A zsidó egyistenhit
A BIBLIA FÖLDJE: PALESZTINA A Jordán-folyó és a Holt-tenger vonalától a Földközi-tengerig húzódó hegyes vidék Palesztina. Korábbi lakói – akik földműveléssel, pásztorkodással foglakoztak, és voltak fallal megerősített városaik is – Kánaánnak nevezték. A Kr. e. XIII. században e területen lépett szövetségre 12 zsidó (héber) törzs, feltehetőleg e sémi eredetű népesség egy keletről már korábban betelepült és egy Egyiptom felől ekkor érkező csoportjának egybeolvadásával.
Palesztina történetének legfontosabb forrása a Biblia ószövetségi része, amely a zsidók szent könyve. Az Ószövetség (Ótestamentum) Ábrahám és Mózes történetét egységbe fogva megőrizte a palesztinai zsidóság kettős eredetét. A keletről érkezők (kb. a Kr. e. XV–XIV. században) emlékét Ábrahámhoz, a nyugatról, Egyiptom felől bevándorlókat (a Kr. e. XIII. század táján) Mózeshez köti.
Az Ótestamentum szerint Ábrahám a mezopotámiai Ur városából menekült Hárán városán keresztül Kánaán felé. Idős korában született fia, Izsák. Az ő gyermeke volt Jákob, akinek 12 fia már a 12 zsidó törzset jelképezi. Az éhínség elől Jákob fiai Egyiptomba vándoroltak. A legkisebb testvér, József jóvoltából a zsidók békében éltek és sokasodtak Egyiptom földjén. Ám az egyiptomiak megirigyelték gyarapodásukat. A fáraó el akarta pusztítani őket. Elrendelték, hogy a zsidó fiúgyermekeket öljék a Nílusba. Az egyik fiúcskát, Mózest azonban szurokkal bekent gyékénykosárba tették, s úgy eresztették a vízre. A fáraó leánya találta meg, felneveltette, s előkelő férfiú lett belőle. Amikor egy konfliktusban vérei mellé állt, menekülnie kellett. A Sínai-félszigeten kóborolt, amikor a zsidók istene, Jahve égő csipkebokor képében megjelent előtte, s felszólította őt, hogy hozza ki népét Egyiptomból. Mózes nagy nehézségek árán elvezette népét Kánaán határáig, de ő már nem léphetett az új haza földjére. A sivatagban az Úr táplálta a zsidókat, és törvényeket is adott választott népének (tízparancsolat).
A betelepülő zsidó törzsek több évszázados küzdelemben legyőzték Kánaán őslakóit, majd filiszteusok ellen harcoltak a területért. (Az indoeurópai filiszteusok a tengeri népek egyike, akik a zsidókkal közel egy időben foglalták el a tengerparti részeket, s nevükből származik a későbbi Palesztina elnevezés.) E harcok során Dávid vezetésével, a Kr. e. X. századra alakult ki a zsidó állam, Jeruzsálem székhellyel. Dávid utóda, Salamon tette despotikussá a királyi hatalmat. Nevéhez fűződik a jeruzsálemi templom építése.
AZ EGYISTENHIT KIALAKULÁSA Salamon halála után az ország két részre szakadt: az északi Izraelre, s a déli Júdeára. A romló életkörülmények és a vezető réteg eltávolodása Jahve kultuszától a lakosság elégedetlenséghez vezetett. Látnokok, jósok léptek fel, akik magukat isten „szóvivőinek” (prófétának) hirdetve ostorozták a nép kifosztását és a Jahvétől való elfordulást. A próféták a népet maguk köré gyűjtve Isten büntetését jövendölték az idegen istenek tisztelete miatt.
S valóban, a Mezopotámiában ekkortájt megerősödő harcos Asszír Birodalom elfoglalta Izrael fővárosát (Kr. e. VIII. század). A lakosság nagy részét Asszíriába hurcolták (deportálták). Júdea a teljes meghódolás és adófizetés árán menekült meg a pusztulástól. Urai azonban változtattak politikájukon: az egység érdekében kiegyeztek a prófétai mozgalommal, és könnyítettek a nép sorsán. Szakítottak az idegen kultuszokkal, és Jahvét ismerték el a zsidók egyetlen istenének. Csak az ő jeruzsálemi szentélyében lehetett tisztelni az Istent.
A megpróbáltatások azonban nem értek véget: az Asszíria romjain megalakuló Újbabiloni Birodalom uralkodója, Nabú-kudurri-uszur (Nabukodonozor) rövid hadjáratban legyőzte Júdeát, feldúlta fővárosát, Jeruzsálemet a szentéllyel együtt. Az asszírok szokását követve a lakosság egy részét, főként a vezető réteget Mezopotámiába telepítette. A „babiloni fogságnak” (Kr. e. VI. század) az Újbabiloni Birodalmat megdöntő perzsák vetettek véget, hazaengedve a zsidókat, akik újjáépítették létük szimbólumát, a jeruzsálemi szentélyt.
