16. alku

Már nagyszünet végén tudtam, hogy baj lesz, mert mire becsengettek, már majdnem a Lupuék összes pénzét elnyertem, először pedig nem is akartam pénzezni velük, mert úgy tudtam, hogy csalni szoktak, kalapált pénzzel dobnak lyukra, úgyhogy sose pattan ki, ami beleesik, és így is volt, de hiába, mert utána a fej vagy írásnál végig szerencsét hozott nekem a fehér elefántcsont király, amit a nagykövettől hoztam el, és amit ott hordtam az iskoláskabátom belső zsebében, akárhányszor dobtuk fel a pénzeket, mindig én nyertem, úgyhogy a végére már kezdtem megijedni, próbáltam direkt az ellenkezőjét mondani, mint amit gondoltam, írás helyett fejet és fordítva, de akkor is csak nyertem, pedig még azt is engedtem, hogy Zolika dobja fel helyettem a pénzeket, de az se segített, úgyis csak én nyertem, a végén Lupu már keresztet vetett, meg ráköpött a pénzre, nagyon magasra dobta, úgyhogy mire a pénz leesett, ő háromszor is megpördült a sarka körül, és Tudor Vladimireszkuhoz fohászkodott, hogy hozzon neki szerencsét, de hiába, mert akkor is én nyertem, és a nagyszünet végén már úgy néztek rám, hogy legszívesebben el se raktam volna a pénzt, de azért visszaadni se mertem, mert azzal elismertem volna, hogy csaltam, mikor pedig nem én csaltam, hanem éppen hogy ők. Egész lehúzta az iskolás kabátom zsebét a sok apró, annyit nyertem, meg se mertem számolni, több mint két tízes lehetett ott, ahogy mentem fel a lépcsőn az osztályba, tudtam, hogy ezt nem fogom megúszni, hazafele menet biztos, hogy meg fognak próbálni elkapni.

Direkt kerülő úton indultam, a csörgő felé, aztán a dombon meg az ösvényen, hátul a blokkok mögött. A régi focipályánál letértem az ösvényről, nem akartam a félbehagyott csatornaárok közelébe menni, mert semmiképpen se akartam találkozni a Csákány nevű munkással, mert amikor a földmunkások egyszer önkéntes társadalmi munkára fogtak, tréfából azt hazudták nekem, hogy ő az apám, és csak azért nem ismerem meg egyből, mert elvitte az arcát a fekete himlő, és én majdnem el is hittem, mert nagyon vártam haza édesapámat a munkatáborból, a Duna-csatornától, na és Csákány azóta többször is üzent utánam, hívott, hogy látogassam meg. A csatornaárok végében épített magának valami házat, a csöveket meg a szerszámokat őrizte, és várta, hogy visszajöjjenek a többi munkások, és folytatódjon az építkezés, de értem aztán hiába üzent, mert én nem akartam még egyszer látni, így is nagyon sokszor eszembe jutott az arca, amit tényleg teljesen szétmart a fekete himlő, meg az, hogy egy pillanatra igazán elhittem róla, hogy ő az apám. Szóval lent mentem, a domb alján, a bokrok között, majdnem kétszer olyan hosszú volt így az út, de legalább senkivel se találkoztam, már majdnem haza is értem, még épp csak le kellett volna menni az ösvényen és át a túlsó blokk mögötti hátsó kerten, már azt hittem, hogy megúsztam, de akkor valaki hangosan fütyölt egyet. Odanéztem, és láttam, hogy Zolika ott ül a Nagyfa tetején, és a bokrok mögül akkor előjöttek Lupuék, mind ott voltak, az egész Lupu banda, szó nélkül körbevettek, még Zolika is lemászott a fáról, és akkor Lupu elém állt, és mondta, hogy elkaptak, és most megtudom, hogy mi történik a csaló patkányokkal, én meg mondtam, hogy nem csaltam, és hagyjanak békén, de ezen Lupuék csak röhögtek. Máriusz megszólalt és azt mondta, hogy tudjam meg, hogy nincs kegyelem, meg fognak ölni, szét fogják verni a fejemet, és akkor láttam, hogy tényleg van nála egy nájlonzacskó, benne egy féltéglával, de nem csak nála volt ilyen, hanem mindenki másnál is, Lupu a sajátját meg is forgatta a feje fölött, olyan hangosan suhogott a zacskó, hogy nagyon megijedtem, mert tudtam, hogy ha valamelyik ilyen súlyos téglabuzogány egyszer is eltalál, akkor mindjárt törni fog a csontom, Máriusz meg mondta, hogy azt hiszem, hogy nagyon okos vagyok, mi?, mert így a kerülő úton jöttem, de tudjam meg, hogy épp ezzel írtam alá a halálos ítéletemet, mert ha az utcán kaptak volna el, akkor legfeljebb csak megvernek, és visszaveszik a pénzüket, de itt hátul senki se jár, itt azt csinálhatnak velem, amit akarnak, úgyhogy készüljek fel a