Új tananyag III. 19.

GÉZA FEJEDELEM

Az augsburgi vereség lezárta a nyugati irányú támadásokat, és bár délre még indult néhány hadjárat, Bizánc végül visszaverte a támadást (970).

A külpolitikai változás Árpád dédunokája, Géza fejedelemsége (972–997) alatt indult meg. Géza előbb erős kézzel felszámolta a törzsi különállást, majd gyors hadjáratokkal elismertette nagyfejedelmi hatalmát, végül feleségül vette egyik politikai ellenlábasa, az erdélyi Gyula lányát, Saroltot.

Az idős I. Ottó császár 973-ban Quedlinburgban ülte meg a húsvéti ünnepeket, és udvarában a szomszédos fejedelmek mind megjelentek. A magyar függetlenséget hangsúlyozandó Géza maga helyett 12 követet küldött, és békés szándéka jeleként keresztény hittérítőket kért. A kereszténység felvétele először csak a fejedelmi előkelőket érintette (a köznépet nem), és az is felszínes lehetett, legalábbis Géza részéről.

A német területről fenyegető veszély ezzel azonban elhárult, hiszen a nagyfejedelem még területi engedményre is hajlandó volt (a Bécsi-medence kiürítése).

Géza a hatalmát fiának, Istvánnak (Vajk) szerette volna átadni.

A Nyugaton már elfogadott elsőszülöttségi jog (primogenitúra) Magyarországi átültetése azonban a pogányszokásjogba ütközött. A szeniorátus elve szerint ugyanis a család legidősebb tagjának kellett örökölnie a hatalmat, és a fejedelmi trónvárományosa István rokona, Koppány lett volna.

Géza utolsó éveiben megerősítette István pozícióját. A bajor herceg lányát, Gizellát kérte fiának feleségül, így a házassággal a Német-római Birodalom támogatását biztosította (Gizella a leendő császár, II. Henrik húga volt)

Géza újabb térítőket hívott az országba, és a bencés szerzetesek (pannonhalmi apátság alapítása, 996) mellett Gizella kíséretében német lovagok is érkeztek.

Géza halála után, 997-ben kirobbant a hatalmi harc. István hadserege – nyugati lovagokkal megerősítve – vereséget mért Koppány csapataira.

Az új fejedelem Koppány felnégyeltetésével jelezte, hogy nem tűri a lázongást, és folytatta apja politikáját.

A pápa,II. Szilveszter királyi korona küldésével támogatta István törekvéseit, és a koronázási ceremónia az új évezred első napján, 1000 karácsonyán vagy 1001. január 1-jén a Magyar Királyság megszületését jelentette

Az új rend alapjai

A keresztény Nyugat által elismert uralkodó hatalma kezdetben az ország nyugati felére terjedt ki, a keleti részeket törzsi vezetők tartották befolyásuk alatt.

Az országegyesítés először anyai nagybátyja (Gyula) legyőzésével, így az erdélyi területek bekebelezésével kezdődött (1003). A többi országrészt gyors hadjáratok és tárgyalások révén vonta fennhatósága alá. (Az egyik megegyezés alapján Aba Sámuel, a Felső-Tisza vidékét birtokló törzsfő, István húgát vette feleségül.) Az utolsó törzsfői hatalmat (Ajtony, a Dél-Tiszántúl ura) csak uralmának második felében számolta fel.

István folytatta apja politikáját, gyakorlati intézkedéseivel a Nyugathoz kapcsolta az országot. Mindez az új társadalmi, politikai berendezkedés megteremtését, a korszerű államszervezet és közigazgatás kialakítását jelentette.

István – a nyugati uralkodókhoz hasonlóan – a püspökök kinevezésének és az egyházmegyék alapításának jogával (invesztitúra) rendelkezett. Így az egyházszervezet kialakításakor a pápaságtól függetlenül cselekedett. Uralkodása alatt két érsekséget (Esztergom, Kalocsa) és legalább nyolc püspökséget (Veszprém, Győr, Pécs, Csanád stb.) szervezett.

A létrehozott egyházi hierarchiát jelentős földadománnyal támogatta. A pogány társadalom megtérítése és a pogány rituális szokások felszámolása csak erős állami szigorral történhetett.

