kicsi dobozkákba csomagol, két krepp-papírt is összemaszatol a könnyeivel. – Egész életemben ezeket a rohadt kurva jegygyűrűket csinálom – folytatja a pultnak címezve –, és most azt hittem, lesz nekem is. Hát nem lett.
– Én meg egész életemben nyelvet tanítok – mondja a tanárnő. Mondd már. – És mikor azt hiszem, van értelme, a legjobb diákjaim eltűnnek a tanfolyamról.
A tanárnőnek még napok múlva is a lány jár a fejében, meg a járdán veszekedő szerelmespár. Amikor visszament a kocsihoz, már nem álltak ott, de élénken emlékszik az arcukra. És a pénteki óra után eszébe jut, hogy az egyik angolos kolléganő eredetileg gyógypedagógus. Rögtön át is megy, és minden bevezetés nélkül megkérdezi, ismeri-e a kézjeleket. A kolléganő nagyon elcsodálkozik, egyáltalán nem érti, hogy hogy jön ez most ide, elvégre péntek délután van, nincs idő hülyeségekről társalogni. Kelletlenül felnéz a dolgozatokból. A bordó hajú tanárnő pedig elé áll, leteszi a szobakulcsot és két jelet kezd komoly arccal ismételgetni. – Teljesen világos – mondja a kolléganő, és visszafordul a dolgozatokhoz. – Az egyik azt jelenti, hogy örökké, hogy mindig. A másik meg azt, hogy árva. Érted? Árva.