17. kilátás

Amikor kijöttem a Vadászra átkeresztelt régi Oroszlán nevű kocsmából, a két üveg jéghideg csehszlovák sörrel a kezemben, rögtön láttam, hogy a szürke furgon ott áll az utca túlsó oldalán, és tudtam, hogy nem lesz más választásom, muszáj lesz elfussak mellette, és tudtam, hogy utána végig ott fog jönni mögöttem, ahogy a két sörrel a kezemben futni fogok vissza az iskola fele, de azt is tudtam, hogy nincs mit csinálni, akkor is muszáj lesz futni, mert Sándor elvtárs, a tornatanár, azt mondta, hogy aki nem ér vissza kicsengetésre a két üveg sörrel, azt évharmad végén meg fogja buktatni, mert ez most fontosabb, mint bármilyen felmérő futás, azt a négy láda sört azelőtt való vasárnap nyerte szkanderen a Vadász főpincérétől, és tudja, hogy ha nem hozatja el onnan minél hamarabb, akkor azt a törzsvendégek meg fogják inni, úgyhogy indulás, fusson-rohanjon mindenki, ahogy csak bír, akik a leggyorsabban visszaérnek, azokat még lehet, hogy meg is kínálja, egy pikoló még soha senkinek se ártott meg, majd meglátjuk, hogy milyen jó lesz az a futás után, tiszta orvosság.

A szürke furgon akkor már két napja követett, nem mertem elmondani senkinek, mert tudtam, hogy úgyse hinnék el, ha meg elhinnék, az még rosszabb lenne, mert ők is biztos nagyon jól tudják, hogy mi szokott azokkal történni, akikét egyszer elkezdenek kocsival követni a belbiztonságiak, és attól kezdve többet senki se merne szóba állni velem. Szerencsére nem jött mindig a nyomomban, hanem csak többször láttam iskolából menet meg jövet, meg egypárszor akkor is, amikor a csorgóra vagy a focipályára mentem, a rendszáma csak három számból állt, úgyhogy tudtam, hogy csak a belbiztonságiak lehetnek, ki másnak is lenne olyan tükörüveg ablakú szürke furgonja, nem tudtam elképzelni, hogy vajon mit akarhatnak tőlem, megtudták volna valahogy, hogy ott voltam, amikor a vasgyári munkások felgyújtották az üzletet, vagy azt, hogy a múltkor áramszünet alatt bemásztunk Ferivel a mozi titkos termébe, inkább nem akartam gondolni se rá, mindig úgy csináltam, minthogyha nem is vettem volna észre.

A két sörösüveg olyan hideg volt, hogy majdnem ráfagyott a kezem a nyakukra, az ujjaim egy perc alatt annyira elgémberedtek, hogy alig bírtam már tartam az üvegeket, nem is éreztem már a fogásukat csak a jeges hideget, nem kezdtem azonnal futni, egy pillanatig csak álltam ott, a vendéglő kapujában, rajtam kívül senki más se volt az utcán, a többiek már rég elindultak visszafele, utolsónak értem a vendéglőbe, mert eléggé bicegve futottam, még mindig fájt a bokám attól, hogy azelőtt való nap megpróbáltam tizenegyest rúgni a kipukkadt bőrlabdával, amit a fiúk viccből kitömtek apró kavicsokkal, szóval nem indultam el azonnal, azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha a másik irányba mennék és nem a furgon fele, de tudtam, hogy akkor a Főtér fele kéne kerüljek, úgy meg legalább másfél kilométerrel hosszabb a táv, nem, így fájós lábbal semmiképpen se értem volna vissza kicsengetésre, úgyhogy vettem egy nagy levegőt, aztán elkezdtem mégis futni a furgon fele, közben azt gondoltam, hogy hátha