legrosszabbra. Amíg beszélt, én szép lassan bedugtam a kezem az iskolás kabátom zsebébe, aztán kirántottam és a pofájukba vágtam egy jó nagy marékkal a pénzből, de nem sikerült túl jól, nagyon szétszóródott, egyiküket se találta telibe. Azt vártam, hogy legalább elkezdenek majd kapkodni utána, és akkor ki tudom magam verekedni valahogy a körből, és megpróbálhatok elfutni hazáig, de egyikük se hajolt a pénz után, és Lupu lendítette is már felém a zacskót, alig tudtam félrehajolni előle, a tégla ott zúgott el a fejem mellett, és akkor tudtam, hogy kész, vége, ezek nem viccelnek, tényleg szét akarnak verni. Amilyen hangosan csak tudtam, elkiáltottam magamat, hogy segítség, segítség, közben megint belenyúltam a zsebembe, megint jól belemarkoltam a pénzbe, de most nem azért, hogy szétdobáljam, hanem azért, mert tudtam, hogy ha tele van az öklöm fémpénzzel, nagyobbat tudok ütni, Máriuszt hasba is vágtam, aztán valaki hátulról belém rúgott, úgyhogy előreestem, de ez volt a szerencsém, mert akkor ketten is felém lendítették már a nájlonzacskóikat, de csak az egyik talált el, az is csak úgy rézsút súrolta az oldalamat. Ahogy leestem, fordultam is azonnal hátra, tudtam, hogy bakanccsal próbálnak majd mindjárt hasba rugdosni, gyorsan felhúztam a térdem, a karom meg az arcom elé kaptam, úgy, ahogy Zsolt tanított, de a szemem nem hunytam be, Lupu meglendítette a zacskóját, tudtam, hogy mindjárt ütni fog, a két karom között láttam az arcát, vicsorgott, de akkor egy hangos üvöltés hallatszott, és láttam, hogy Luput oldalról fejbe találja egy sörösüveg. Olyan volt, mintha lassítva láttam volna, a barna üveg oldalt, a jobb füle fölött csapódott Lupu fejének, Lupu megtántorodott, kiesett a kezéből a zacskó, megszédülhetett, lehet, hogy le is esett volna, ha Máriusz nem kapja el a karját, a halántékán felrepedt a bőr, erősen vérzett, az üveg nem törött el, ahogy leesett a földre, láttam, hogy még legalább harmadáig tele van, a sör habosan csörgött kifele az ösvényre, közben hallottam, hogy valaki az üvölti, hogy mit csináltok, az anyátok úristenit, hagyjátok békén, mert mind egy szálig agyonverlek, ezt a hangot azelőtt én csak egyszer hallottam, akkor is csak kacagni, de így is megismertem, Csákány volt az, felnéztem, és láttam, hogy felénk szalad az ösvényen, az egyik kezében egy hosszú vascső volt, a másikban meg egy kőtörő kalapács, futás közben a feje fölött egymáshoz csapta őket, de úgy, hogy visszhangzott bele az egész domboldal, közben azt kiabálta, hogy győzelem, győzelem. Bányászsisak volt a fején, ahogy ott a földön feküdtem, láttam, hogy a lámpája csillog a napsütésben, olyan volt, mintha égne. Odarohant egyenesen hozzám, mind félrehúzódtak előle, látszott, hogy félnek, nem akartam az arcára nézni, de nem tudtam elfordítani a fejem, nagyon csúnya volt, de nem olyan szörnyű, mint amilyenre emlékeztem, Csákány megállt fölöttem, úgy kiáltotta a többiek felé, hogy takarodjanak haza, amíg el tudnak menni, mert mindjárt megmutatja nekik, hogy mi az agyonverés, mert mi az, hogy kilencen mennek egyre, ráadásul így féltéglával, mint a cigányok, majd ő megtanítja nekik, hogy mi a becsület, meg azt is, hogy hol lakik az úristen. Ahogy kiabált, a sok himlőhelytől egész olyan volt az arca, mint a forrásban lévő, bugyborékoló sárga viasz, de inkább csak furcsa volt, nem félelmetes, na és akkor Csákány belevágta a földbe a vascsövet, mint egy lándzsát, úgy mondta, hogy jöjjenek csak, ha akarnak, majd kapnak a pofájukra, mert tudják meg, hogy ő nem akárki, a Duna-deltában tanult meg verekedni, a lipovánok között, de akkor már Lupuék futottak, Máriusz, Zolika, Pustyu, mindegyik rohant, ahogy csak a lába bírta, Csákány meg ledobta a földre a vascső mellé a kőtörő kalapácsot, lenézett rám, közben azt mondta, nem érti ő már, hogy hova jutott a világ, az ő idejében a kölykök még tudták, hogy mi a tisztességes verekedés, egy egy ellen, puszta kézzel, ahogy azt a becsület diktálja, most meg így hordákban jönnek, huligán fegyverekkel, mint a patkányok, borzasztó, aztán megkérdezte, hogy mi van velem, mennyire sokat kaptam, fel tudok-e egyáltalán állni.

