A berlini fal leomlása után az NDK-ban 1990 márciusában először és utoljára rendeztek demokratikus választást, amelyen a Német-ország újraegyesítését támogató és a kereszténydemokratákhoz közel álló párt nyert.
Az új kormány gazdasági unióra lépett az NSZK-val, és a nyugatnémet márkát vezette be fizetőeszközként az NDK-ban is. Már csak a négy egykori világháborús szövetséges beleegyezésére volt szükség ahhoz, hogy politikai értelemben is megtörténjen a két Németország egyesülése.
Helmuth Kohl, az NSZK kancellárja moszkvai tárgyalásán Gorbacsov nem emelt kifogást az egyesülés ellen. Washingtonban is támogatták a német újraegyesülést, Thatcher brit miniszterelnök és Mitterand francia elnök azonban gyanakvással tekintettek az újjászülető német nagyhatalmiságra. Ám mivel a két szuperhatalom támogatta a németek törekvését, Londonban és Párizsban is beleegyeztek abba.
1990. október 3-án az NSZK hivatalosan is magába „olvasztotta” az NDK tartományait. Az egyesült Németország újra Európa legerősebb országává vált, még akkor is, ha a volt keletnémet területek gazdasági talpra állítása éveken keresztül jelentős forrásokat kötött le. 1994-ig több mint 155 milliárd márka segéllyel támogatták az egykori keletnémet tartományok felzárkózását.
A Szovjetunió széthullása
A Szovjetunióban a tovább romló szociális helyzet (állandósuló áru-hiány, tömeges elszegényedés) és az állami elnyomás megszűnése felszínre engedte a nemzetiségi ellentéteket és a függetlenségi törekvéseket.
1990 márciusában Litvánia kikiáltotta a függetlenségét. A szabad önrendelkezés jogának elfogadása a tagköztársaságok esetében a Szovjetunió létét fenyegette, ezért a litvánok függetlenségét nem ismerték el.
Gorbacsov egyeztetést kezdeményezett a 15 tagköztársaság vezetőivel arról, hogyan kellene az 1922-ben létrehozott szovjet államszövetséget új és demokratikus alapokra helyezni. A kísérlet kudarcát előrevetítette, hogy ennek vitájában Észtország, Lettország, Litvánia, Moldávia, Grúzia és Örményország eleve nem kívánt részt venni.
Ezekben a tagköztársaságokban a tervezetről 1991 márciusában tartott népszavazást sem rendezték meg, jelezve, hogy az itt élő népek nem elégednek meg a szövetségi és a tagköztársaságok közötti hatalommegosztással.
A másik kilenc tagállamban ugyanakkor a népszavazás sikeres volt. A szavazók 76%-a támogatta azt a megoldást, hogy csak az államfő személye, a külpolitika és a honvédelem ügye legyen közös. Egyéb tekintetben a tagországok szabad és független államokként működtek volna. A megállapodás ünnepélyes aláírását augusztus 20-ára tervezték. Egy nappal korábban azonban drámai események történtek Moszkvában.A legfelső politikai és katonai vezetők egy csoportja, közöttük Gorbacsov helyettese, puccsot kísérelt meg. A Krímben nyaraló Gorbacsovot megfosztották hatalmától, az országban pedig rendkívüli állapotot vezettek be és harckocsikat vezényeltek az utcára.
Lépésükkel a Szovjetunió megmentését akarták elérni.Azt azonban nem vették figyelembe, hogy az elmúlt évek változásai miatt megerősödött közvélemény a diktatúra visszatérését látta a hatalomátvételben. Tiltakozó akciók kezdődtek, melyeknek az élére Borisz Jelcin állt, aki az akkor még szovjet tagköztársaság, Oroszország első szabadon választott elnöke volt. A hadsereg nem volt hajlandó erőszakot alkalmazni a tüntetőkkel szemben. A puccs pár nap alatt elbukott, Gorbacsov visszatért Moszkvába, a Szovjetunió széthullása visszafordíthatatlannak bizonyult.A puccs leverése után Gorbacsov terve az államszövetség megújításáról lekerült a napirendről. Újabb tagköztársaságok kiáltották ki a függetlenségüket, a kommunista pártot pedig betiltották.
A Jelcin vezette oroszországi kormány fontos hatásköröket vont el a Gorbacsov hatalma alatt álló szövetségi szervektől. A puccs után kettejük politikai vetélkedéséből egyértelműen Jelcin került ki győztesként. Az ő kezdeményezésére 1991. december 7-én az orosz, az ukrán és a belorusz elnök formálisan is kinyilvánította a Szovjetunió megszűnését.Létrehozták a Független Államok Közösségét, amelyhez a balti államok és Grúzia kivételével minden volt tagköztársaság csatlakozott, de a Gorbacsov vezette központnak már semmilyen szerep nem jutott. Gorbacsov 1991 decemberében lemondott az elnökségről.
Az egypólusú világ kialakulása
1990–91-ben a nyugati országok valójában már a Szovjetunió stabilizálására törekedtek, politikai és gazdasági támogatást nyújtva a gorbacsovi vezetésnek, mert féltek, hogy a szovjet állam teljes szétesésével ellenőrizhetetlen, kaotikus helyzet állhat elő annak egykori területein. A kelet-közép-európai országok a Varsói Szerződés (és a KGST) feloszlatásával 1991-ben végképp függetlenítették magukat Moszkvától
A Szovjetunió felbomlásával nemcsak a kétpólusú világrend korszaka ért véget, de az a nagy orosz birodalom is, amelynek területeit a Szovjetunió jórészt még a cárok Oroszországától örökölte, és a második világháborúban még tovább növelte. Az 1990-es évekre az Amerikai Egyesült Államok vált gyakorlatilag a világ egyetlen szuperhatalmává.