nem is ugyanaz a furgon, hátha egy másik, csak véletlenül áll itt, a járda mellett, nem is miattam jött egyáltalán, éreztem, hogy az üvegekben lötyög egy kicsit a sör, a furgon hátsó ajtajának a tükörüveg ablakában már messziről láttam magam, ahogy fehér tornatrikóban és fekete rövidnadrágban szaladok, a tükör eltorzított, hol nagyon magasnak, hol nagyon alacsonynak láttam magam, odaértem a furgon mellé, tudtam, hogy mindjárt hangosan fel fog pörögni a motor, és el fog indulni utánam, de nem történt semmi, gyorsan elszaladtam mellette, annyira féltem, hogy szinte alig éreztem, hogy fáj a lábom, a furgon még mindig nem indult el, futottam tovább, öt métert, tíz métert, a furgon még mindig nem indult el, már az utca felénél voltam, legalább huszonöt méterrel elhagytam, és már tényleg azt gondoltam, hogy kész, megúsztam, de akkor a furgon egy hangosat dudált, és attól úgy megijedtem, hogy majdnem megálltam, majdnem elejtettem a sörösüvegeket, a furgon motorja meg felbőgött, és hallottam, hogy el is indult, és aztán már ott is volt mellettem, és megint hangosan rám dudált, de én akkor se álltam meg, hanem azért is futottam tovább, na és akkor a furgon megelőzött, és fél kerékkel felparkolt a járdára, és megállt, és tudtam, hogy vége, elkaptak, eddig valamiért vártak, de most már kész, most már elkaptak, most már visznek engem is, hátranéztem, vissza a vendéglő irányába, az jutott eszembe, hogy ha visszaszaladnék, akkor lehet, hogy oda már nem jönnének be utánam, de tudtam, hogy ez hülyeség, mert bejönnének, de akkor is meg kell fordulni, nem szabad feladni, és már fordultam is, de akkor elkezdett lassan kinyílni a furgon ajtaja, és valaki a nevem mondta, és azt, hogy álljak meg, ne mozduljak, a nagyapám hangja volt, ahogy az ajtó teljesen kinyílt, láttam, hogy tényleg a nagyapám az, de tudtam, hogy ezt csak az ijedtség miatt képzelem, és nem szabad odanézni, hanem futni kell, de mégis odanéztem, és tisztán láttam, hogy a nagyapám az, tényleg ő volt, hangosan rám kiáltott, hogy nehogy el merjek futni, mert isten bizony keresztülhajt rajtam, másszak be azonnal oda mellé a kocsiba, mert beszélni akar velem, én meg éreztem, hogy átfut rajtam a megkönnyebbülés, olyan volt, mint a fáradtság, amit futás után szoktam érezni, csak valahogy forróbb, de ez csak egy pillanatig tartott, aztán éreztem, hogy megint összeszorul a gyomrom, mert el se tudtam képzelni, hogy mit akarhat tőlem a nagyapám, csak évente kétszer szoktunk találkozni, és most nem volt se névnapom se születésnapom, úgyhogy hátráltam egy lépést és úgy mondtam, hogy nem mászhatok, titkár elvtárs, mert felmérő futás van, és nem akarok megbukni, mert nem akarom anyát ezzel is szomorítani, nagyapám erre azt mondta, hogy ne törődjek én a futással, majd ő szépen végigvisz a távon, előbb ott leszünk, mint a többi szerencsétlen, és nem akarja még egyszer mondani, de szálljak be azonnal, úgyhogy akkor beszálltam, és leültem szépen a műbőr ülésre, a két üveg sört meg letettem a lábomhoz, a bordázott gumiszőnyegre, aztán elkezdtem egymáshoz dörzsölni a két tenyerem, hogy melegedjenek már fel.

