Tananyag

Tankönyv: 168-174. oldal

vagy, ha ez a tankönyv érthetőbb:

A magyar Őstörténet kérdései

ŐSTÖRTÉNET – NÉP Egy nép kialakulását, életének korai eseményeit őstörténetnek nevezzük. Azonban nem egyszerű meghatározni a nép fogalmát! Fontos jellemző a nép által beszélt közös nyelv, amely a legtovább megőrzi az ősi elemeket a történelem viharaiban. Szerepet játszanak még a közös hagyományok, a hitvilág és az anyagi kultúra. Ezek azonban sokkal kevésbé álltak ellen a külső hatásoknak, s egy nép életében korszakonként jelentősen megváltoztak. A leglényegesebb az azonosságtudat, a másoktól való elhatárolódás érzése, melyet erősít a közös ősöktől való származás, a feltételezett vérségi kapcsolat.

AZ ŐSTÖRTÉNET FORRÁSAI A magyar őstörténet kutatásának legnagyobb nehézségét a források hiánya jelenti. Történetünk hajnalán őseink nem készítettek írásos feljegyzéseket. A környezetükben sem éltek írástudó népek, ezért nem állnak rendelkezésre írásos emlékek. Csak sztyeppei vándorlásunk utolsó állomásait elérve kerültünk Bizánc és az arab világ látókörébe. Ettől kezdve (IX. század) szórványosan, pillanatképeket felvillantva rendelkezünk írásos forrásokkal.

Írott források hiányában az őstörténet-kutatásban előtérbe kerültek más tudományok, elsősorban a nyelvészet és a régészet által feltárt ismeretek.

A nyelvészet az élő nyelv és a nyelvemlékek elemzése alapján felvázolja a nyelv történeti fejlődését. Kísérletet tesz a nyelvet beszélők anyagi és szellemi fejlődésének rekonstruálására is (pl. az eke, búza, sarló szavakból következtet a mezőgazdaság színvonalára). A nyelvtani szerkezet és a szókincs hasonlósága alapján e tudomány nyelvcsaládokba osztja a népeket.

A történettudomány azonban csak korlátozott mértékben tudja felhasználni a nyelvészet megállapításait. A nyelv története nem minden esetben egyezik a nép őstörténetével, s különösen nem a sztyepp övezetében, ahol népünk kialakult. A folyamatosan vándorló, szétváló és egyesülő nomád törzseknél gyakori volt a nyelvcsere. Ez óvatosságra int a nyelvészet megállapításaival szemben. Nehezíti a tisztánlátást, hogy ebben a térségben szinte minden nép több népcsoport összeolvadásából jött létre. Így egy nemzet őstörténete nem azonosítható kizárólag az egyik alkotóelem történetével.

Az anyagi műveltség emlékeit a régészet hozza felszínre, elsősorban a temetők feltárásával. A tárgyakból következtetni lehet hajdani tulajdonosaik életkörülményeire, művészetére, társadalmuk felépítésére stb. Egy régészeti kultúrához azonban több nép is tartozhatott. Annál inkább, mivel a sztyeppei nomádoknál általában hasonló volt a fegyverzet és a díszítőművészet. A nomád törzsek különböző törzsszövetségeket alkottak, melyek nem azonosíthatók a mai nép vagy nemzet fogalmával. Az ebben résztvevő törzsek akár különböző nyelveket is beszélhettek. Gyakran a név több nép keveredését takarja, illetve egy népesség új törzsszövetségbe kerülve más elnevezéssel jelenhet meg.

A nyelvészet és a régészet eredményei tehát nehezen feleltethetők meg egymásnak. A nyelvészet csak a nyelv történetét vázolja fel, és nem a népét. A régészet pedig írásos források híján nem tudja megmondani, hogy a leletek „tulajdonosai” milyen nyelven beszéltek.

VITÁK A fentiek figyelembevételével természetes, hogy őstörténetünk alapvető kérdéseiben (nyelvrokonság, az őshaza helye) folyamatos viták jellemzik a tudományt.

A vitát, amely döntően a finnugor vagy a török származás kérdése körül zajlik, politikai felhangok is színezték. A finnugor pártiaknál az Európához tartozás, az „ős-európaiság” hangsúlyozása számított. A török rokonság híveinél a dicső és komoly történeti múlttal rendelkező keleti népekhez való tartozás tudata játszott szerepet.

