15. fejezet, avagy a köldök története

(A kötetbeli szövegváltozat)

A tanárnő leült az asztalhoz és elkezdte tenyérrel szétlapítgatni a tésztát. Azt találta ki, hogy idén karácsonyra nem bejglit süt, abból úgyis mindenkinek elege van, hanem mézeskalácsot. A férje rokonságában sok gyerek volt, őket akarta meglepni. Laposra ütögette a tésztát, aztán egy kávéspohárral karikákat vágott belőle. Más sütőforma nem volt nekik otthon, de vicces kis fejeket így is lehetett csinálni.

A szemek mandulából készültek, a száj helyére benyomta a mutatóujja körmét. Készített szomorú meg vidám arcot is, kirakta őket szép sorban az alufóliára. A ferde szemű kis fejekről eszébe juthatott valami, amitől iszonyúan lelassult: félig üresen, szórakozottan csúsztatta be a tepsit a helyére. A maradék tésztából már nem is fejecskéket gyúrt, csak egyszerűen belenyomott a közepükbe egy nagy, ehető díszgyöngyöt. Ült a sütő mellett és bámult a levegőbe, mint aki nincs is jelen. A férje figyelte őt, ahogy így bambul előredőlve, és rettenetesnek találta. Egy ideje elkezdett hízni, idétlen vörös színűre festette a haját és naphosszat alig szólt. Ha legalább egy gyereket szült volna – de még azt se. Tulajdonképpen csak tehetetlenségből nem hagyta el a feleségét, bár évek óta meg akarta tenni.

Pedig a nőnek volt egy gyereke, csak a férj nem tudott róla. Senki, de senki nem tudott arról a gyerekről, és néha maga az asszony is azt gondolta, hogy meg sem született, hogy mindaz, ami történt, az egy másik időben, egy idegen történetben zajlott, és az a tizenkilenc éves lány talán nem is ő volt.

Az érettségi után kihagyott egy évet, a szülei kiküldték Nancyba bébiszitterkedni. Akkor a sors – először és szinte utoljára – többféle lehetséges történetet felkínált. A valóság pedig a legrosszabbra bökött rá, hogy jó, haladjunk, legyen ez. A tanárnő ott, Nancyban ismerkedett meg azzal a fiúval, aki aztán soha többé nem válaszolt az itthonról légipostával küldött levelekre. A felvételi sikerült, fölvették angol–francia szakra. A menstruáció elmaradását a sok éjszakázással meg stresszel magyarázta. Amikor kiderült, hogy terhes, a gyereket már nem lehetett elvetetni, halasztani kellett az első évet. A szülei a kilenc hónap alatt végig nem bocsátottak meg neki, felelőtlennek, hálátlannak nevezték és folyton a jövőjével hozakodtak elő. Attól féltek, hogy sose végzi majd el az egyetemet. Ajtócsapkodásba, sírásba fulladt akkoriban minden este. Ráadásul az apjáék mind a ketten dolgoztak, ügyvédek voltak, csekély affinitással a nagyszülő-szerephez.

A kórházba csak az anyja jött be, komor arccal sétálgatott a folyosón. A szülés viszonylag könnyen zajlott, ám amikor a szülész elvágta a köldökzsinórt, a lány a megkönnyebbülés helyett valami furcsa gyötrelmet látott az arcán. A gyereknek sűrű fekete haja és lapos, pici feje volt.

– Mongolidióta – mondta később hideg hangon az anyja. – Hallod? Down-kóros.

Ő akkor ezt alig értette. Kimerülten feküdt a kórházi ágyon, és az jutott eszébe, hogy up and down, ez most mind nem is vele történik. Csak végtelen fáradtságot érzett és valami homályos késztetést, hogy most, ebben az utolsó pillanatban mégiscsak jóvá tegye a szülei és a tágabb család ellen elkövetett rettenetes bűnt, hogy visszafogadják és újra gyerek lehessen, megint csukott ajtó mögött, hason fekve heverhessen az oldalsó kisszobában.

A procedúra nem volt bonyolult. Egy pattanásos nő ledarált valami betanult szöveget az anyaságról, aztán színpadiasan átnyúlt az asztal fölött és megfogta a kezét azzal, hogy nincs egyedül. Pedig kimondhatatlanul egyedül volt, az egy hét gondolkodási idő alatt senki nem ejtett otthon egy árva szót se az újszülöttről. Még vérzett, amikor aláírta a papírt, hogy véglegesen és visszavonhatatlanul lemond róla.

Ám hiába vágták el a köldökzsinórt, valami láthatatlan kötelék mégiscsak megmaradt, ami nem engedte felejteni. Sőt, mintha a titokkal az anyja a köztük lévő köldökzsinórt igyekezett volna szorosabbra húzni, olyannyira, hogy a tanárnő néha azt érezte, szinte megfojtja vele.