Nagyapám becsapta a furgon ajtaját, gázt adott, és lekanyarodott a járdáról, egy darabig semmit se szólt, aztán egyszer csak azt mondta, hogy ő mindig utált futni, és reméli, hogy én se szeretek, én meg mondtam, hogy nem hát, nagyapám akkor bólintott és mondta, hogy nagyon jó, látszik, hogy az ő unokája vagyok, én meg erre nem mondtam semmit, hanem csak nagyapámat néztem, meg akartam kérdezni, hogy honnan szerezte ezt a furgont, és azt is, hogy ő járt-e három napig a nyomomban, és hogyha igen, akkor miért, és akkor egyszer csak észrevettem, hogy nagyapámnak félre van gombolva az inge, és nem is volt rajta nyakkendő, az egyik oldalon tejesen ki is lógott az öltönyéből az inge gallérja, ezen úgy meglepődtem, hogy nem is kérdeztem semmit, csak néztem magam elé, ki az ablakon, azelőtt még sose ültem ilyen furgonban, sokkal magasabban volt az ülés, mint egy rendes kocsiban, messzebbre is lehetett látni.

Amikor a sarokra értünk, nem az iskola felé fordultunk, hanem a másik irányba, rá a régi Sáros utcára*, aztán az utca végén megint nem balra mentünk, arra, amerre a Főtér volt, hanem jobbra, a Kálvária felé, és akkor gondoltam, hogy mégiscsak meg kéne kérdezni a nagyapámtól, hogy hova megyünk, de mielőtt megszólalhattam volna, nagyapám felém fordult, a fejét csóválta, úgy mondta, hogy rossz rám nézni, annyira meg vagyok ijedve, és nem érti, hogy mért félek tőle annyira, én meg mondani akartam, hogy nem félek egyáltalán, csak még mindig fáj a lábam a futástól, meg fázom is így tornaruhában, de még nem is szólaltam meg, nagyapám már rám mordult, hogy ne aggódjak már annyit, becsületszavát adja, hogy kicsengetésre vissza fogunk érni, de előtte mutatni akar nekem valamit, az apámnak is megmutatta annak idején, nyugodjak már meg, ne féljek már annyira, nem akar nekem semmi rosszat, én meg erre se mondtam semmit, csak néztem, mert annyira meg voltam lepődve, mert nagyapám eddig sose szokta emlegetni apámat, soha, egyszer se, és senki másnak se tűrte el, hogy előtte emlegesse apát, úgy csinált, mintha nem is lett volna neki fia egyáltalán, annyira haragudott azért, mert apa bemocskolta a nevünket, szégyent hozott rá és az egész családra, amikor aláírta azt a petíciót, mert mindenki azt hitte, hogy a nagyapám írta alá, mert apát pont úgy hívták, ahogy nagyapát, és ahogy engem, mindig is így hívtak minden elsőszülött fiút a családban, és rettenetes botrány volt, nagyapám azonnal le kellett mondjon, és nyugdíjba kellett menjen, és még örülhetett, hogy nem lett nagyobb baja, úgyhogy tényleg eléggé csodálkoztam, de szólni azért nem szóltam semmit, ahogy mentünk tovább, az jutott eszembe, hogy mégiscsak mondani kéne már valamit, mert az mégse lehet, hogy csak ülök, és nem szólok egész úton egy árva szót se, az jutott eszembe, hogy legalább azt meg kéne érdeklődjem, hogy nagymamám hogy van, nem javult-e valamit az állapota, de ha ezt nem, akkor azt mégiscsak meg kéne kérdezzem, hogy mi az, amit nagyapám meg akar mutatni, és hogy miért volt olyan fontos, hogy külön eljött utánam ezzel a furgonnal, és már azon gondolkoztam, hogy is kéne akkor feltegyem ezt a kérdést, de akkor nagyapám egyszer csak megszólalt, nem nézett rám, de a szája sarkán láttam, hogy mosolyog, azt mondta, hogy nagyon örül, hogy nem kíváncsiskodok, hanem szépen felnőttesen várok, mert van már annyi eszem, hogy megértsem, hogy nem kell mindent előre tudni, látszik, hogy már igazi nagyfiú vagyok, úgyhogy akkor megint nem mondtam semmit, csak bólintottam egyet, aztán újra kinéztem az ablakon.