A vita ma is tart, és e tankönyvnek sem feladata lezárni. Inkább a kérdések nyitottságára kívánjuk felhívni a figyelmet. Talán nem is kell feltétlenül szembeállítani a két nézetet, hiszen a magyarság sok más néphez hasonlóan (franciák: gallok, latinok, germánok; angolok: kelták, germánok, stb.) többgyökerű. Kultúránk magában hordozza mindegyik összetevő jellegzetességét (finnugor nyelv, keleties zene, stb.). Törekednünk kell – mint minden történeti kérdésben – az önálló vélemény kialakítása. Kritikával kell kezelnünk a más felfogásokat egyértelműen elutasító, sokszor érzelmektől fűtött vagy érvek helyett a tudományos tekintélyekkel takarózó nézeteket.

Az őstörténetet elsősorban a régészet és a nyelvészet kutatja, ám e tudományok eredményei nehezen feleltethetők meg egymásnak.

Népünk őstörténete – több más népéhez hasonlóan – nehezen vizsgálható, s ma is sok a vitatott kérdés.

Nincsenek lezárt, megdönthetetlen eredmények, törekedni kell arra, hogy a témához nyitottan, szenvedélyektől mentesen közeledjünk.

38. Népünk vándorlása a pusztán

A FINNUGOR KOR A finnugor népek őshazája az Urál hegység és az Ob folyó menti erdős, mocsaras vidékre tehető. A nyelvészet tanúsága szerint e népek halász–vadász életmódot folytattak. Ezen ősi korból valók hal, háló, evez, tűz szavaink.

Feltehetően dél felől érkező hatásokra elterjedt a csiszolt kőeszközök használata (kb. a Kr. e. 3. évezred). A halászat és a vadászat eredményesebbé vált, nőtt a népességszám. Az erdőlakók egy része nyugat felé húzódott egészen a Skandináv-félszigetig. E csoportok alkották a későbbiekben a nyelvcsalád finn részét.

A MAGYARSÁG KIALAKULÁSA Az Uráltól keletre, az Irtisz és a Tobol folyók vidékén maradt ugor népesség déli szomszédaitól átvette a fémmegmunkálás mesterégét (Kr. e. 2. évezred). Szintén déli hatásra jelent meg az állattenyésztés (erre utalnak ló, nyereg, fék, másodfű ló, harmadfű ló szavaink). Az életmódváltásban szerepet játszott az éghajlat módosulása is. A felmelegedés az erdős tájakat ligetes vidékké, erdős sztyeppé alakította.

A nyugat-szibériai sztyeppe nomádjaitól az ugorok déli csoportjai fokozatosan átvették a nomád állattartás módszereit, ami az ugorok szétválásához vezetett (Kr. e. 1000–500 körül). A déli, nomáddá vált ugorságból ekkor kezdődött meg a magyarság kialakulása. Az ugorok másik része északra húzódott az Ob mentén. Miután az időjárás hidegre fordult, ismét a halász-vadász életmódra kényszerült. Utódaik, az egyre fogyatkozó vogulok és osztjákok ma is ezen a vidéken élnek.

A NÉPEK ORSZÁGÚTJÁN: BASKÍRIA Az eurázsiai füves puszták Kínától a Kárpát-medencéig húzódtak. Ezen a „sztyeppei országúton” vonultak állataikat legeltetve a Kr. e. 2. évezred óta a nomád népek. Nagy népmozgásokat váltott ki, ha egy nép életkörülményei, akár a legelők kiszáradása, akár külső támadások hatására jelentősen romlottak. Új területre csak harc árán költözhettek, a megtámadottak pedig rendszerint másokon kárpótolták magukat. Így egy Belső-Ázsiából induló népmozgás hullámai a Kárpát-medencéig terjedhettek.

Az ókor végi nagy népvándorlást a hunok idézték elő. A 370 körül jelentek meg Volga vidékén, majd rövidesen megérkeztek a Kárpát-medencébe. A hunokat az avarok követték, majd más török népek következtek. A kelet-európai pusztán rövid időre létrejött a bolgár-török birodalom, s ennek szétesése után (670 táján) a kazárok birodalma emelkedett fel.