Sokszor eszébe jutott a gyerek, és ilyenkor mindig kiszámolta, hogy éppen mennyi idős lehet. Öt, tíz, aztán tizenöt, húsz. Szerette azt képzelni, hogy van egy titokzatos, távoli ország, talán valahol Ázsiában, ahol csupa kövérkés, ferde szemű, mosolygó ember lakik. Hogy oda utazott el az ő kislánya is, és ott él egy redős szemű, mosolygó férfi rövidke, szerető karjaiban. És pontosan tudta, hogy nem így van. Hogy a gyerek nyilván valami otthonban tengődik a világ végén, messze a fővárostól. Valahányszor egy Down-kóros fiatal nőt látott, az jutott eszébe, hogy esetleg ő az. És hogy igazából soha többé, ha akarná, se tudná megtalálni a világban, nem léphetne oda hozzá és nem kutathatná megilletődve az arcvonásait, hiszen mindnyájan olyan egyformák, mintha mind egymás testvérei volnának, és boldog, áttetsző örömtől sugárzó arcukkal, elálló fülükkel sokkal jobban hasonlítanának egymáshoz, mint elgyávult, méltatlan szüleikhez.

Időnként az is fölmerült benne, hogy talán meghalt. Tudta, hogy ez a kromoszóma-rendellenesség sokszor szívbetegséggel is jár, hogy sokan meg se érik a felnőttkort. De közben szinte biztos volt abban is, hogy megérezte volna a pillanatot, amikor az a gyerek elmegy a világból.

Úgy húsz perc elteltével elkészültek a kis fejek, a konyhában mézeskalács illata terjengett. Kesztyűt húzott, kirakta őket egy kerámiatálra. Kicsit sápadtnak tűntek, talán magasabb hőfokot kellett volna beállítani. Bekészítette a fóliára a kerek formákat a kis gyönggyel, és ezúttal jóval melegebbre állította a sütőt.

Ült előtte a sámlin meggörnyedve, és meglepve látta az üvegen át, hogy a középre benyomott gyöngyök szinte azonnal kiolvadnak, a tészta meg felpúpozódik. Olyan lett mindegyik kalács, mint egy kerek has, a kiolvadt gyöngy helyén az üres köldökkel.

– Tulajdonképpen még nekünk is lehetne egy gyerekünk, nem? – kérdezte váratlanul a férje a háttérből, miközben az egyik frissen sült mézeskalácsot rágcsálta.

– Nem – válaszolta meglepő határozottsággal, hátra se pillantva a tanárnő. Csönd lett. A feje mellett, mint egy időzített bomba, szárazon kattogott a sütőóra.

Népszabadság - Hétvége melléklet, 2011. január 29.

A köldök története

A tanárnő leült az asztalhoz, és elkezdte tenyérrel szétlapítgatni a tésztát. Arra gondolt, hogy idén nem bejglit süt, abból úgyis mindenkinek elege van, hanem mézeskalácsot. A férje rokonságában sok gyerek volt, őket akarta meglepni. Laposra ütögette a tésztát, aztán egy kávéspohárral karikákat vágott belőle. Más sütőforma nem volt nekik otthon, de vicces kis fejeket így is lehetett csinálni.

A szemek két mandulából készültek, a száj helyére benyomta a mutatóujja körmét. Készített szomorú meg vidám arcot is, kirakta őket szép sorban az alufóliára. A ferde szemű kis fejekről eszébe juthatott valami, amitől iszonyúan lelassult: félig üresen, szórakozottan csúsztatta be a tepsit a helyére. A maradék tésztából már nem is fejeket gyúrt, csak egyszerűen belenyomott a közepükbe egy nagy, ehető díszgyöngyöt. Ült a sütő mellett és bámult a levegőbe, mint aki nincs is jelen. A férfi figyelte, ahogy így bambul, és rettenetesnek találta. Egy ideje elkezdett hízni, idétlen vörös színűre festette a haját és naphosszat alig szólt. Ha legalább egy gyereket szült volna – de még azt se. Tulajdonképpen csak tehetetlenségből nem hagyta el a feleségét, bár évek óta meg akarta tenni.

Pedig a nőnek volt egy gyereke, csak a férj nem tudott róla. Senki, de senki nem tudott arról a gyerekről, és néha maga az aszszony is azt gondolta, hogy meg sem született, hogy mindaz, ami történt, az egy másik életben zajlott, és az a tizenkilenc éves lány talán nem is ő volt.

Az érettségi után kihagyott egy évet, a szülei kiküldték Nancyba bébiszitterkedni. Ott ismerkedett meg azzal a fiúval, aki aztán soha többé nem válaszolt az itthonról légipostával küldött levelekre. A felvételi sikerült, fölvették angol–francia szakra. A menstruáció elmaradását a sok éjszakázással meg stresszel magyarázta. Amikor kiderült, hogy terhes, a gyereket már nem lehetett elvetetni, halasztani kellett az első évet. A szülei a kilenc hónap alatt végig nem bocsátottak meg neki, felelőtlennek, hálátlannak nevezték és folyton a jövőjével hozakodtak elő. Attól féltek, hogy sose végzi majd el az egyetemet. Ajtócsapkodásba, sírásba fulladt akkoriban minden este. Ráadásul az apjáék mind a ketten dolgoztak, ügyvédek voltak, csekély affinitással a nagyszülői szerephez.

