Nem akartam minden szálat elvarrni - interjú Tóth Krisztinával

Barta Edit, Litera.hu, 2011. augusztus 19.

Benne éltem ebben a szövegben, folyton a szereplők jártak a fejemben, és próbáltam rájönni, ki kicsoda, miért, mitől lett olyan, amilyen?... Nem akartam minden szálat elvarrni, mert a befejezetlenség érzése szerintem hozzátartozik ehhez a szorongásos, kicsit nyomasztó világhoz. - Tóth Krisztinával a Hajónapló Műhelyből Barta Edit készített interjút az Ördögkatlan Fesztivál idején.

Legújabb prózakötetének, a Pixelnek az idei, 82. Ünnepi Könyvhéten volt a bemutatója. Ha jól tudom, a kötet egyes fejezetei – melyek egy-egy testrész történetét mesélik el – korábban tárcanovellaként jelentek meg a Népszabadság hétvégi mellékletében. Mikor dőlt el, hogy a különböző szövegek egyetlen nagy „szövegtestté” állnak össze?

Amikor annak idején a Népszabadságban elkezdtem a tárcákat, már eleve sorozatban gondolkodtam. Azt találtam ki magamnak, hogy az egyes testrészek adják majd meg a tematikát. Ez amolyan sorvezető: egy ilyen előzetes koncepció segít a struktúra felépítésében, és azt a jó érzést kelti, hogy nem kell vakon keresgélni; a meglévő darabok eleve kirajzolják a hiányzó elemek körvonalát, mint valami puzzle-ban. Körülbelül a felénél tarthattam, amikor kezdtem érezni, hogy más, korábbi történetek is beilleszthetők ebbe a világba.

Mennyiben különböznek az ott közölt szövegek a kötetbe bekerültektől?

Van, amit változtatás nélkül vettem át – ilyen például A nyak története – másutt beszúrtam egy-két szót, mondatot, hogy vissza- vagy előreutalhassak, vagyis beleszőjem a történetet a nagyobb szövegbe, és ne látsszon az illesztés. Ritkán hagytam el részeket, mert ezek eleve rövid szövegek voltak és meglehetősen sűrűek. Mivel viszonylag korán eldőlt, hogy könyvben gondolkodom, egy adott könyv részei készültek, és nem tárcák. De önállóan is funkcionálniuk kellett, így alakult az, hogy külön is értelmezhetőek és kerekek. Nem gondolom ugyanakkor, hogy novellafüzérré álltak volna össze, mert ennél bonyolultabb a szerkezet. Bár ez pont annyira kérdéses, mint például, hogy novellafüzérnek olvassuk-e Bodor Ádám Sinistra körzetét, de más példákat is hozhatnék.

Akkor ezek szerint a Pixel kisregény? Ezt azért is kérdezem, mert én magam – a véletlennek, vagy ki tudja, minek köszönhetően – lineárisan haladtam előre a kötetben. De olvashattam volna az egyes történeteket véletlenszerű sorrendben is, mivel minden egyes fejezet egy kerek egész történet.

A Pixel átmenet a novelláskötet és a regény között. Hiszen csak látszólag futunk neki újabb és újabb történeteknek, a harmadik után már kiderül, hogy a szövegeknek egységes világuk van. És nem csak a narrátor jelenléte, hanem a történetek egymásba átfutó szálai is összekötik a szövegeket. Az, hogy a kiadó elhagyta a tartalomjegyzéket, az nyilván a regény felőli olvasást erősíti. Képzeljen el mondjuk egy olyan regényt, aminek csak a fontosabb fejezetei vannak megírva, nincs kibontva minden szereplő sorsa. Valami ilyesmit szerettem volna csinálni.

Ezek szerint igenis fontos a fejezetek sorrendisége.

Ahogy az előbb említettem, a szövegek külön, apránként készültek, de a szerkezet már megvolt előre a fejemben. Aztán persze menet közben minden alakult és változott, bizonyos szereplőkről írás közben derült ki, hogy találkoztak már, rokonai egymásnak, vagyis valahol keresztezték már egymás útjait. Olyan is megesett, hogy egy évekkel ezelőtti novelláról gondolkodva éjszaka rájöttem, hogy az is ide, ebbe a rendszerbe tartozik. Át kellett persze dolgozni, de a hangütése és a levegője alapján egyértelműen ebbe a sorozatba illeszkedett. De ezek igazából lényegtelen technikai részletek.