Én akkor lassan feltápászkodtam, mondtam, hogy szerencsére nem történt nagy baj, összesen egy rúgást kaptam, a térdem vertem be, és kicsit bordán vágott az egyik fél tégla, semmi az egész, nagyobb verésekből is felgyógyultam már, nagyobb baj, hogy félig leszakadt az iskolás kabátom egyik karja, meg a nadrágom is, mert abból anya meg fogja tudni, hogy megint verekedtem, pedig megígértem neki, hogy nem fogok soha többet. Csákány erre azt mondta, hogy a mai világba nem szabad ilyesmit megígérni, aztán rám szólt, hogy vegyem le a kabátomat. Csak akkor vettem észre, hogy a munkáskabátot, amit visel, egész beborítják a madártollak, sűrű sorokban egymás mellé és fölé voltak varrva, úgy, hogy olyan volt a kabát, mint valami furcsa pikkelypáncél, főleg szürke varjú-, galamb- és verébtollak voltak, de itt-ott egy színes énekesmadártollat is láttam, úgy meglepődtem, hogy megállt a kezem a mozdulat közben, ahogy húztam kifele a szakadt iskoláskabátomból, de csak egy pillanatra, aztán már le is vettem, Csákány akkor szó nélkül kivette a kezemből, úgyhogy hangosan megzördült a zsebében a maradék aprópénz. Csákány meghuzigálta a kabát ujját, megnézte a szakadást, beledugta a kezét, félig kifordította, megtapogatta a bélést, aztán mondta, hogy ez nem olyan szörnyű, öt perc alatt rendbe lehet hozni, nem kell hozzá csak két ügyes kéz, meg egy kis tű és cérna, aztán visszaadta a kabátot, a sörösüveg felé intett, és rám szólt, hogy adjam szépen oda, mert úgy látja, hogy maradt még az alján, ami bizony nagy szerencse, kár lenne veszni hagyni. Óvatosan, a nyakánál fogtam meg az üveget, nem szerettem volna összekenni a kezem Lupu vérével. Csákány egy hajtásra kiitta a maradék sört, elhajította az üveget, a nadrágjába törölte a kezét, aztán rám szólt, hogy induljunk, én meg mondtam, hogy köszönöm a segítséget, de most már mennem kell haza, mert másnap földrajzból dolgozatot írunk. Csákány erre megfogta a vállam, szembefordított magával, aztán a szemembe nézett, úgy kérdezte, hogy félek-e tőle, én meg mondtam, hogy nem, közben a szemét néztem, nagyon kék volt, majdnem, mint a víz, nem félek, mondtam újra, Csákány akkor elengedte a vállam, és úgy mondta, hogy ennek örül, mert sokan félnek tőle az arca miatt, pedig nincs miért, mert ő nagyon jó ember, és ami még annál is fontosabb, talpig becsületes. Aztán azt mondta, hogy akkor most kísérjem el szépen a kalibájába, mert már régóta mutatni szeretne nekem valamit, meg amúgy is jobb, ha kicsit rendbe szedem magam, mielőtt hazamegyek. Felemelte a földről a vascsövet meg a kalapácsot, Lupu zacskója, benne a féltéglával, még mindig ott volt a földön, Csákány belerúgott, a zacskó zizegve és pörögve repült vagy hét métert, aztán a fűcsomók közé puffant a sárba, Csákány akkor a vascsővel a régi focipálya felé mutatott, és mondta, hogy menjünk.

Csákány a csatornaárok felső végébe építette be a kalibáját, az árok felnyúlt a focipályán túlra, bele a búzamezőbe. Csákány az árok legvégét kiszélesítette, aztán hullámkartonnal, bádoggal meg rétegelt lemezzel leválasztotta, a tetejét befedte deszkákkal meg lécekkel, nejlonnal és kátránypapírral, valahonnan még egy vaskályhát is beszerezhetett, a kéményt meg szépen kivezette a tetőn keresztül, már messziről látszott, hogy fehéres füst száll belőle. Csákány útközben egy szót se szólt, halkan fütyörészett, a fűcsomókat rugdosta, egyszer megkérdeztem tőle, hogy mi az, amit mutatni akar, de csak annyit mondott, hogy ha kivárom, meglátom, aztán fütyörészett tovább, nekem közben eszembe jutottak a történetek, amiket a fiúk meséltek róla, hogy kutyákat meg macskákat eszik, injekciós tűvel adja be magának a pálinkát, éjszakánként felmászik az erkélyeken a blokkok oldalára, benéz az ablakokon és meglesi, hogy miket csinálnak a népek, ebből nem sok mindent hittem el, de azért azt gondoltam, hogy nem kéne vele menni mégse, jobb volna inkább hazafutni, de eléggé kíváncsi is voltam, mert nem hallottam róla, hogy Csákány bárkit is behívott volna magához, úgyhogy mégiscsak mentem szépen tovább a nyomában.

