Új tananyag

A Szolidaritás mozgalom és a katonai diktatúra bevezetése Lengyelországban

Lengyelországban az 1970-es évek közepére állandósult az élelmiszerhiány. Számos árucikkre (hús, cukor, benzin, cigaretta) jegyrendszert vezettek be. Az ateista és egyházellenes diktatúra helyzete megingott, amikor 1978-ban a krakkói érseket választották pápának, aki a II. János Pál nevet vette fel. Az új egyházfő a következő évben hivatalosan hazájába látogatott, ahol fellépésével és szavaival reményt adott a társadalomnak.

1980 nyarán a gdański Lenin Hajógyár munkásai sztrájkba léptek. De ezúttal nem elégedtek meg azzal, mint a korábbi hasonló sztrájkok idején, hogy a hatalom kielégítette követelésüket, emelte a munkások fizetését, vagy feltöltötte a városi húsboltot. Szolidaritási sztrájkba kezdtek. Miután követeléseiket a pártközpont teljesítette, tovább folytatták a munkabeszüntetést, hogy a többieket támogassák vele. Az akció két hét alatt országos általános sztrájkká szélesedett. A nyár végére az állampárt megadta magát, és elismerte a sztrájkokat szervező, önszerveződő Szolidaritás szakszervezetet.

A szakszervezet vezetője Lech Wałęsa elektrotechnikusként dolgozott a gdański hajógyárban. A Szolidaritásba néhány hét alatt több millióan léptek be. Általános volt a meggyőződés, hogy az ország életében új fejezet kezdődik nemcsak gazdasági értelemben, hanem abban is, hogy a társadalom beleszólhat a döntésekbe, ezentúl tiszteletben tartják majd az emberi és az állampolgári jogokat. A Szolidaritás nem kizárólag szakszervezet volt, hanem komplett civil társadalmat is létrehozott, kulturális életet szervezett és könyveket is kiadott.

A „kis hidegháború” időszaka (1970 –1980-as évek)

Az új csúcstechnológiák fejlesztésével az 1970-es évekre a hagyományos fegyverzetek minősége terén is fölénybe került az Amerikai Egyesült Államok hadereje. Washington űrfegyverkezési programja, a meghirdetett csillagháborús terv pedig védelmet ígért már a szovjet nukleáris rakéták ellen is. Az elképzelések szerint az Amerikai Egyesült Államokra kilőtt szovjet nukleáris robbanófejek ezreit az amerikai védelmi rendszer műholdakra telepített eszközökkel (például lézerfegyverrel) „vadászta volna le”. Az óriási költségekkel járó terv akkor nem valósult meg, és valójában csak napjaink technológiai-technikai adottságaival lehetne kivitelezni.

A „csillagháborús terv” azonban arra jó volt, hogy Moszkva újabb költekezésbe kezdjen.A szovjetek elvesztették a fegyverkezési versenyt, miközben az erre költött milliárdok jóvátehetetlenül kimerítették az ország erejét. Gondjaikat növelte, hogy az ország nemzetközileg elszigetelődött. Az afganisztáni beavatkozás miatt nemcsak a nyugati országok, de a harmadik világ államai is szembefordultak velük. Ilyen körülmények között nagyon kockázatos lett volna egy olyan katonai akció Európában, mint amilyen az 1956-os magyarországi vagy amilyen az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás volt.

Időközben a világgazdasági erőviszonyok is változtak. Az olajválság hatására a fejlett kapitalista országok új, energiatakarékosabb technológiák kifejlesztésére kényszerültek, amelyek hosszabb távon a korábbinál is versenyképesebbé tették gazdaságaikat. Ennek következtében a perifériák-félperifériák (például Latin-Amerika, Kelet-Közép-Európa) lemaradása növekedett, és csökkent a Szovjetunió és a szocialista országok világgazdasági súlya is.

Még inkább így volt ez, amikor az 1980-as év közepétől az olajárak esni kezdtek. Moszkva valutatartalékai megcsappantak, és már nem volt képes anyagilag sem segíteni a támogatásra szoruló szövetségeseit. Gazdasági értelemben ezek az országok már inkább koloncot jelentettek számára. A feszültségek enyhítésének szándékán kívül ez is közrejátszott abban, hogy végül a szovjetek feladták Afrikában szerzett pozícióikat, és az afganisztáni háború befejezése mellett döntöttek.