Akkor már majdnem a Kálvária legtetején voltunk, már elhagytuk a katonai temetőt, és odaértünk a fegyveres erők főparancsnokának a vadászkastélyához, amit csak ötévente egyszer használt, olyankor, amikor a városunkba látogatott, és egy percig azt hittem, hogy nagyapám oda akar bevinni, azt akarja megmutatni nekem, a Feri nagybátyja egyszer járt bent villanyt szerelni, és azt mesélte, hogy ott bent minden tiszta aranyból van, a vízcsap is meg a fogas is, minden, nagy kedvem nem volt hozzá, de azért megnéztem volna, de aztán elmentünk a magas téglakerítés és a fekete vaskapu mellett, és nagyapám még csak nem is lassított, mentünk tovább, keresztül az erdősávon, aztán odaértünk a nagyréthez, fent, a kilátó alatt, ahol a május elsejei flekkenezéseket szokták tartani a felvonulás után, nagyapám lehajtott az aszfaltozott útról, át a járdán, kikerülte a padokat, elhajtott a helikopterleszálló mellett, a furgon akkorákat huppant, hogy lent a lábamnál mind egymáshoz koccant a két sörösüveg, és nekem is az ülés szélébe kellett kapaszkodni, nagyapám odahajtott a furgonnal egyenesen a nagyrét jobb szélére, a nagy diófához, oda, ahol a meredek kezdődött, lelassított, megállt, leállította a motort, aztán mondta, hogy megérkeztünk, és rám szólt, hogy szálljak ki.

Egy kicsit émelyegtem, mert a furgon eléggé felrázta a gyomromat, mélyeket lélegeztem, úgy, ahogy anya tanított, fél perc alatt el is múlt a hányinger, a furgon ablakának a tükrében azért láttam, hogy még mindig elég sápadt az arcom, nagyapám közben már kiszállt, odament a nagy diófához, onnan mondta, hogy jöjjek, nézzem meg, ott van a lábunk előtt az egész város, innen, ettől a fától a legszebb a kilátás, régebb volt itt egy pad is, de már az oldalkarfáit is elhordták, nem baj, már tavaszodik, már elég meleg a föld, ahogy ezt mondta, már ki is bújt a zakójából, és leterítette a fűcsomókra, oda, a fa alá, és törökülésben leült a zakója szélére, a tenyerével megpaskolta maga mellett a helyet, és mondta, hogy üljek le én is, mire várok, én meg mondani akartam, hogy nem ülök, mert hideg a föld, és nem akarok megfázni, de aztán inkább mégis leültem, nagyapám akkor megveregette a vállamat, és azt mondta, hogy amikor apám kicsi volt, elhozta ide és megmutatta neki a várost, a szülővárosát, mert annak idején őt is elhozta ide az apja, az én dédnagyapám, akit én már nem ismerhettem, és akkor én tudtam, hogy nagyapám mindjárt azt fogja mondani, hogy ígérjem meg, hogy majd én is elhozom ide a saját fiamat, de nagyapám nem mondott semmit, csak sóhajtott egyet, aztán felemelte a fűről a zakója mellől a két üveg sört, nem is vettem észre, hogy mikor vette ki a furgonból, és akkor tudtam, hogy nagyapám most mind a két üveggel meg fogja inni, de nem mondtam semmit, mert tudtam, hogy úgyis mindegy, és nagyapám rámnézett és rám mosolygott, és azt mondta, hogy ne féljek, a tornatanárom régi elvtársa, és ha egy szót is mer szólni, mondjam meg neki, hogy a nagyapám tisztelted, és ne izguljak, mert nem lesz semmi baj, jegyezzem meg, hogy én nem akárkinek az unokája vagyok, nagyapám akkor elhallgatott, egymáshoz tartotta a két üveget, úgy, hogy az egyiket fejjel lefele fordította, és összeakasztotta a kupakjukat, én azelőtt sose láttam ilyet, és valahogy úgy csinált, mintha