Ahogy odaértünk a csatornaárokhoz, Csákány szó nélkül beleugrott, pedig az árok volt vagy két és fél méter mély, én is ugrani akartam, de Csákány felszólt, hogy inkább a lépcsőn másszak le, mert amilyen nyikhaj vagyok, még összetöröm magam, és akkor lenéztem, és láttam, hogy az árok falából elrozsdált autóütközők állnak ki rézsútosan, úgy, hogy szépen le lehetett sétálni rajtuk. Le is mentem, Csákány ledobta a vascsövet meg a kőtörő kalapácsot egy halom rozsdás szerszám közé, aztán felkapott a földről egy bádog öntözőkannát, odament egy olajoshordóhoz, leemelte róla a deszkafedelet, beledugta az öntözőkannát, megmerítette. Ahogy visszatette a fedőt, annyit mondott, hogy itatni kell, mert már biztos nagyon szomjasak szegénykék, aztán odament az ajtóhoz és kinyitotta, és akkor egyszerre nagyon hangos madárdal hallatszott, amikor bementem Csákány után, egész meg- sajdult a fejem, ahogy körülvett a meleg, a fülfájdítóan éles madárdal, meg a forrázott madártoll égett szaga, Csákány rámszólt, hogy csukjam be gyorsan az ajtót, mert mind kimegy a meleg, megfáznak szegények, ahogy körülnéztem, láttam, hogy körben a falak tele vannak kis kivájt odúkkal meg kalitkákkal, volt, amit összefont fűzfavessző zárt le, volt, amit vékony drótháló, és volt, amit csak egy keretre feszített nájlonharisnya vagy tüllfuggönydarab, de mindegyik mögött mozgott valami, közelebb léptem, láttam, hogy madarak, de rengeteg féle, egy csomó olyan is, amilyet egyáltalán nem ismertem, meg persze rigók, sármányok, pacsirták, mind izgatottan és látható nyugtalansággal ugrándoztak ide-oda a rácsaik mögött, volt, amelyik egymás után többször is nekirepült a dróthálónak, amikor meglátott. Rengeteg madár volt ott, több mint háromszáz, de az is lehet, hogy ötszáz, a falakát teljesen elborították a rácsok, Csákány körbemutatott, úgy mondta, hogy ezek a csöppségek az ő pici, tollas gyermekei, de hálátlanok, hiába kapnak tőle annyi szeretetet, mégis inkább elrepülnének, muszáj rács mögött tartani őket, olyan oktalanok, pedig ebben a késő őszi hidegben megfagynának, elpusztulnának, ha ő nem gondoskodna róluk, most is hogy lármáznak, ahelyett, hogy inkább szépen énekelnének, nem baj, mindjárt elhallgattatja őket, figyeljem csak meg, mindjárt mekkora csend lesz, ahogy ezt mondta, levette a bányászsisakját, letette a háromlábú, téglákkal felpolcolt konyhaasztalra, aztán középre lépett, akkor vettem csak észre, hogy milyen világos, fehéresszőke haja van, a feje fölé emelte a két karját és hátrahajtotta a fejét, úgy, hogy megfeszült a torka, lehunyta a szemét, és felvijjogott, egymásután vagy hatszor is, és ettől tényleg csend lett, a madarak egyszerre mind elhallgattak, még csak nem is mozdultak, úgy álltak ott a rácsok mögött, Csákány meg kinyitotta a szemét, és kacsintott, és úgy mondta, hogy megijedtek, mert ez a kőszáli sas hangja, és attól minden madár fél, még az is, amelyik azelőtt sose hallotta, benne van a félelem a zsigereikben, ha most megitatjuk őket, akkor nemsokára gyönyörűen fognak nekünk énekelni. Felemelte a földről az öntözőkannát, áttöltött belőle valamennyi vizet egy törött nyakú szalmafonatos üvegbe, odanyújtotta nekem, és mondta, hogy vigyázzak, egyik madárnak se adjak többet egy kortyintásnyinál, mert a sok víztől elnehezülnének, nem akarnának énekelni, aztán odalépett az árok falához, és sebes mozdulatokkal öntögetni kezdte a madaraknak a vizet. Én is odaléptem a falhoz, és láttam, hogy mindegyik rácsba és minden kalitkába külön bevezet egy konzervdobozból hajtogatott ferde kis vályúszerűség. Felemeltem az üveget és elkezdtem töltögetni én is a vizet, a szalma csúszós volt, elég rossz fogás esett rajta, de azért csak néha löttyentettem mellé, a madarak félhettek tőlem, mert mind hátrahúzódtak az üregek mélyére, a sötétbe, onnan nézték kicsit félrefordított fejjel, mozdulatlanul, hogy hogy öntöm nekik a vizet. Csákány sokkal gyorsabban csinálta, hallottam, hogy újra és újra a bádogra csorran a víz, mindig egy kicsit másképp szólt, aztán Csákány egyszer csak megszólalt, azt kérdezte, hogy emlékszem-e, hogy egyszer édesapámnak szólítottam, én meg éreztem, hogy egészen elvörösödök, majdnem félre is töltöttem a vizet, úgy mondtam, hogy igen, nagyon jól emlékszem. Csákány akkor azt mondta, hogy sajnálja, csúnya tréfa volt, mert az élettel meg a halállal nem szabad viccelni, aztán azt kérdezte, hogy mióta nem láttam apámat, én meg mondtam, hogy most már lassan több mint másfél éve, és hírt se kaptunk róla már nagyon rég, és félek, hogy édesanyám lassan kezdi azt hinni, hogy meghalt, pedig én tudom, hogy él, mert érzem a csontjaimban, és tudom, hogy azt is azonnal megérezném, hogyha valami baja esne. Csákány közben átjött arra az oldalra, ahol én álltam, ott töltögette mellettem a vizet, úgy mondta, hogy igen, reméli, hogy igazam van, de tudjam meg, hogy a megérzések nem mindig az igazságot mutatják, hanem sokszor csak azt, amit az ember érezni akar, és én erre semmit se mondtam, csak álltam ott, a kezemben azzal a törött üveggel, és egy csízt néztem a tollaslabdaütő-fejre feszített harisnyán keresztül, ami lezárta az üregét, kis karmos lábakkal kapaszkodott a falba szúrt faágra, és a lába is egészen zöld volt, és nagyon-nagyon vékony, és akkor