A kórházba csak az anyja jött be, komor arccal sétálgatott a folyosón. A szülés viszonylag könnyen zajlott, ám amikor a szülész elvágta a köldökzsinórt, a lány a megkönnyebbülés helyett valami furcsa gyötrelmet látott az arcán. A gyereknek sűrű fekete haja és lapos, pici feje volt.

– Mongolidióta – mondta később hideg hangon az anyja. – Hallod? Down-kóros. Ő akkor ezt alig értette. Kimerülten feküdt a kórházi ágyon és az jutott eszébe, hogy up and down, ez most mind nem is vele történik. Csak végtelen fáradtságot érzett, és valami homályos késztetést, hogy most, ebben az utolsó pillanatban mégiscsak jóvátegye a szülei és a tágabb család ellen elkövetett rettenetes bűnt, hogy ő maga újra gyerek lehessen, hogy hagyják végre békén, és megint csukott ajtó mögött, hason fekve aludhasson az oldalsó kisszobában.

A procedúra nem volt bonyolult. Egy pattanásos nő ledarált valami betanult szöveget az anyaságról, aztán színpadiasan átnyúlt az asztal fölött és megfogta a kezét azzal, hogy nincs egyedül. Pedig kimondhatatlanul egyedül volt, az egy hét gondolkodási idő alatt senki nem ejtett otthon egy árva szót se az újszülöttről. Még vérzett, amikor aláírta a papírt, hogy véglegesen és visszavonhatatlanul lemond róla.

Ám hiába vágták el a köldökzsinórt, valami láthatatlan kötelék mégiscsak megmaradt, ami nem engedte felejteni. Sőt, mintha a titokkal az anyja a köztük lévő köldökzsinórt igyekezett még volna szorosabbra húzni, olyannyira, hogy néha a tanárnő azt érezte, szinte megfojtja vele.

Sokszor eszébe jutott a gyerek, és ilyenkor mindig kiszámolta, hogy éppen mennyi idős lehet. Öt, tíz, aztán tizenöt, húsz. Szerette azt képzelni, hogy van egy titokzatos, távoli ország, talán valahol Ázsiában, ahol csupa kövérkés, ferde szemű, mosolygó ember lakik. Hogy oda utazott el az ő kislánya is, és ott él egy ferde szemű, mosolygó férfi rövidke, szerető karjaiban. És pontosan tudta, hogy nem így van. Hogy a gyerek nyilván valami otthonban tengődik a világ végén, messze a fővárostól. Valahányszor egy Down-kóros fiatal nőt látott, az jutott eszébe, hogy esetleg ő az. És hogy igazából soha többé, ha akarná se tudná megtalálni a világban, nem léphetne oda hozzá és nem kutathatná megilletődve az arcvonásait, hiszen mindnyájan olyan egyformák, mintha mind egymás testvérei volnának, és boldog, áttetsző örömtől sugárzó arcukkal, elálló fülükkel sokkal jobban hasonlítanának egymáshoz, mint elgyávult, méltatlan szüleikhez.

Időnként az is fölmerült benne, hogy talán meghalt. Tudta, hogy ez a kromoszóma-rendellenesség sokszor szívbetegséggel is jár, hogy sokan meg se élik a felnőttkort. De közben szinte biztos volt abban is, hogy megérezte volna a pillanatot, amikor az a gyerek elmegy a világból.

Úgy húsz perc elteltével elkészültek a kis fejek, a konyhában mézeskalács illata terjengett. Kesztyűt húzott, kirakta őket egy kerámiatálra. Kicsit sápadtnak tűntek, talán magasabb hőfokot kellett volna beállítani. Bekészítette a fóliára a kerek formákat a kis gyönggyel és ezúttal jóval melegebbre állította a sütőt.

Ült előtte a sámlin meggörnyedve, és meglepve látta az üvegen át, hogy a középre benyomott gyöngyök szinte azonnal kiolvadnak, a tészta meg felpúpozódik. Olyan lett mindegyik kalács, mint egy kerek has, a kiolvadt gyöngy helyén az üres köldökkel.

– Tulajdonképpen még nekünk is lehetne gyerekünk, nem? – kérdezte váratlanul a férje a háttérből, miközben az egyik frissen sült mézeskalácsot rágcsálta.

– Nem – válaszolta meglepő határozottsággal, hátra se nézve a tanárnő. Csönd lett. A feje mellett, mint valami időzített bomba, szárazon kattogott a sütőóra.