Kínában Mao Ce-tung halálát (1976) követően jelentős gazdasági változások történtek. Az 1978-as pártkongresszus meghirdette a „reform és nyitás” politikáját, amely hosszabb távon szakított a merev tervutasításos gazdaságpolitikával, illetve feladta a maói egyenlősítő politikát. Ennek hatására a kínai gazdaság látványosan bővült, sőt az 1990-es években bevezetett intézkedések, a piacgazdaság elveinek és gyakorlatának átültetése nyomán az ország gazdasági nagyhatalom lett.
A belpolitikai élet közben nem változott, a kommunista párt nem adta fel a hatalmi hegemóniáját. A demokratikus változásokat követelő diákmegmozdulásokkal szemben 1989 júniusában katonai erővel lépett fel.
A délszláv háború
A kommunista berendezkedésű Jugoszlávia élén Josip Broz Tito35 évig volt a soknemzetiségű szövetségi állam korlátlan hatalmú vezetője. A hidegháború alatt Tito a Nyugat támogatását élvezve igyekezett egyenlő távolságot tartani a két szuperhatalomtól, illetve megpróbált egyensúlyozni a központi hatalom erősítését akaró szerb és a szövetségi köztársaságoknak nagyobb önállóságot követelő horvát és szlovén politikai vezetők között.
1980-ban bekövetkezett halála után kiéleződtek Jugoszláviában a nemzeti ellentétek, amelyek aztán az 1990-es években véres és kegyetlen háborúvá fajultak.A 1980-as években a Szerb Kommunisták Szövetsége a felerősödő szerb nacionalizmus élére állt. A párt vezetője, Szlobodan Milošević minden szerb védelmezőjeként lépett fel. Tömeggyűléseket tartott, amelyeken a szerbeket ért sérelmekről beszélt, és az egész Jugoszláviára kiterjedő szerb hegemónia megvalósítását ígérte híveinek.
Ennek szellemében 1989-ben felszámolta a magyar kisebbség által is lakott Vajdaság és az albán többségű Koszovó autonómiáját. A döntés az albánok körében heves ellenállást váltott ki, de a szlovén és a horvát vezetők körében is nyugtalanságot keltett.A világban és a környező szocialista országokban lezajló változások hatására Jugoszlávia tagköztársaságaiban is parlamenti választásokat tartottak.
1990-ben. Szlovéniában, Horvátországban, Boszniában és Macedóniában az ellenzéki pártok, Szerbiában és Crna Gorában a kommunisták nyertek. Közben a szerbekhez húzó Jugoszláv Néphadsereg egységei még ott voltak mindenhol, és igyekeztek ellenőrzésük alatt tartani a stratégiailag fontos pontokat.
A háború akkor robbant ki, amikor 1991 nyarán Szlovénia és Horvátország kikiáltotta a függetlenségét.A Jugoszláv Néphadsereg és a szerb szabadcsapatok válaszul véres küzdelmek közepette elfoglalták Horvátország középső és keleti területeit, elűzve a helyi nem szerb lakosságot, köztük 50 ezer Kelet-Szlavóniában élő magyart is. Magyarországra menekült 50 ezer vajdasági magyar Szerbiából is, ők főleg a katonai behívóktól tartva hagyták el szülőhelyüket.
Szlovéniában a fegyveres összecsapások rövid idő alatt véget értek, de a harcok Horvátországban elhúzódtak. Rövidesen Macedónia és Bosznia-Hercegovina is a függetlenséget választotta.Boszniában – ahol a bosnyák, horvát és szerb lakosság keverten élt – a horvátországinál is kegyetlenebb etnikai háború alakult ki. A szemben álló fegyveresek a harcokat a másik nemzet civil lakosságának legyilkolására és szülőföldjéről való elűzésére is kihasználták. Az etnikai tisztogatások keretében sok he lyen tömeges nemi erőszakot követtek el. Boszniában több mint 200 ezer ember esett áldozatául az évekig tartó harcoknak és a civil lakossággal szembeni kegyetlenkedéseknek.
A civil lakosság elleni további atrocitások megakadályozása érdekében a NATO légitámadásokat intézett a boszniai szerb állások ellen. Ez pedig a bosnyák és a horvát fél győzelmét segítette elő. 1995-ben a szerbek Horvátországban és Boszniában is vereséget szenvedtek. A horvát hadseregnek sikerült visszafoglalnia megszállt területeinek nagy részét. Horvátországból és Boszniából több százezer szerb menekült el Szerbiába.
Összességében a délszláv háború következtében több mint egymillió ember hagyta el végleg korábbi lakóhelyét.1998-ban a Szerbiához tartozó, de többségében albánok lakta Koszovóban is harcok robbantak ki, amelyek ugyanúgy a helyi lakosság elűzésére irányultak.
A NATO 1999 márciusában légi offenzívát indított Belgrád ellen, hogy a harcok befejezésére kényszerítse Miloševićet. A hetekig tartó bombázások elérték céljukat, a szerb haderő kivonult Koszovóból, és a térség átmenetileg nemzetközi védnökség alá került.2000-ben tüntetések és összecsapások kezdődtek Belgrádban, amely megdöntötte Milošević hatalmát. A következő évben a háborús bűntettekkel vádolt szerb vezetőt kiadták a hágai nemzetközi bíróságnak, aki még a bírósági tárgyalás lezárulása előtt, 2006-ban meghalt. 2006-ban Montenegró, 2008-ban pedig Koszovó is kikiáltotta függetlenségét.