Csákány kivette a kezemből az üveget, és azt mondta, hogy most már megkapták a vizüket, most menjünk, üljünk le, mert amíg ilyen közel állunk a rácsokhoz, addig bizony nem fognak inni, márpedig anélkül énekelni se fognak, és ő nagyon szeretné, hogy én halljam, milyen koncertet tudnak adni, legjobb lesz, ha odaülünk az asztalhoz. Fejével a háromlábú konyhaasztal felé intett, kihúzta nekem alóla az egyik hokedlit, megvárta, amíg leülök, aztán leült ő is velem szembe. Kotorászott egy kicsit az asztal fiókjában, elővett egy spulni cérnát, a kabátja gallérjából kihúzott egy hosszú varrótűt, és rám szólt, hogy adjam oda a kabátom, addig is csináljunk valami hasznosat, a fogával letépett egy szál cérnát, megnyálazta a végét, befűzte, aztán gyors, apró öltésekkel varrni kezdte a kabátomat. Látszott az arcán, hogy nagyon erősen koncentrál, ahogy megfeszült a bőre, a himlőhelyek mélyebbeknek tűntek, vastag, tejszőke szemöldöke felborzolódott, egész közel hajolt a kabáthoz, úgy dolgozott, nagyon gyorsan járt a keze, olyan csend volt, hogy hallottam a cérna surrogását az ujjai között, a madarak mintha ott se lettek volna, a moccanásuk se hallatszott, és akkor én megkérdeztem, hogy hol tanult meg ilyen szépen varrni. Csákány erre csak annyit mondott, hogy valamikor, nagyon rég állatpreparátornak készült, és akkor, de hagyjuk ezt, mert ez már egy másik élet, igen, sóhajtott egyet, rám nézett, megnyalta a száját, és azt kérte, hogy meséljek apámról. Ereztem, hogy összeszorul a gyomrom, tudtam, hogy azt kéne mondanom, hogy nem, nem mesélek, semmi köze hozzá, és hozzám sincs semmi köze, de akkor valahogy eszembe jutott egy régi emlék, még óvodáskoromból, és mesélni kezdtem Csákánynak, hogy apám akkoriban szinte soha nem jött értem, nagyon elfoglalt volt, inkább csak este láttam, de azon a téli délutánon valamiért mégis ő jött utánam, segítem akart bekötni a cipőmet, pedig azt már évek óta egyedül csináltam, nagy voltam már, egy fél év múlva mentem iskolába, a kezét se akartam megfogni, és olyan nagy köd volt kint, amilyet se azóta, se azelőtt nem láttam, sűrű volt és nagyon fehér, apám azt mondta, olyan, mint a tejföl, egy fél méterre is alig lehetett látni, az autók sárga lámpájának a fénye is elveszett benne, mert úgy szívta magába a fényt, mint valami szivacs, emlékszem, lenéztem, és a két lábam is alig látszott, elvesztek azok is a nagy fehérségben, na és akkor apám mégiscsak megfogta a kezem, hogy nehogy elveszítsük egymást, és mesélni kezdett Roald Amundsenről, a híres norvég sarkkutatóról, hogy egyszer Amundsen sítalpon átszelte egész Grönlandot, de a végére annyira eltévedt a ködben, hogy nem találta meg a célpontját, a barátja menedékházát, és azt hitte, hogy az iránytűje felmondta a szolgálatot, és visszafordult, és ember- feletti erőfeszítéssel visszaküzdötte magát oda, ahonnan elindult, és pár hónappal később aztán kapott egy levelet, és a barátja abban megírta neki, hogy sítalpnyomokat talált azon a napon a házától két méternyire, mert bizony a köd ilyen csalóka és veszélyes. Apám hangja akkoriban nagyon érces volt a sok éjszakázástól meg a cigarettától, de a köd szinte lággyá tompította, olyan volt, mintha nem is az apám hangja lett volna, és én fogtam a kezét és mentünk, és közben azt gondoltam, hogy biztos mi is eltévedtünk, épp mint Amundsen, rég elmentünk már a blokkunk előtt, és már a város másik felén vagyunk, csak apám nem meri megmondani, mert nem akar szégyenbe maradni előttem, mert úgy éreztem, hogy már nagyon régóta megyünk, és apám még mindig Amundsenről mesélt, hogy hogy találta meg az Északnyugati Átjárót, de akkor már tisztán érződött a hangján, hogy ideges, na és akkor, mikor már biztos voltam benne, hogy végleg eltévedtünk, egyszer csak belebotlottam valamibe, és lenéztem, és láttam, hogy a mi blokkunk feljárólépcsője az, és annyira megkönnyebbültem és úgy megörültem, hogy el is kiáltottam magam, hogy nahát, hazaértünk, tényleg hazaértünk, apám meg mintha észre se vette volna az örömömet és a megkönnyebbülésemet, mesélte tovább, hogy Amundsenék hajója, a Gjoa, hogyan találkozott egy San Franciscó-i bálnavadászhajóval a Bering szorosban három év után, és hogy mennyire örültek, hogy sikerült felfedezniük az Északnyugati Átjárót, sikerült véghezvinniük, amit előttük annyian próbáltak hiába, és amiért olyan sok bátor sarkkutató fizetett az életével, és ez még akkor is igen nagy jelentőségű felfedezés volt, ha kereskedelmi szempontból nem váltotta is be a hozzá fűzött reményeket, és ahogy mentünk fel a lépcsőn, megértettem, hogy apám nagyon jól tudja, hogy én azt hittem, hogy eltévedtünk, egyszerűen csak nem akarta észrevenni, azért, hogy később ne kelljen majd szégyenkezzek, és én meg attól, hogy ezt megértettem, annyira elszégyelltem magam, hogy mire felértünk a negyedikre, ahol laktunk, már majdnem sírtam, annyira bántam, hogy egy pillanatra kételkedtem az édesapámban. Ez a történet azóta se jutott eszembe, pedig egyszer még feleltem is Amundsenből, de akkor se, mintha nem akartam volna egyáltalán emlékezni arra, hogy valaha is kételkedhettem benne. Elhallgattam, és megráztam a fejem, és Csákányra néztem, aztán mondtam neki, hogy nem is tudom, hogy most miért jutott eszembe ez a történet, és azt meg végképp