le akarta volna törni mind a két üveg nyakát, és ezzel egyszerre kinyitotta mind a két sört, a hüvelykujjával lefricskázta a kupakjukat, az egyik üvegből a kezére folyt a fehér sörhab, a fűre rázta, aztán azt mondta, hogy jegyezzem meg, hogy úriember soha nem iszik délelőtt, de neki most már úgyis mindegy, aztán felemelte a sörösüveget és egy hajtásra kiitta majdnem a felét, aztán leengedte az üveget, és felém kínálta és kérdezte, hogy kérek-e, én meg mondtam, hogy nem, és a nagyapám kezét néztem, ahogy az üveget fogta, és láttam, hogy a bőre csupa-csupa ránc, a karórájának a széles barna szíja egészen rászorult a csuklójára, úgyhogy az óraszíj körül valahogy felgyűrődött a bőre, mintha papírból lett volna, vagy minthogyha hirtelen nagyon lefogyott volna, nagyapám meg bólintott, és azt mondta, hogy helyes, akkor még lehet belőlem úriember, és mosolygott, aztán megint belekortyolt a sörbe, és a város felé biccentett és mondta, hogy nézzem meg ezt a várost, jól nézzem meg, úgy, mintha most látnám életemben először, először, vagy pedig utoljára, a város tényleg nagyon szépen látszott, az egész belváros, a vár, a főtér a három templommal, a színház, a múzeum, a régi kórház, a városháza, kijjebb a nagy szürke blokknegyedek az új négyemeletesekkel meg a hatemeletesekkel, a város túlsó oldalán a folyó, a nagy gát meg a vasgyár, nagyapám akkor átkarolta a vállamat és azt mondta, hogy ne azt nézzem, hogy mi hol van, hanem az egészet próbáljam nézni, egyben az egészet, úgy, mintha egy festményt néznék, vagy egy szép lányt, próbáljak egyszerre látni mindent, nem könnyű, de ha sikerül, akkor utána másképp fogom látni a világot. Nagyapám elhallgatott, a várost nézte, néha kortyolt egyet-egyet a söréből, én is a várost néztem, de csak a különböző épületeket láttam, a házakat, az utcákat meg a tereket, elkezdett egy kicsit fújni a szél, tiszta libabőrős lett a karom meg a lábom, nagyapám akkor megint megszólalt, azt mondta, higgyem el, hogy ez a legszebb város az egész világon, még így, borús időben is gyönyörű, igen, ez a legszebb város a világon, de nekem azt tanácsolja, hogy ha megtehetem, azonnal menjek el innen, menjek el, és ne jöjjek vissza soha többet, de ne csak a városból, hanem az országból is, menjek el, hagyjam el a hazámat. Elhallgatott, kiitta az utolsó korty sört is az üvegből, aztán hirtelen elhajította az üveget, egyenesen a város felé, eltelt pár másodperc, aztán hallatszott, hogy az üveg összetörik lent, a meredek alján, a nagy köveken, én még mindig a várost néztem, se a mi blokkunk, se a focipályánk nem látszott, nem tudtam, hogy mit mondjak nagyapámnak, úgyhogy csak bólintottam, nagyapám meg akkor megkérdezte, hogy hallottam-e, hogy mit mondott, én meg mondtam, hogy igen, hallottam, nagyapám akkor azt kérdezte, hogy megértettem-e, én meg mondtam, hogy igen, de nagyapám megrázta a fejét, és azt mondta, hogy nem, nem hiszi, hogy megértettem volna, mert túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ezt megértsem, de jegyezzem meg, jól jegyezzem meg, és ha majd eljön az ideje, akkor jusson eszembe, én akkor mondtam, hogy jól van, meg fogom jegyezni, nagyapám meg bólintott, a kezébe vette a második üveg sört, és szépen lassan elkezdte azt is kortyolgatni, közben még mindig a várost nézte.