Ami fontosabb, hogy benne éltem ebben a szövegben, folyton a szereplők jártak a fejemben, és próbáltam rájönni, ki kicsoda, miért, mitől lett olyan, amilyen? Mi történt vele, hogyan kapcsolódhat a másikhoz? Volt egy rajzom is, de a végén már kívülről tudtam az egész hálózatot. Nem akartam minden szálat elvarrni, mert a befejezetlenség érzése szerintem hozzátartozik ehhez a szorongásos, kicsit nyomasztó világhoz.

A sorrendnél az volt a fő szempont, hogy az egyes szereplők ne időrendben bukkanjanak föl, hanem más-más időpillanatban, lehetőleg ne egymást követő fejezetekben. De ezt se mindig tartottam be. Vagyis a lényeg az volt, hogy a párhuzamosan futó történetek összetört darabkáiból egy olyan mozaikot hozzak létre, ami önmagában és részleteiben is értelmezhető felület. Munka közben úgy képzeltem, az egységes történetek a bűvös kocka oldalai, én pedig szerzőként ide-oda tekergetem ezt a bűvös kockát, és teljesen összekeverem az oldalakat. Az olvasó pedig látja, tudja, mi ez: fejben visszatekergeti, és remélhetőleg élvezi a játékot.

A Pixel szereplői kivétel nélkül erős karakterek, akiket az elbeszélő szinte fotografikus tömörséggel és precizitással ír le. Sokszor úgy éreztem, mintha fényképeket, állóképeket látnék magam előtt. A társkereső irodát működtető Klárika vagy Misi, a biztonsági őr társadalom egy közös rétegét képviselik. Hogyan születnek meg ezek a karakterek?

Javarészt találom őket, a fenti kettőt is találtam, két konkrét embert képzeltem mögéjük. Nem ez volt a foglalkozásuk, a nénié biztosan nem ez, de a figura megfelelőnek látszott. Misit a villamoson hallgattam ki, éppen azt magyarázta mobilon, hogy valakit ketté fog hugyozni, mint a hóembert. Egy nagydarab, szerencsétlen fiú volt, kibuggyant a hasa a nadrágból, kopaszra borotváltatta a fejét, hogy félelmetesebbnek látsszék. Akkor azt gondoltam, ő lesz a felnőtt Misi, mert a gyerek Misi akkor már meg volt írva.

Ő az, aki egy későbbi fejezetben agyonrugdos egy beszipuzott cigányfiút.

A cigányfiú alakja is régtől megvolt, illetve a jelenet, ahogy felbukkan: a Batthyány téren kapaszkodott fel egyszer egy szétszipuzott srác az induló buszra. De mindez nem érdekes, mindenki gyűjtöget, és semmi sem ugyanaz a szövegben, mint a megtalálás vagy kitalálás pillanatában volt, mert a hitelesség nem ezen múlik. A tetovált tarkójú fiút, aki létező személy, például akkor láttam meg, amikor a Vonalkód című könyvem bemutatójára mentem a buszon. Megszólítottam, le is szálltunk és megengedte, hogy lefényképezzem a tetoválását. Fel is raktam a honlapomra Tarkód címmel. Ezt csak azért mesélem el, mert már akkor azt gondoltam, hogy ez nem véletlen, valamit majd kezdeni kell vele. És később belőle lett az egyik szereplő a Pixelben. Minden apró részlet jó valamire, csak félre kell tenni és kivárni, amíg felhasználható lesz.

Számomra úgy tűnt, a Pixelben az olvasó kétszeresen is ki van szolgáltatva a narrátornak. Egyrészt csak olyan információknak vagyunk birtokában, amit az elbeszélő megoszt velünk, de ami még ennél is fontosabb, hogy a tudás, amire szert teszünk a narrátor által, „kegyetlen”. Rajta keresztül az igazság birtokosává leszünk – olyan információk tulajdonosai, amiket a szereplők még csak nem is sejtenek –, s ezáltal még kegyetlenebbnek látjuk az életüket. Mindentudó a Pixel elbeszélője?