nem értem, hogy mért meséltem el egy ezeridegennek, Csákány erre azt mondta, hogy ne bánjam, mert nagyon szép történet volt, aztán visszaadta a kabátom, és mondta, hogy nézzem meg, nyoma sincsen már rajta semmilyen szakadásnak. Visszatette a cérnát a fiókba, aztán felemelte az ujját, suttogva mondta, hogy most figyeljek, csendesen, csendesen, és láttam, hogy ő is nagyon figyel, de annyira, hogy még levegőt se vesz, és ettől én is visszafojtottam a lélegzetemet, és elmélyült körülöttünk a csend, és akkor egyszerre csettegni kezdett egy cinke, és a szemközti falról egy másik felelgetni kezdett neki, és akkor egy harmadik madár is megszólalt, nem ismertem meg a hangját, de akkorra már egy negyedik madár is énekelt, meg egy ötödik is, aztán már az összes, de nem egyszerre, és nem is úgy összevissza, mint amikor bejöttünk, hanem valami nagyon bonyolult rendszer szerint, úgy, hogy a sok kis dalból kikerekedett valami nagyobb egész, olyan volt, mint egy igazi koncert, csak sokkal hangosabb, és ott ültünk Csákánnyal a kellős közepén. Percekig tartott, de az is lehet, hogy egy negyedóráig, Csákány lehunyta a szemét, úgy hallgatta, és közben végig mosolygott, és ide-oda ringatózott a székén, én is éreztem, hogy megmozdul a lábom, egy párszor én is erre-arra döntögettem a székem, nagyon sűrűn körülvett ez a furcsa vibráló madárdal, olyan volt, mintha gőzben ültünk volna, vagy sűrű, meleg ködben, éreztem, hogy mindjárt meg fog fájdulni a fejem. Aztán a madarak elfáradhattak, mert lassan elkezdett szétesni az énekük, újra lehetett már hallani külön is egyiküket-másikukat, Csákány akkor egy nagyot sóhajtott, a kabátja ujjával megtörölte a szemét, rám nézett, a madarak felé intett, és suttogva azt mondta, hogy nem buják elviselni egymás közelségét, azért énekelnek, bizony, amit mi ilyen szép szívgyönyörködtető muzsikának hallunk, az igazából csak kiabálás, káromkodás meg fenyegetőzés, mert az énekesmadarak igazából gyűlölik egymást, nem is gondolná az ember, hogy mennyire, a sárgarigók a legvadabbak, még a mezei pacsirtáknál is sokkal harciasabbak, gyorsan bele is szoktak pusztulni a fogságba, de addig legalább élvezhetjük a haragjukat, mert ez a mi fülünknek ének, gyönyörűséges ének. Nem is gondolnám, mennyi fáradság van e mögött a hangverseny mögött, hogy mennyit kellett kísérletezni a madarak elhelyezésével, hogy melyik melyikre hogy reagál, hosszú évek munkája ez, és mikor ide áthelyezték, majdnem hogy elölről kellett kezdeni az egészet, de megérte, mert ilyet csak a mennyországban lehet hallani, de még az is lehet, hogy ott se. Én meg mondtam, hogy igaz, mert ilyen szépet még soha életemben nem hallottam, és felvettem az iskolás kabátomat, aztán mondtam, hogy köszönöm, hogy megvarrta, meg azt is köszönöm, hogy segített rajtam, tényleg nagyon jó ember, köszönöm szépen, de most már igazán mennem kell, mert édesanyám már biztosan nagyon aggódik.

Csákány akkor azt mondta, hogy jól van, menjek, ha akarok, de azért ő szeretné, ha megnézném azt is, amiért idehívott, mert az még a madárdalnál is sokkal de sokkal fontosabb, valami olyasmi, amit már nagyon régóta nem látott senki sem. Azzal kigombolta a kabátját, és a belső zsebéből elővett egy megsárgult borítékot, és letette elém az asztalra. Rögtön meg akartam fogni, de Csákány rám szólt, hogy várjak, mert előbb még kérdezni akar valamit, mit tudok, mi történt az arcával. Akkor én mondtam, amit a többi munkásoktól hallottam, hogy a Duna-csatornánál elkapta a fekete himlőt, és szerencséje volt, hogy nem halt bele, de az arcát örökre elcsúfította. Csákány erre megrázta a fejét, hogy nem ez az igazság, de hogy mi, azt jobb, ha nem tudom, azt nem kell mondja, hogy csúnya dolgok történtek vele, mert az amúgy is látszik, de képzeljem el, hogy mikor levették a kötéseket és először a tükörbe nézett, akkor elájult, amikor pedig magához tért, hát többet nem emlékezett a régi arcára. Csákány akkor a borítékra mutatott, és azt mondta, hogy ebben a lezárt borítékban, ebben az ő régi személyigazolványa van, akkor kapta vissza, amikor kiengedték a hadikórházból, és ott, abban az igazolványban ott az egyetlen kép róla akkorról, amikor még ép volt az arca. Ő nem egy gyáva ember, de tudjam meg, hogy azt a régi képet azóta se volt bátorsága megnézni, inkább azt hazudta, hogy elvesztette, és csináltatott egy másik igazolványt ezzel az új arcával. Csákány elhallgatott, a borítékra nézett, aztán rám, és azt mondta, hogy szeretne kérni tőlem egy nagy szívességet, ne szóljak semmit, csak vegyem ki a borítékból az igazolványt, és nyissam ki, és nézzem meg azt a régi képet, aztán csukjam be, és tegyem vissza a borítékba, és vigyem magammal, és őrizzem meg. Ennyit kér tőlem, tudja, hogy ez nagy dolog, de neki nagyon sokat jelentene, és ha megteszem, akkor arra kér, hogy amikor ezután rá gondolok, akkor próbáljak meg ezzel a régi arccal rágondolni, próbáljam elképzelni, hogy milyen lenne most, annyi év után, hogy öregedett volna meg, merre ráncosodott volna, tudja, hogy ez nehéz, és nem bánja azt se, ha nem sikerül, de mégis azt kéri, hogy próbáljam meg, mert neki attól sokkal könnyebb lenne az élet. Persze, ha úgy érzem, hogy nincs hozzá elég erőm vagy bátorságom, akkor nem kell, nyugodtan hazamehetek.