A Szovjetunió bukásához vezető külső és belső okok

A világtörténelemben számos példát láthatunk nagy birodalmak bukására. Az ilyen bukásokat általában hosszú hanyatlási folyamat előzte meg, ezért sokakat meglepett, hogy a Szovjetunió az 1980-as évek második felében néhány év alatt vesztette el szuperhatalmi pozícióját. Ennek magyarázatát keresve többféle tényezőt is érdemes megvizsgálni. Az okok közül azonban mindenképpen érdemes kiemelni, hogy az ország gazdasági teljesítőképessége és a szovjet vezetők világuralmi ambíciói soha nem voltak arányban egymással. Ezért a 1970-es és 80-as évek katonai túlköltekezése és terjeszkedő politikája (például Etiópia és Afganisztán) a Szovjetunió erejének megroppanásához és válságához vezetett.

A Szovjetunió nukleáris fegyverkezése, hadiflottájának és légierejének erőteljes fejlesztése, nem utolsósorban pedig e katonai erő megjelenése a Perzsa-öböl térségében határozott ellenlépésekre késztette az Amerikai Egyesült Államokat. Ez öltött testet az új elnök, Ronald Reagan erőpolitikájában, amelyhez megkapta a többi nyugati nagyhatalom támogatását is. Reagan meg akarta állítani az USA térvesztését, illetve egyértelművé kívánta tenni országának vezető szerepét. Az Amerikai Egyesült Államok újra óriási összegeket fordított haderejének korszerűsítésére és a szovjetekkel szemben álló fegyveresek támogatására, például Afganisztánban. A Reagan-kormányzat a fegyverkezés fokozásával nem egyszerűen stratégiai erőfölényt akart kivívni, hanem tudatosan a Szovjetunió gazdasági térdre kényszerítése volt a cél. Olyan fegyverkezési kiadásokba akarták hajszolni Moszkvát, amit pénzügyileg nem bírnak. Ekkor derült ki, hogy a Szovjetunió mennyire rosszul mérte fel az erőviszonyokat, hiszen ezzel a tempóval már nem tudott lépést tartani.

Kísérlet a Szovjetunió megreformálására

A válságtüneteket sem Brezsnyev, sem utódai nem érzékelték. A szovjet pártvezetés idős és sokszor súlyos betegségekkel küzdő politikusainak rugalmatlansága éles ellentétben állt Reagan és az elnöki tanácsadók határozottságával.

A Szovjetunióban 1985-ben Mihail Gorbacsovot választották pártfőtitkárrá.A fiatalos vezető fellépése új szakasz kezdetét jelentette, amellyel megpróbálták belső reformokkal megerősíteni az országot.

A peresztrojkának (átépítés) nevezett reformprogram keretében az addig szigorú tervgazdálkodás szerint működő állami vállalatokat önállóan gazdálkodó egységekké akarták átalakítani. Ettől a hatékonyság és a versenyképesség javulását remélték anélkül, hogy visszatérnének a magántulajdonhoz. E változtatások azonban tőke hiányában és a piac működtetéséhez szükséges gazdasági kultúra nélkül nem vezettek a gazdasági teljesítmény érezhető javulásához.

A Gorbacsov által meghirdetett másik program, a glasznoszty (nyitottság) is felemás eredményeket hozott. Az évtizedekig szigorú politikai cenzúra alatt álló szovjet média valóban szabadabbá vált. A múlt elfojtott fájdalmai, a sztálini terror eseményei, az afganisztáni háború szörnyűségei, de a szovjet társadalom olyan gondjai is, mint a tömeges alkoholizmus, a magas bűnözés és szegénység, mind felszínre került és beszédtémává vált. Mindez azonban inkább csak fokozta az elégedetlenséget és ellenérzést a már amúgy is válságba került kommunista rendszerrel szemben.

A Szovjetuniónak nagyon komoly belső problémákkal is szembe kellett néznie. A rakétákra és flottafejlesztésre fordított milliárdokat csak az amúgy is alacsony életszínvonal romlása árán lehetett előteremteni. Az alacsony keresetek, az áruhiány és az ellátási nehézségek elégedetlenséget váltottak ki.

Tüntetések és sztrájkok kezdődtek, de a korábbi időktől eltérően a hatalom nem lépett fel velük szemben agresszívan. A párt vezetése megosztott volt a tekintetben, hogy a problémákat a reformok gyorsításával, vagy teljes visszarendeződéssel kellene megoldani. A vezetők közötti nyilvános viták csak fokozták a feszültséget és a bizonytalanságot. A központi hatalom meggyengülését érezve felszínre törtek az addig elfojtott nemzetiségi ellentétek és függetlenségi törekvések is.