Kalandozások a 10. században

Árpád a pozsonyi csata után néhány hónappal elhunyt, és halálával megkezdődött a magyar törzsek lassú széttelepülése. A letelepedő – a kabarokkal együtt összesen – nyolc törzs szállásterületeit utólag már nem lehet megállapítani. Valószínű, hogy Árpád törzse a jól védhető Duna–Tisza közén szállt meg, a gyula törzse pedig (Kurszán halála után) Erdélybe húzódott.

A magyarok létszámát a kutatók közel félmillió főre teszik, a legyőzött népek lélekszáma kb. 200 ezer lehetett. (Igaz, egyes kutatók igen alacsonyra, 100-120 ezer főre becsülik a honfoglalók létszámát.)

A nagyszabású kalandozások kora a 10. századra (899–970) esett. A kalandozások a zsákmányszerzés (nemesfémek, luxuscikkek, hadifoglyok) mellett egyes területek megadóztatására irányultak. A nyugati krónikák, évkönyvek feljegyzései szerint szinte évről évre indultak támadások Itália és a Karoling-utódállamok, főleg a német területek ellen. A támadó magyar alakulatok kihasználták az ottani belső viszályokat, sokszor zsoldosként harcoltak az egyik fél oldalán. Nemcsak nyugatra indultak kalandozó hadjáratok, hanem a Bizánci Birodalomba is; a magyar seregek többször a fővárosig törtek előre (Botond-monda).

A kezdeti sikereket a nyugaton ismeretlen nomád harcmodor (színlelt megfutamodás, elrejtett erők oldaltámadása, cselvetések) és a jó fegyverzet (reflexíj, hátrafelé nyilazás lehetősége) biztosította. A német területi széttagoltság felszámolásával azonban megtört a magyar támadások lendülete. Előbb 933-ban Merseburgnál, majd 955-ben Augsburgnál szenvedtek súlyos vereséget a kalandozó csapatok