Én akkor Csákányra néztem, a csupa sebhely, csupa forradás arcára, és akkor azt mondtam, hogy jól van, megteszem, és kibontottam a borítékot, a megsárgult papír annyira el volt már vékonyodva a sok zsebben hordástól, hogy szétfoszlott az ujjaim között, és kivettem a papír közül az igazolványt, az elzsírosodott, szürke borítóról teljesen lekopott a címer és a felirat, na és akkor kinyitottam az igazolványt, és megnéztem a képet, ott volt az első oldalon, rossz, fehér-fekete kép volt, Csákány legfeljebb ha tizenhét éves lehetett, amikor készült, a haja oldalt szépen el volt választva, és mosolygott, kigombolt nyakú fehér ingben volt, látszott, hogy nagyon kiáll az ádámcsutkája, alatta meg cirill betűkkel oda volt gépelve a neve, nem tudtam elolvasni, de nem is akartam, hanem az arcát néztem, a száját, az orrát, a szemét, a vonásait, a sima, tiszta bőrét, Inába mosolygott, mégiscsak volt az arcában valami elszánt keménység, a szája élesen görbült felfelé, és akkor, úgy ahogy kérte, próbáltam elképzelni, hogy milyen lenne most, de nem nagyon sikerült. Ahogy azt a fiatal arcot néztem, valahogy az apám jutott eszembe, az apám és az apám fényképe, amit a régi katonakönyvéből vettem ki, és éreztem, hogy mind a két szememből kicsordul egy-egy könnycsepp, és akkor becsuktam az igazolványt, és a boríték maradékaival együtt betettem az iskoláskabátom belső zsebébe a fehér csontkirályom mellé, és Csákányra néztem, és mondtam, hogy köszönöm, nagyon fogok vigyázni rá, az a két csepp könny meg kétoldalt végigfolyt az arcomon, a kezem fejével letöröltem, és mondtam, hogy akkor most én elmegyek haza.

Csákány akkor felállt, odajött mellém, a vállamra tette a kezét, és azt mondta, hogy köszöni, és nagyon bátor fiú vagyok, az apám biztosan nagyon büszke lenne rám. Én erre bólintottam, és azt mondtam, hogy igen, csak bár tudnám, hogy mi van vele. Mert lehet, hogy mégiscsak anyának van igaza, és nem fog hazajönni soha többet.

Csákány erre levette a kezét a vállamról, és azt mondta, hogy ha akarom, akkor ő meg tudja mutatni nekem az apámat, egy öreg lipován egyszer megtanította tükrön át a távolba nézni, akarom-e, hogy megpróbálja. Nem szeret ilyesmit csinálni, de ha én kérem, akkor megteszi. Tudtam, hogy azt kéne mondjam, hogy nem hiszek az ilyesmiben, de mégis azt mondtam, hogy kérem, akarom, és Csákány akkor azt mondta, hogy jól van, de ígérjem meg, hogy nem mondom el senkinek, én meg mondtam, hogy megígérem, Csákány akkor elfordult és odament a falhoz, kinyitotta az egyik kalitkát, kivett egy kismadarat, aztán rám szólt, hogy ne nézzek oda, de mire elfordítottam a fejem, már késő volt, mert addigra már kicsavarta a kismadár nyakát, hallottam a puha reccsenést, Csákány odajött az asztalhoz, elővett egy bicskát, levágta a madár két szárnyát, láttam, hogy egyszerű mezei veréb, a testét ledobta a földre, aztán kimarkolt a földből egy maréknyi sarat, elém tartotta, szólt, hogy köpjek rá, én meg ráköptem, Csákány akkor hirtelen a fejemhez nyúlt, kitépte egy szál hajamat, odatette a sárgolyóra, aztán a kihúzta azt a nagy varrótűt a spulni cérnából, a kezembe adta, és azt mondta, hogy most már csak vér kell, szúrjam meg a hüvelykujjam azzal az árral, és cseppentsek oda három cseppet a hajszálra. A tű olyan hegyes volt, hogy először alig éreztem a szúrását, csak akkor fájdult meg az ujjam, amikor kihúztam és elkezdett nagy vörös cseppekben szivárogni belőle a vér. Csákány odatartotta a sárgolyót az ujjam alá, megvárta, amíg rácseppen három csepp vérem, akkor rám szólt, hogy szívjam ki a sebet, nehogy elgennyesedjen, aztán elkezdte gyúrogatni a golyót, közben végig kántált, de úgy, hogy abból csak egy-egy szót értettem, és szép lassan megformált a sárból egy ember alakú figurát. Olyan volt inkább, mint a rongybaba, épp csak hogy meg volt csinálva a keze meg a lába, amikor kész lett, a két madárszárnyat beletűzte a hátába, hogy olyan lett, mint egy sárból készült, csúnya angyal, aztán odament a hátsó falhoz, egy szerszámosládából elővett egy zseblámpát meg egy kis borotválkozótükröt, feltett az asztalra egy sörösüveget, a tükröt szépen nekitámasztotta, aztán