A szél közben eléggé felerősödött, elkezdtem rendesen fázni, tudtam, hogy mindjárt vacogni fogok, de azt is tudtam, hogy amíg nagyapám nem issza meg a második üveggel is, addig nem indulunk el, az jutott eszembe, amit abban a jógakönyvben olvastam, amelyiket Szabitól kaptam kölcsön, hogyha az ember a köldökére koncentrál, akkor nem fázik annyira, úgyhogy megpróbáltam szépen odakoncentrálni, de nem lett semmi, ugyanúgy fáztam, gondoltam, hogy fel kéne már állni, menni kéne, kicsengetésre már úgyse fogok visszaérni, lehet, hogy a nagyszünet végére se, biztos nagy botrány lesz, le fognak küldeni az igazgatóhoz, anyát is be fogják hivatni, próbáltam kitalálni, hogy mit lehetne hazudni, de semmi se jutott eszembe, nagyapámra néztem, hogy hátha meg tudom nézni a karóráján, hogy mennyi az idő, de a nagyapám a bal kezében fogta a sörösüveget, úgyhogy nem látszott az órája, de észrevette, hogy odanéztem, mert rám nézett és azt mondta, hogy úgy tudja, hogy mindig magamnál hordom az apám fényképét, én erre bólintottam, nagyapám meg megkérdezte, hogy akkor most is nálam van-e, én meg mondtam, hogy nincs, mert tornaruhában vagyok, és ennek nincs rendes zsebe, úgyhogy otthagytam az iskolás kabátomban, el van dugva, nem a zsebemben hordom, hanem oldalt, a bélésben, nagyapám akkor sóhajtott egyet, és azt mondta, hogy kár, mert szívesen megnézte volna, neki sajnos egy képe sincsen apámról, mindegy, ha nem, hát nem, nem baj, mert azért még mindig elég tisztán emlékszik az arcára, az ilyen dolgokat szerencsére nem lehet elfelejteni, elhallgatott, kortyolt egyet a sörből, az üveg még majdnem félig volt, de nagyapám fél kézzel a földre támaszkodott, felállt, és azt mondta, hogy jól van, menjünk, voltunk már itt eleget, aztán lassan elkezdett feltápászkodni, én gyorsan felálltam és megfogtam a könyökét, és segítettem neki, nagyapám meg rám támaszkodott, és felállt, és mondta, hogy köszöni, aztán elengedett, és fél kézzel elsimította a nadrágján a ráncokat, és szólt, hogy adjam oda a zakóját, én meg lehajoltam és a gallérjánál fogva felemeltem és odaadtam neki, nagyapám nem vette fel, csak a karjára terítette, felemelte a sörösüveget, még harmadáig tele volt, nagyapám akkor azt mondta, hogy ezt már nem fogja meginni, és hirtelen a föld felé fordította az üveg nyakát, és kiöntötte a fűre a maradék sört, és ahogy a sör ömlött lefele, egyenesen kinyújtotta a karját, és elkezdte felfele emelni az üveget, a sörsugár elvékonyodott, a cseppjeibe belekapott a szél, éreztem a szagát, a sör fehéren habzott a füvön, nagyapám leengedte az üveget, azt hittem, hogy mindjárt el fogja hajítani, de csak ledobta a földre, aztán azt mondta, menjünk, a vállára kanyarította a zakóját, a fél karját beledugta, elindult vissza a furgon felé, a zakója másik ujja közben ide-oda lengett, ahogy próbálta a másik karját is beledugni. Lenéztem, a föld teljesen beitta már a sört, már csak a fekete föld látszott a fűcsomók között, ott, ahol ültünk, a nagyapám zakója helyén, egész le volt laposodva a fű, ott volt egymás mellett a két aranyszínű söröskupak, lehajoltam, felvettem és a markomba fogtam mind a kettőt, aztán elindultam én is a nagyapám után.