A fogság időszakában jelentős változás történt a vallási életükben. Jahve a zsidók felett uralkodó egyetlen istenségből a mindenség teremtőjévé és a földkerekség egyetlen istenévé vált. Rajta kívül semmilyen istenséget nem ismertek el. Ezzel a zsidó hit tisztán egyistenhívő (monoteista) vallássá vált. Kisebb változtatásoktól eltekintve ebben az időszakban nyerte el végleges formáját szent könyve, az Ótestamentum.
AZ ATHÉNI DEMOKRÁCIA
Athén A város a görög föld jónok lakta vidékén, az Attikai-félszigeten terül el. A bronzkori (mükénéi) görögség egyik központja volt. Erős falai (az Iliászban „jólépültfalu város”) megvédték a pusztulástól a mükénéi kor végén, és menedéket nyújtottak Attika lakóinak a dór törzsekkel szemben. Polisszá szerveződött, amelyben egy ideig királyok uralkodtak, majd az arisztokrácia vette át a hatalmat (Kr. e. VII. század). Athén nem vett részt a görög gyarmatosításban, de jól kihasználta az ekkor feltáruló kereskedelmi lehetőségeket, ami fejlődő kézműiparának és a hajózáshoz kedvező földrajzi fekvésének is köszönhető (kikötője Pireusz).
AZ ARISZTOKRÁCIA ÉS A DÉMOSZ SZEMBENÁLLÁSA A királyság megszűnését követően Athénban az arkhónok (először egy, majd három, s végül kilenc) rendelkeztek a legfőbb hatalommal. Kezdetben életük végéig, majd tíz évre, később évente választották őket. Az arkhóni tisztséget csak arisztokraták tölthették be. A legfőbb bírói testületet, az Árész domb tanácsát (Areiposzpagosz) is az egykori arkhónok alkották. Az arisztokratikus köztársaság nem biztosított politikai jogokat a démosz számára, így a meggazdagodott kereskedőknek és iparosoknak sem. Ez belső ellentétekhez vezetett. A földművesek jelentős csoportjai továbbra is nehéz helyzetben éltek, és az adósrabszolgaság réme fenyegette őket. Így – bár más és más okból – a démosz módosabb és szegényebb rétegei is szembekerültek az arisztokráciával.
Az ellentétek csillapítását szolgálta a szokásjog írásba foglalása, ami a törvényhozással megbízott Drakón (magyarul sárkány) nevéhez fűződik (Kr. e. 621). A rendkívül szigorú rendelkezések – innen a „drákói szigor” kifejezés – továbbra is elsősorban az arisztokrácia érdekeit védték. A törvényesség kialakítása azonban gátat szabott a politikai hatalmat birtokló arisztokrácia önkényének (mindenki hivatkozhatott az írott törvényekre).
SZOLÓN A harcmodor átalakulása is erősítette a démosz vagyonos tagjait. Az arisztokráciának főszerepet biztosító lovas harcmodorral szemben a Kr. e. VI. századra megnőtt a démosz soraiból toborzódó nehézgyalogosok (hopliták) és a flotta szerepe.
A továbbra is fennálló belső ellentétek levezetése Szolón arkhón nevéhez fűződik (Kr. e. 594). Szolón törvényeiben teljesítette a szegénység legfontosabb követelését: eltörölte az adósrabszolgaságot, és elengedte az adósságokat. Ez sok paraszt számára a föld megtartását jelentette.
A politikai jogok alapjává a származás helyett a vagyont tette. A lakosságot vagyoni helyzet alapján csoportokba osztotta. Meghatározta az egyes csoportokba tartozók katonai szerepét (fegyvernemek) és azt, hogy milyen hivatalokat tölthetnek be. Így a démosz vagyonos tagjai is jelentős politikai szerephez juthattak. Ugyanakkor növelte a népgyűlés hatáskörét: ezen a legszegényebb polgárok is részt vehettek, ahogyan az általa létrehozott népbíróságok tagjai közé is bekerülhettek.
Intézkedéseivel Szolón megteremtette a demokrácia (népuralom) alapját. A demokrácia olyan politikai berendezkedés, amelyben az államhatalom (törvényhozás, kormányzás, bíráskodás) nem az uralkodó vagy egy kiváltságos réteg, hanem a nép kezében van. Csak az athéni születésű férfiak vehettek részt a politikai életben, az egyre nagyobb számban betelepülő idegenek (metoikoszok) nem.
Peiszisztratosz Szolón reformjait követően az ellentétek nem csitultak. Az arisztokraták túl soknak, míg a démosz vezetői túl kevésnek tartották az engedményeket. Az egyre élesebb politikai küzdelmet Athénban az arisztokrata származású Peiszisztratosz használta ki. Fegyvereseket toborzott és megszerezte az egyeduralmat (Kr. e. 560–527). Athénban ötven évig maradt fönn a zsarnokság rendszere (türannisz).