a bábut odatette a tükör elé, és azt mondta, hogy nézzek bele a tükörbe, de úgy, hogy azt a kis sárfigurát lássam, én meg belenéztem, Csákány akkor kérdezte, hogy mit látok, én meg mondtam, hogy csak a bábut látom, egyebet nem, akkor Csákány azt mondta, hogy jól van, mást nem is kell, hogy lássak, aztán felemelte a zseblámpát, a tükörre irányította, és azt mondta, hogy mindjárt meg fogja gyújtani, és a fény a tükörből épp a szemembe fog világítani, nagyon vakító lesz, de akkor se szabad behunyjam a szemem vagy félrenézzek, de még hunyorognom se szabad, hanem oda kell nézzek egyenesen a fénybe, jól nyissam ki a szemem, és gondoljak az apámra. Aztán felkattintotta a lámpát, és először csak a fényt láttam, és benne az agyagfigurát, aztán a bábu megmozdult, és elkezdett verni a szárnyaival, és belerepült egyenesen a tükörbe, és eltűnt. Akkor éreztem, hogy elönt a hidegség, és láttam, hogy a tükör elkezd hullámozni, de úgy, mint a víz, aztán már csak barna, sáros, hullámzó vizet láttam, olyan volt, mintha egy madár lettem volna és ott repültem volna a víz fölött, és akkor egy agyagos falhoz értem, és elkezdtem felfele szaladni a falon, tisztán látszottak a föld szemcséi meg a pala rétegei, és akkor eltávolodott a kép, és látszott, hogy abba a magas agyagfalba mindenféle rámpák meg utak vannak belevájva, és emberek dolgoznak rajtuk, de annyian, mint a hangyák, ástak és csákányoztak és talicskáztak, és akkor a kép elfordult, és egyszerre megláttam az apámat, nagyon sovány volt, egy rámpán ment felfele, a vállán egy cementes zsák volt, és láttam, hogy liheg, előtte és mögötte is egy csomóan voltak még ott a sorban, azok is ugyanolyan csíkos rabruhát viseltek, éreztem, hogy összeszorul a torkom, tudtam, hogy mindjárt fel fog törni belőlem a sírás, na és akkor a kép elkezdett megint úgy hullámozni, mint a víz, aztán elhomályosult, és megint csak a fényt láttam meg a tükröt, de a szárnyas bábu már nem volt az asztalon, és akkor Csákány lekattintotta a lámpát, és azt kérdezte, hogy láttam-e apámat. Megmondtam, hogy láttam, és akkor Csákány azt kérdezte, hogy mit adnék azért, hogy visszahozzam onnét, én meg gondolkodás nélkül azt mondtam, hogy akármit, akármit odaadnék, és ahogy ezt kimondtam, a sörösüveg eldőlt, a borotválkozótükör meg leesett az asztalról, pördült egyet a levegőben, aztán a hátával lefelé ráesett a sárpadlóra. Nem törött el, csak hosszában végigrepedt, és Csákány arca megmerevedett, keresztet vetett, és úgy mondta, hogy nem tudom, mit beszélek. Felemelte a földről a sáros tükröt, végighúzta az ujját a repedésen, és azt mondta, hogy az ő hibája, nem kellett volna megkérdeznie, és hátha helyre lehet még hozni, aztán rám nézett, és azt kérdezte, hogy életet is adnék-e érte, közben nemet intett a fejével, és mondta, hogy jól gondoljam meg a választ, nagyon jól gondoljam meg, én meg éreztem, hogy kihűlt körülöttem a levegő, a tükör hosszú repedésére néztem, úgy mondtam, hogy adnék, igen, odaadnám az életemet, igen, és a tükör akkor két darabra esett a Csákány kezében, ő meg nagyon halkan mondta, hogy kész, most már mindegy, már megtörtént, nem lehet visszacsinálni, de tudjam meg, hogy a sajátomat nem adhatom, csak valaki másét. El fogok veszteni valakit azok közül, akiket szeretek, de az apám haza fog jönni. Bólintott, elém tett egy poharat, teletöltötte vízzel az öntözőkannából, aztán rám szólt, hogy igyam meg, menjek haza, az igazolványára meg jól vigyázzak, és soha ne mutassam meg senkinek.

Felemeltem a poharat, a víz nagyon hideg volt, de azért megittam, aztán felálltam, kimentem a kalibából. Ahogy fellépkedtem a lökhárítókon, megcsördült a zsebemben a sok aprópénz, hallottam, hogy lent a madarak újra elkezdenek énekelni. Akkor anyára gondoltam, és arra, hogy valahogy mégiscsak meg kéne mondjam neki, hogy láttam apát, és hogy visszajön, de rögtön éreztem, hogy az ujjam hegyén elkezd vérezni a tűszúrás, és tudtam, hogy mégse fogok neki mondani semmit. A nadrágomba töröltem a kezem, aztán benyúltam a zsebembe, megfogtam Csákány személyi igazolványát, de aztán nem vettem elő mégsem, hanem csak mentem szó nélkül hazafelé.