A nyugati minták átültetésében Istvánnak számos segítője akadt. Feleségével nemcsak lovagok érkeztek Magyarországra, hanem a császári adminisztráció egykori alkalmazottai is. A német hatások István államszervező munkájában számtalan helyen megmutatkoztak (például oklevélkiadás, törvényhozás, pénzverés), de ez nem a politikai függetlenség elvesztését jelentette.

Az uralkodó az államalapítással és az egyház megszervezésével kapcsolatos rendelkezéseit két törvénykönyvben foglalta össze.

Teljesen új szokásokat kellett meghonosítani (vasárnapi miselátogatás, gyónás, böjtölés stb.), miközben a régi hitvilág az idősebb korosztály körében tovább élt.A kereszténység felvételét és az egyházi előírások betartatását mindvégig szigorú törvények szabályozták.

Az alsó papság anyagi helyzetét a tized bevezetése segítette, illetve az a rendelkezés, amely tíz falu templomépítési kötelezettségéről és fenntartásáról intézkedett.

Jóllehet kezdetben külföldi papok tevékenykedtek az országban, egy idő után a bencések a hitélet működtetésére már magyar papokat is felkészítettek.

A közigazgatás kialakítása

A törzsi-nemzetségi alapon működő hadszervezet helyett szükségessé vált egy területi alapon történő szervezet kialakítása.

Az ország földbirtokállományának kétharmada az uralkodó kezében maradt, a fennmaradó területeken az egyház és a világi birtokosok osztoztak.

A szétszórtan fekvő királyi birtokokat várispánságokba szervezték, amelyeknek központja egy-egy vár volt. A várispánság élén a király által kinevezett ispán állt, akinek személyét gyakran német lovagok, illetve saját rokonai közül választotta ki a király. A királyi birtokokon a gazdasági életet a kötött szabad jogállású várjobbágyok szervezték, akik a szolga jogállású várnépek munkáját felügyelték. A várhoz rendelt népesség alkotta a királyi hadszervezet alapját, egy-egy ispán mintegy 3-400 fővel vonult hadba. A harminc várispánság kiállított csapatai a 13. századig az ország fő erejét adták. (A későbbiekben a várispánságok száma elérte a hetvenet.)

A közigazgatás másik pillére a kialakuló vármegyerendszer lett. Az ispán jogköre kiterjedt a vármegye felügyeletére (adóztatás, igazság-szolgáltatás), a várispánság tisztségviselői így vármegyei feladatokat is elláttak. A vármegyék a középszintű közigazgatás szerveként működtek, összefüggő területükhöz a királyi birtokok mellett az egyházi és a világi birtokok szintén hozzátartoztak. Az első évszázadokban a megyéket a királyi birtokok túlsúlya és az uralkodói fennhatóság erőteljes érvényesülése miatt királyi vármegyéknek tekinthetjük.

Az uralkodói kincstár rendelkezett a várispánságok jövedelmei felett, ebből élelmezték az utazó királyi udvar kíséretét. A jövedelmek összegyűjtéséről és a királyi birtokok felügyeletéről a nádor gondoskodott. A nádor gazdasági jellegű feladatai mellett a királyi udvar bírájaként tevékenykedett. (A nádor jogköre a 12. században folyamatosan bővült, bírói joghatósága kiterjedt az ország minden lakosára. A 13. század-ban politikai funkciói is sokasodtak, a király helyettesévé lépett elő.)

Szent István korában a társadalom két fő csoportját a szabadok (liber) és a szolgák (servus) adták. Az István-kori törvények tiltották a két réteg egy-más közötti házasodását; a szolga vagyontárgynak minősült. A szabadok rétege vagyonilag differenciálttá vált, az ispánok a vezető elitbe tartoztak, a vitézek megélhetését egy kisebb földbirtok biztosította, míg a köznéphez tartozók egyre kevesebb jövedelemmel rendelkeztek. (A törvények szerint a szabadok rétegeinek feleséggyilkosság esetén eltérő nagyságú vérdíjat kellett fizetniük.)

A korabeli magyar társadalom szokásait szintén a törvények alapján lehet nagyjából felidézni. Az egyes cikkelyek megőrizték a kereszténységet megelőző hagyományokat, babonákat. A törvé-nyek szigorúan tiltanak és büntetnek néhány cselekedetet; ezek valószínűleg a pogányság korában gyakoriak voltak.