Egyfelől igen, másfelől azért idézőjelben vannak a mesélés gesztusai. A beépített narrátor egyfelől mindent tud a szereplőkről és azok környezetéről, másfelől az elbeszélő és az implicit szerző el van távolítva, hiszen az elbeszélő fölött még ott van a Sors is. A sors, a végzet sokszor előkerül a szövegben, megszabja a szereplők elbeszélt valóságon túli életét – tételezzük fel, hogy van ilyen – és ilyen értelemben uralja a beépített narrátorét is!

A kötet Huszonnyolcadik fejezete egy műalkotásról szól. A térd története mintha az egész kötet allegóriája lenne. Jean-Philippe műalkotása közelről teafilterek „alaktalan halma”, távolabbról maga a „Mű”.

Ez a fejezet tulajdonképpen meglehetősen direkt utalás arra, hogyan olvasandó maga a könyv. Jean-Philippe szenvedélyesen alakítja azt a formát, amit a maga teljességében csak ő láthat. Ő is csak belülről, hiszen a percepcióhoz szükséges külső emberi nézőpont nem létezik. Az emlékezetében élő férfitorzót akarja megcsinálni, de a belső látvány eleve nem fordítható át külsővé, másrészt mindezt egy zárt tetejű műteremben teszi, felső nézőpontra komponálva. Az is lényeges, hogy dokumentálja a saját munkáját, és a dokumentáció is az alkotás része, vagyis a mű maga a folyamat. De ha az ember ilyeneket mond, mindjárt hülyét is csinál magából, annyira banálisan hangzik. Inkább nem is folytatom, jó?

Egyébként valódi műtárgy Jean-Philippe alkotása?

Volt a kilencvenes évek első felében egy kiállítás az Újlipótvárosi Galériában, ott láttam Lévai Nóra textilművész teafilterekből készült nagy, különös installációját. Az sík felület volt, a falra rögzítették. Akkoriban több ilyet is csinált, de amikor idén, a könyv befejeztével sikerült vele fölvennem a kapcsolatot, kiderült, hogy ezek azóta mind megsemmisültek, nincs már meg egyik se. Egyetlen papírfotó maradt meg, ezt digitalizálta aztán a Magvető, s ezt használta fel Pintér József a könyvborítóhoz.

Miért pont erre a műre esett a választása?

Legtöbben nem jönnek rá, hogy a képen filterek vannak, mert ebben a kicsinyítésben a mintázat inkább valami szőttesre emlékeztet. De nem érdekes, az sem áll távol a szöveg logikájától. A lényeg, hogy én tudom, azok ott filterek. A filter többször is felbukkan egyébként a könyvben, és az ezzel kapcsolatos asszociációk is: a lógatás, a beszivárgás, a madzag. Az egyik szereplő például úgy mozgatja, táncoltatja a filtereket, mint a marionetteket, vagy mint az elbeszélő magukat a szereplőket. Sokszor szóba kerül mindenféle madzag, ami nem látszik. Ez olyan volt nekem, mint valami férc, ami összefűzi a darabokat. És szerepel az emberöltő szó is, az emberi sorsok össze vannak öltve egymással.

Nézze meg egyszer, a teafilterek az emberi bőrszín összes árnyalatát megmutatják! Amikor annak idején, egy rövid ideig szobrásznak tanultam, teafilterrel patináztuk a fehér gipszöntvényeket. Halvány terrakotta színt kaptak a teától, mintha agyagból készültek volna. Az a szín nagyon közel áll az emberi bőr színéhez. Ezek apróságok, de nekem írás közben támpontot jelentenek a pici összefüggések. Azt egyébként, hogy ezektől válna líraivá a szöveg, egyáltalán nem gondolom, mint ahogy azt sem, hogy lírai. Nem az.

Miért érezte fontosnak, hogy az amúgy is rövid szövegek tematizálják az elbeszélő szerepét?

A narrátor feladata, hogy tematizálja a történetmondást. Van ugye, a kortárs prózának ez az öngyötrő, munkanehezítő kételye, hogy szöveg vagy történet, és ez a kétely itt áttevődik a szerzőről a narrátorra. Azt nézem én is folyton olvasóként, ki, milyen kerülő úton lopódzik vissza a történethez, hogy a kecske is jóllakjon, vagyis el lehessen mondani azt a rohadt sztorit Mari néniről, de megmaradjon a posztmodern káposzta is, ha már ennyi időt eltöltöttünk a káposztanemesítéssel.

Eredetileg a Litera.hu oldalán: >>>