Peiszisztratosz elsősorban a szegényebb rétegekre támaszkodott. Az ellenálló arisztokraták földjeit – akiket megöltek, vagy külföldre menekültek – kiosztotta a földnélküliek között, hogy támogatóinak számát növelje. A jövedelem alapján évi adót vezetett be, amelyből fedezte nagyszabású építkezéseit. (A türannoszok nagy építtetők voltak, templomok, kikötők, vízvezetékek, városfalak hirdetik ma is tevékenységüket.) Az építkezések erősítették tekintélyét, és növelték támogatói számát a démosz körében, mivel megrendeléseket jelentettek a kézműveseknek és munkát a szegényeknek.
Peiszisztratosz idején jelentősen fejlődött Athén gazdasága. Ezt segítették a türannosz intézkedései is (kereskedelmi kapcsolatok kiépítése, jó minőségű pénz kiadása). Athén ekkor emelkedett a legtekintélyesebb görög poliszok közé. A gazdaság fejlődése megerősítette a démoszt, amelynek egyre terhesebbé vált az egyeduralom. Peiszisztratosz halála után fiai már nem tudták sokáig megőrizni a hatalmat (Kr. e. 510).
KLEISZTHENÉSZ REFORMJAI (Kr. e. 508) A türannisz fölszámolása után a démosz hangadói olyan intézményrendszer kialakítását szorgalmazták, amely kizárja a zsarnokság visszatérését, és minden szabad athéni polgárnak esélyt ad a hatalom ellenőrzésére. A változtatás joga ismét egy tekintélyes férfiú, Kleiszthenész kezébe került.
Az új berendezkedés az új elvek szerint kialakított területi egységeken nyugodott. A lakosság korábbi származási, majd vagyoni alapon történő besorolása helyett ezek váltak a tisztségek betöltésének, a katonáskodásnak és a közigazgatásnak az alapjává. A területi felosztás biztosította a szélesebb demokráciát, mivel megszüntette a szabad polgárok közötti jogi különbségeket.
A legfőbb hatalom a népgyűlés kezébe került, melynek munkájában minden athéni polgár részt vehetett. A népgyűlés hozta a törvényeket, döntött a háború és a béke kérdéséről. Általában minden fontos ügyben a döntő szót e szervezet mondta ki. Amikor a népgyűlés nem ülésezett, továbbra is a tanács vitte az ügyeket. A már Szólón idejében is létező testület létszámát felemelték (ötszázak tanácsa), s tagjait a területi felosztás alapján sorsolták. A tanács törvényjavaslatokat tett a népgyűlésnek, s kisebb jelentőségű kérdésekben dönthetett is. Nem szüntették meg a volt arkhónok tanácsát, az Areioszpagoszt sem, de feladata a tisztviselők ellenőrzésére szűkült.
A katonai vezetők (sztratégoszok), akiket nem sorsoltak, hanem választottak, az athéni állam tényleges irányítói lettek, mivel a más tisztségekkel szemben egy éves hivatali idejük többször meghosszabbítható volt.
Kleiszthenész a zsarnokság újjáéledését a cserépszavazás bevezetésével kívánta megakadályozni. Ha valakiről a polgárok úgy vélték, hogy zsarnokságra tör, cserépszavazással tíz évre elűzhették Athénból.
Drakón a törvények írásba foglalásával korlátozta a szokásjog önkényes alkalmazását.
Szolón vagyoni beosztása a démosz gazdagabb, míg az adósrabszolgaság megszüntetése a szegényebb rétegének érdekeit szolgálta.
A feltörekvő démosz és a még erős arisztokrácia küzdelmét kihasználva Peiszisztratosz szerezte meg az egyeduralmat. A türannisz végső soron a démosz megerősödésének kedvezett.
Kleiszthenész a területi elv bevezetésével szélesebb alapokra helyezte a Szolón által kialakított demokratikus berendezkedést.
A PERIKLÉSZI DEMOKRÁCIA A Kr. e. V. század közepe a demokrácia virágkora Athénban. A fénykor összekapcsolódik Periklész nevével, aki 15 éven át Athén tényleges vezetője volt – évről évre megválasztották sztratégosznak.
Periklész korára a jogi egyenlőség a szabad polgárok számára már megvalósult. A továbbfejlődést az jelentette, hogy a politikában, a közéletben való részvételt a gyakorlatban is biztosították mindenki számára. A szegényebbek ugyanis korábban nem engedhették meg maguknak az időigényes közéleti szereplést, mert dolgozniuk kellett a mindennapi megélhetésért. (A tisztségviselők nem kaptak fizetést.) Ezért bevezették a napidíjat. Napidíj járt az esküdtbíróságokon végzett munkáért, majd később a görög politikai életben sajátos szerepet játszó színházi előadások látogatásáért is.