Caesar halála után kiderült, hogy Brutusnak és társainak nincs valódi politikai programjuk. A köztársaság visszaállítását, a dictatura felszámolását követelték, de a politikai gyilkosságon kívül nem terveztek el semmit. A Római Birodalom valódi problémájára, hogy az évenként választott magistratusok már nem tudták sem átlátni, sem irányítani a hatalmasra nőtt országot, nem kínáltak használható megoldást. A gyilkosság nem várt hatást gyakorolt a római népre. Amikor Caesar végrendeletéből kiderült, hogy minden polgárra 300 sestertiust hagyott, a plebs, a nép az összeesküvők ellen fordult. A merénylők elszámították magukat. Marcus Antonius, aki Caesar consultársa volt Kr. e. 44-ben, a gyilkosok ellen foglalt állást, és hozzá csatlakozott a dictator egykori lovassági parancsnoka, Lepidus is. Caesar végrendeletileg örökbe fogadta unokaöccsét, Octavianust, aki hamarosan kiegyezett Antoniusszal és Lepidusszal. Létrejött a második triumviratus, hogy megvédjék Caesar örökségét, és leszámoljanak a politikus gyilkosaival (Kr. e. 43). Első intézkedésükkel egy újabb politikai tisztogatást hajtottak végre, majd haderejük átkelt görög földre, ahol Philippinél megsemmisítő vereséget mértek Brutusékra (Kr. e. 42). Brutus és Cassius öngyilkos lett.
A győztesek megosztoztak a hatalmon: Antonius a keleti provinciákat kapta, amelyek gazdagsággal és újabb győzelmek lehetőségével kecsegtettek. Octavianus Rómát és a nyugati provinciákat választotta. Lepidust háttérbe szorították: bár pontifex maximus lett, befolyása csak az afrikai provinciákra terjedt ki (az ekkor még független Egyiptom nélkül). Később Lepidust megfosztották minden hatalmától, csak a főpapi tisztét tarthatta meg Kr. e. 12-ben bekövetkező haláláig.
Antonius időközben meghódította az egyiptomi Kleopátra szívét. Házasságukból három gyermek is született. Antonius a római hadsereg segítségével Egyiptom számára igázott le egyes területeket. A Róma fölötti hatalmát hadserege megerősítésével előkészítő Octavianus ezt alaposan kihasználta propagandájában. Antoniust hazája elárulásával vádolta, és keleti kényúrként festette le. A háború Kr. e. 31-ben tört ki a két politikus között. Antonius és Kleopátra flottáját Octavianus és kiváló hadvezére, Agrippa a görög partok mellett, Actiumnál állította meg. Kleopátra elmenekült a csatatérről, Antonius követte őt, sorsára hagyott hajóhadukat pedig Agrippa verte szét (Kr. e. 31). Octavianus partra szállt Egyiptomban, ahol Kleopátra és Antonius az öngyilkosságba menekült, Caesar fiát pedig megölték. Kr. e. 30-ban Octavianus kezébe került Róma valamennyi hadserege. Egyiptomot római provinciává tette, de megtartotta saját kezelésében. Politikai ellenfelei részben a proscriptiók, részben az azt követő polgárháborúk során meghaltak, akik pedig életben maradtak, rémülten bujkáltak, vagy behódoltak a birodalom új urának. Octavianus hivatalosan azonban semmi olyan tisztséggel nem rendelkezett, ami ellentmondott volna a köztársaság (res publica) törvényeinek és szellemének. Még csak dictatorrá sem neveztette ki magát, mint korábban Caesar, igaz, imperatorként a hadsereg főparancsnoka volt. A Római Köztársaság ideológiája a királyság intézményének gyűlöletén alapult, így nem csoda, hogy Octavianus úgy akarta megvalósítani egyeduralmát, hogy az látszatra ne különbözzön a köztársaságtól. Választottak consulokat, a senatus működött, minden korábbi intézmény és hivatal érvényben maradt. Ennek ellenére mindenki tudta, hogy Octavianus fegyverrel ragadta magához a hatalmat, és uralma – éppúgy, mint utódaié – katonai diktatúrán alapult. Amikor már biztosnak érezte uralmát, eljátszott egy látványos színjátékot: minden hatalmát átadta a senatusnak és a római népnek (Kr. e. 27). Ezt az évet tekinthetjük az új rendszer, a principatus születésének. A principatus Augustus egyik tisztségéről kapta nevét, ő lett a senatus első embere (princeps senatus). Ezzel azt a látszatot keltette, hogy ő a köztársaság vezetője, nem pedig császár. Kr. e. 27-ben a senatus felruházta a megtisztelő Augustus (= ’fenséges’) névvel. Az Augustus név egyben hivatalos programot is jelentett. (Az Augustus szó a ’növel’ jelentésű latin augeo igéből származik, ezzel kifejezi a senatus elvárását: Augustus növelje meg a birodalmat és annak hatalmát.) A program annyira sikeresnek bizonyult, hogy Augustust követően valamennyi császár fölvette ezt a nevet.
Augustus legfontosabb célját a birodalom határvonalának megszilárdítása jelentette. Kerülte a hódító háborúkat, de a Duna és a Rajna vonalát mindenhol el akarta érni, mivel az olcsó vízi szállításra szüksége volt a hadseregnek és a coloniák római telepeseinek. A pannon felkelés leverése után római csapatok állomásoztak a Kr. e. 9-ben elért Pannonia területén (Kr. u. 6–9). Minthogy a polgárháborúk elültével a birodalom határain belül és kívül is béke honolt, be lehetett zárni Ianus templomának kapuit, és meg lehetett hirdetni az augustusi vagy római békét (pax Augusta vagy pax Romana). A béke és az abból következő gazdasági fellendülés vezetett el az augustusi ’aranykor’ propagandájához. Szinte hihetetlen, de az egész birodalom békéjét mindössze 28 legio, vagyis a segédcsapatokat nem számolva mintegy 143 000 fős katonaság tartotta fönn. Egy legio ugyanis ekkor 5000 gyalogosból és 120 lovasból állt. Augustus propagandájának legfontosabb eszköze az irodalom, a költészet volt. A császár saját korát a birodalom aranykoraként akarta bemutatni. E célnak feleltek meg építkezései is. A propaganda olyan sikereket ért el, hogy nagyrészt még ma is meghatározza – méghozzá Augustus szándékának megfelelően – a róla alkotott képet. Maecenas a legtehetségesebb költőket és írókat kérte föl Augustust és aranykorát dicsőítő művek megírására. Közülük is kiemelkedik Horatius és Vergilius alakja. Horatius alacsony sorból származott, de alapos irodalmi képzésben részesült. Kivételes tehetsége azt is elfeledtette Octavianussal, hogy a költő Philippinél a másik oldalon harcolt. Maecenas birtokot adományozott neki, és az anyagi biztonságot elnyert költő nem maradt hálátlan. Titus Livius, a kiváló történetíró ugyancsak Augustus felkérésére írta meg a birodalom történetét.