A sztyepére kikerülő magyarság a török népek forgatagában Kr. e. 500 körül megkezdte vándorlását a Kárpát-medence irányába. A török környezet anyagi műveltségét átvették, de finnugor nyelvüket nagyrészt megőrizték. A török hatást mutatják a mezőgazdaságra és a törzsi szervezet fejlődésére utaló szavaink: ökör, bika, üsző, borjú, búza, sarló, tarló, szőlő, bor, törvény, gyűl, sereg, bélyeg, bűn stb.

Feltehetően Kr. u. 500-ra a nomád népmozgások egyike átsodorta eleinket új szállásterületükre, a Volga és a Káma vidékére. Ezt a területet a ma ott élő tatár népről Baskíriának nevezik. A magyar törzsek baskíriai jelenlétét a VI–VII. században a permi nyelvi hatás is igazolja. Számneveink -nc, -van, -ven, és főnévi igeneveink -ni végződését, valamint kenyér szavunkat az itt élő permiektől vettük át.

Írásos emlékek bizonyítják, hogy Baskíriában – amit a források Magna Hungariának (Nagy Magyarország vagy Ősi Magyarország) is említenek – a XIII. században magyar törzsek éltek. Juliánus barát, a IV. Béla király által felkutatásukra küldött szerzetes talált rájuk. Elszakadt testvéreink jelentős részét a tatárok elpusztították. Maradékaik beolvadtak a baskírok közé. Ennek emlékét őrizheti két baskír törzs neve: Jenő és Gyarmat.

LEVÉDIA Eleink a feltételezések szerint Baskíriából a Volga és a Don vidékére vándoroltak. E földet egy bizánci forrás (Bíborbanszületett Konstantin császár) híradása alapján Levédiának nevezzük. Új szálláshelyükön a magyarok a Kazár Birodalommal kerültek szoros kapcsolatba (VIII. század). A kazároktól vették át a kettős fejedelemség intézményét. A törzseket a kultikus-szellemi hatalommal rendelkező kündü vagy kende (nap) és a tényleges hatalmú katonai vezető, a gyula (hold) irányította.

A magas szintű földművelést végző kazároktól eleink mezőgazdasági ismereteket is átvettek (pl. nehézeke, szőlő- és gyümölcstermesztés). Kazár eredetű a rovásírásunk, mely a székelység körében a középkor folyamán is fennmaradt.

ETELKÖZ Őseink a IX. század első felében Levédiától nyugatabbra, Etelközbe (Folyóköz), a Don és a Duna közötti sztyeppékre húzódtak. Elszakadtak a kazároktól, s ekkor csatlakoztak hozzájuk a kabarok (lázadók), akikből a nyolcadik törzset szervezték. A kabarok, mint az általában a nomádoknál szokásos volt, segédhadként támadáskor elöl, visszavonuláskor hátul küzdöttek. Etelközben került sor a törzsszövetség megerősítésére, a vérszerződésre, mely jelentősen megnövelte a magyarság erejét.

A magyarság éghajlati és egyéb hatásokra áttért a nomád életmódra, és Kr. e. 500 táján kivált az ugor környezetből. A pusztán főként török népek környezetében alakult ki a magyar nép.

Eleink Levédiában szoros kapcsolatba kerültek a kazárokkal, akik jelentősen hatottak törzsi szervezetükre és gazdaságukra.

A 830-as években Etelközbe húzódtak, és a vérszerződéssel erősítették meg a magyar törzsszövetséget.

39. A honfoglalás

A KÁRPÁT-MEDENCE A HONFOGLALÁS ELŐTT Attila halála után (453) a Hun Birodalom szétesett, s a Kárpát-medence a germán népek (gótok, majd longobárdok, gepidák) hazájává vált. A germánokat a Baján kagán vezetésével érkező avarok űzték el (568), és az Alföldet birodalmuk központjává tették.

A nomád avarokat a népvándorlás vihara vetette Közép-Ázsiából a Kárpát-medencébe. Európa e feltehetően török népnek köszönhette a kengyel megismerését (e nélkül nem alakult volna ki a páncélos lovagi harcmodor). Új hazájukból kiindulva végigportyázták, rabolták a környező területeket. Kalandozásaik nyomán szinte kipusztult a Balkán lakossága, ami lehetővé tette a szlávok nagyarányú beköltözését.

