Az 1956 utáni első fél évtized még sok vonásában hasonlított az 1948-cal kezdődő korszakra. A kommunista diktatúra teljes újjáépítése során először elsorvasztották a forradalom idején alakult pártokat, majd a kádári hatalom leszámolt azokkal a koráb-bi MDP-csoportokkal, akik eljutottak ahhoz a gondolathoz, hogy szocialista eszméiket ne diktatórikus úton próbálják megvalósítani. Egyúttal megfélemlítették az értelmiséget, és igyekeztek megtörni a társadalom valamennyi csoportját.
A forradalommal kapcsolatos büntetőjogi szankciók áldozatai között éppen a munkások voltak többségben, akik a rendszer ideológiájának állandó hivatkozási alapját képezték. Amikor a rendszer stabilabbá vált, az úgynevezett kétfrontos harc jegyében felléptek a Rákosi-korszak leginkább szem előtt lévő személyiségeivel szemben.
Rákosi maga nem térhetett vissza szovjetunióbeli száműzetéséből, és hamarosan meg is szűnt a rákosista vonal, mint az MSZMP-n belüli politikai csoport. Péter Gábort és Farkas Mihályt elítélték, de a börtönben privilegizált helyzetük volt az ’56-os elítéltekhez képest, és egyéni kegyelemmel hamarosan szabadultak.
Gerő Ernőt és a továbbra is a Szovjetunióban tartózkodó Rákosi Mátyást 1962-ben kizárták a pártból. (Révai József már 1959-ben meghalt.)
1960 végétől egy újabb letartóztatási hullám kezdődött, elsősorban katolikus papok, kisebbrészt református lelkészek ellen léptek fel. Főleg az ifjúsággal foglalkozó papokat tekintették célpontnak, az egyházakat igyekeztek kiszorítani a fiatalság neveléséből.
A hatvanas évek elejére, amennyire lehetett, teljessé vált a párt diktatórikus uralma a társadalom felett, a pártban pedig megkérdőjelezhetetlenné vált Kádár János hatalma. Tulajdonképpen ekkorra érte el a pártállami hatalom a társadalom és a gazdaság alávetésének azokat a céljait, amelyeket már 1948-ban kitűzött maga elé.
A Kádár-kormány kezdetben teljesen elszigetelődött külpolitikailag a vasfüggöny nyugati oldalán lévő országoktól.Az ENSZ Közgyűlése folyamatosan napirenden tartotta a „magyarkérdést”, amely gyakorlatilag elítélte a visszarendeződő diktatúrát. Az ENSZ vizsgálóbizottsága megállapította, hogy a spontán népfelkelésnek indult mozgalmat a szovjet hadsereg és az általa hatalomra juttatott bábkormány jogtalanul tiporta el. A Szovjetunió azonban azt meg tudta akadályozni, hogy a „magyarkérdés” a Biztonsági Tanács elé kerüljön.1963 tavaszán széles körű – de nem mindenkire vonatkozó – amnesztia során sok elítélt politikai fogoly szabadult. Ez az Amerikai Egyesült Államokkal való alku része volt, az amerikaiak ezt szabták feltételként ahhoz, hogy az ENSZ-ben véglegesen elismerjék a Kádár-kormányt Magyarország legitim képviselőjének
A kollektivizálás befejezése
A Kádár-kormány a hatalom stabilitása érdekében az életszínvonalat érintő engedményeket tett. A Kádár-rendszer legitimációjá-nak alapját az életszínvonal-alku jelentette. A kormány garantálta az életszínvonal folyamatos emelkedését, cserébe a társada-lom elfogadja a párt és Kádár hatalmi helyzetét.
A beruházások feláldozásával – és a korábban rendkívül magas katonai kiadások 12%-ról 4,5%-ra történő visszafogásával – jelentősen emelték az ipari munkások bérét, illetve eltörölték a kötelező termény-beszolgáltatást, ami nemcsak a falusiak életviszonyait javította, hanem az ország élelmiszer-ellátását is.
A hatalom megszilárdítása után a kádári vezetés elszánta magát a mezőgazdaság kollektivizálásának véghezvitelére. Először újra szigorították az önállóan gazdálkodó parasztokra vonatkozó szabályokat, majd 1959 elejétől jól szervezett kampány indult a termelőszövetkezeti tagság mellett. A kampányban kombinálták az erőszakkal való kényszerítést a tagság előnyeivel való kecsegtetéssel – háztáji gazdaság meghagyása, nyugdíjjogosultság. 1961 márciusára a parasztság termelőszövetekbe kényszerítése lezárult. Ezzel a parasztság önállósága megszűnt, az utolsó társadalmi csoportot is betagozták a pártállam intézményrendszerébe.
A hatalom új politikája a társadalommal szemben
Az 1960-as évek elejétől a diktatúra engedett a szorításból, és ez a rendszer megszilárdítása szempontjából is hasznosnak bizonyult.
Kádár az egyik beszédében (ha nem is szó szerint), így fogalmazott:„aki nincs ellenünk, az velünk van”. Azaz a hatalom a nyílt ellen-szegülést továbbra sem tűrte, de nem várta már el mindenkitől, hogy folytonosan lelkesen támogassa a rendszert. Nem volt többé feltétlenül az egyénre nézve hátrányos, ha nem fejezte ki nyíltan, hogy támogatja a pártot, elegendő volt, ha tartózkodott az ellenállás nyílt formáitól.
Az új politikát hivatalosan is deklarálták, amikor az MSZMP 1962-es kongresszusán kimondták, hogy Magyarországon megtörtént a szocializmus alapjainak lerakása, és a magántulajdon felszámolásával nincs több olyan osztály vagy réteg, amely egészében a szocialista rendszer ellensége lenne
.A Kádár-rendszer a továbbiakban kevésbé avatkozott be az emberek magánszférájába, és viszonylag széles rétegeknek igyekezett felkínálni az anyagiakban való előrejutás lehetőségét. Ahogy Kádár János fogalmazott: „aki dolgozik, az boldogul”. Persze szakmai karrierben bizonyos szint fölé nem lehetett párttagság nélkül emelkedni.
A hatvanas–hetvenes években a párton kívül maradók széles rétegei is emelkedést élhettek meg. Az életszínvonal javulása révén tudott a rendszer pótlólagosan legitimációt teremteni a maga számára, illetve feledtetni hatalomra jutásának véres körülményeit. A Kádár-rendszer 1956 egyik legfontosabb tanulságaként a maga számára azt szűrte le, hogy az életszínvonal emelése nélkül nem érezheti biztonságban magát.Ugyanakkor a rendszer a boldogulásnak kizárólag az egyéni útjait engedte meg. A közösségi cselekvés bármely formáját szigorúan elnyomta. Bármely szerveződés, egyesület csak szorosan a hatalom – megfelelő közvetítőszintek által gyakorolt – irányítása alatt működhetett.
A Kádár-rendszernek ez a gyakorlata a társadalom atomizálódását segítette elő, és mivel kellően hosszú ideig érvényesült, nagymértékben kiölte a közösségi cselekvésre irányuló hajlandóságot. Az emberek megtanulták, hogy semmilyen kérdésben, még helyi, egyszerű ügyekben sem érdemes sem egy község, sem egy lakónegyed, egy utca vagy egy park érdekében közös fellépéssel megpróbálni elérni valamit. A lépéseket mindig az államtól, a hatalomtól váró szemlélet a saját privát szférán kívüli világot az állam illetékességi körének látta. Ez a közös, illetve a közéleti cselekvés bármely formájától tartózkodó mentalitás a Kádár-rendszer egyik még ma is érzékelhető öröksége.