Az avar kagánok hatalma hanyatlani kezdett, de 680 táján a bolgár-törökök birodalmának felbomlásakor újabb nomádok érkeztek avar földre, ezért ismét megerősödött birodalmuk. Nagy Károly 800 körül több hadjáratban szétverte az avar törzsszövetséget, s Pannónia területén őrgrófságot szervezett. Az avarok egy része frank fennhatóság alá került és megkeresztelkedett. Másik részük a Kárpát-medence keleti felére húzódott.

Az avar uralom összeomlásával egyre nagyobb számban érkeztek szlávok a Kárpát-medencébe. A Dunántúlon kisebb szláv fejedelemségek alakultak, mint Pribina állama, Zalavár központtal. A szlávok elismerték a frank fennhatóságot, hűbéresekként birtokolták a vidéket. Harcban álltak a morvákkal, akik a Kárpát-medence északnyugati részét tartották kezükben. 862-től mindkét fél az Etelközben lakó magyarokat hívta segítségül. Szvatopluk halálát követően (894) a morva állam szétesett, így a Kárpát-medencében nem létezett jelentősebb államalakulat.

A HONFOGLALÁS ELSŐ SZAKASZA Őseink zsákmányszerző hadjárataik során megismerték a Kárpát-medencét. A hegyektől védett pusztákat alkalmasnak találták a letelepedésre. Ezért dönthettek úgy, hogy Etelközből ide költöznek a veszedelmes keleti szomszéd, a besenyők elől.

A honfoglalás valószínűleg tervszerű vállalkozásnak indult. Nem egyszerre kelt útra az egész népesség az állatokkal és minden felszereléssel együtt. 895-ben Árpád vezetésével a magyarok többsége a Vereckei-hágón keresztül benyomult a új haza területére. Ugyanekkor az Al-Dunánál egy kisebb magyar sereg (Árpád fiának a parancsnokságával) a bizánciakkal szövetségben támadta a görög császárságot szorongató bolgár cárt, Simeont. Időközben a besenyők rátörtek az etelközi szállásokon maradt magyarokra. A megtámadottak a Kárpátok hágóin keresztül Erdélybe menekültek.

A besenyők egész népükkel együtt zúdultak eleinkre, mivel őket is szorongatták más népek. A sztyeppei országútra oly jellemző láncreakció következett be. Az arabok az Aral-tó környéki pusztákon leverték az úzokat, akik a besenyők területével kárpótolták magukat. A besenyők pedig a magyarokat szorították ki korábbi hazájukból.

A régészeti leletek tanúsága szerint az etelközi szálláshelyeken maradt nőket és gyerekeket mégse irtották ki teljesen, mint azt a források állítják. Ám őseink veszteségei nagyok lehettek, emberben is, de főleg az állatállományban.

A Kárpát-medencébe betelepülő törzsek gyorsan lejutottak az Alföldre, és a Garam–Duna vonaláig megszállták a vidéket. Ezen a területen, a bolgárokon kívül nem találkoztak számottevő ellenállással. A következő évekről nem szólnak a források, de nyilvánvalóan a sorok rendezése, az új hazában való berendezkedés kötötte le erejüket. Ezt igazolja, hogy több évig nem indítottak hadjáratot nyugat felé.

A HONFOGLALÁS MÁSODIK SZAKASZA 898-ban a keleti frank uralkodó magyar hadak segítségét kérte itáliai ellenfele visszaszorítására. A magyarok Észak-Itáliára támadtak, ahol pusztítottak, városokat raboltak ki. Miután kiteleltek ott, hazatértek. Ezt követően először a morvákat verték ki a Kárpát-medencéből, majd a bajorokra támadtak, és elfoglalták Pannóniát (Dunántúl, Dráva–Száva köze, Bécsi-medence), elsöpörték a kis szláv hűbéres fejedelemségeket (900).

További harcokat igényelt a megszerzett új haza biztosítása. A bajorok nem nyugodtak bele gazdag tartományuk elvesztésébe. Nagy erőkkel támadtak a Duna vonalán, de Pozsony közelében teljes vereséget szenvedtek (907). Ezzel a győzelemmel a magyarság megvédte honát, megteremtve a lehetőséget nemzetünk megmaradására.

A hunok bukása után a Kárpát-medence továbbra is a népek országútja maradt.

Árpád vezetésével őseink Etelközből kiindulva két szakaszban foglalták el a Kárpát-medencét.

A bajor ellentámadások visszaverésével vált befejezetté a Kárpát-medence meghódítása.