Így-szövegek

Előételnek utópia

A hegyvidéki kis falu távol esett a metropolisok összefüggő betonrengetegétől. Milyen elképzelhetetlen!, de a legközelebbi Központ is százötven kilométerre volt e helytől. Százötven kilométer! Ilyen már a XX. század végén is kirívónak számított.

Az Öregember békésen ballagott az út porában, s összehúzott szemekkel figyelte az Ellenőrző Pontot. A rendfenntartók egész arcot takaró sisakján vakítóan villant meg a délutáni forró Nap. Két Polgárt ellenőriztek épp, azonosítójukat követelve.

Rosszallóan figyelte a műveletet, rántva egyet cókmókján. Kora reggel indult el, s már visszafelé tartott. Ami azt illeti, hét órája gyalogolt az árnyéktalan kőrengetegben. A kihalt, mars-béli táj magába rejtett mindent, mi élt. Csupán az öt-tíz kilométerenként felbukkanó Ellenőrző Pontok jelentettek változatosságot. Érdekes módon soha egyetlen emberrel sem találkozott két Pont között. Mintha eltűnne, aki elhagyja az egyiket, s újra előbukkanna a következőnél. Akár a föld alól elő-előbukkanó vakondokok. A Kormány katonái, a hivatásos rendfenntartók végeztek a két Polgár ellenőrzésével, s most érdeklődésük az Öregember felé irányult. Ellenzőt tartva sisakjuk elé, hunyorogva néztek rá, s a mögötte vakító Napba. Prédát láttak benne? Vagy csupán változatosságot? Nem tudni, de az Öregembert mindez nem is érdekelte. Lassan poroszkált tovább, csosszanva-rúgva a port.

Az Utolsó Omlás óta a lakosság egész évben, porciókban kapta az élelmet és az energiát. Most nyár volt, forróság. Mégis minden héten egyszer megtette az öreg a kilenc órás utat, hogy hozzájusson az őt megillető adaghoz. Jól jön az még majd a télen! Mióta az elmúlt század kis híján tönkretette a bolygót, szigorú szabályok közé szorították a Polgárságot. Mindenkit egy nagy központban regisztráltak, s aki nem rendelkezett az Azonosítóval, nem létezett a világ számára.

Az Öregember még emlékezett a XX. század nagy kétségbeesésére, mikor a világ rádöbbent, kicsúszott kezükből a bolygó. A sok-sok fantasztikum egy csapásra valósággá vált: az energia- és élelmiszerhiány, a vízkészletek elapadása mind-mind kézzelfogható tényként öltött testet. Az emberiség elkeseredésében összefogott, de már nem volt vissza út. A haldokló bolygó párezer embert leszámítva metropoliszokba kényszeríttette a Polgárságot, szigorú Törvényeket szabva rájuk.

Az öreg az Ellenőrző Ponthoz érve földre ejtette terhét és várakozóan tekintett az arctalan katonákra. Nyugalma valahogy bosszantotta az őröket:

-Hé, Öreg! – dörrent rá az egyikük. – Van azonosítód, vagy csak ácsorogsz itt?!

-Hogyne lenne! Gondolja, idecammogok, ha nincs kártyám? Ha nem lenne, akkor olyan utakat használnék, amiket még csak nem is ismernek. De így csak rövidebb.

-Ne legyen nagy a szád! Azt te csak hiszed, hogy mi nem ismerünk minden utat!

Erre az Öregember már nem válaszolt, csak csendben somolygott magában „Taknyos”- gondolta, de persze szóvá nem tette a dolgot. Csendben átnyújtotta hát a kártyát, s várta, hogy a katona mindent betűről-betűre leellenőrizzen.

-Hova valósi vagy?

-Ott van a kártyán – felelte szelíden az öreg, de még azért hozzátette – Chamba.

-Korod?

-Az is ott van – felelte újra, de ismét csak válaszolt – Kilencvenegy.

Még mindig magában mosolyogva, gyorsan hozzátette:

-A heti rendes energiaadagomért jártam el. Jól fog az jönni még a télen.

A katona hallgatott, talán ráébredt, nem fog fogást találni az öregen, hisz minden papírja rendben, s semmi olyat nem tett, ami csak egy kicsit is szabálytalan lett volna. Intett a társának, aki egy hatalmas note-bookba rágott végű ceruzájával feljegyezte az öreg adatait. Végül továbbengedték.

Az Öregember újra magára vette hát a kiutalt rendes energiaadagját, s némán bólintva útnak indult. Csosszanva-rúgva a port hagyta maga mögött a két marcona katonát, akiknek eszükbe sem jutott felsegíteni egy kilencvenegy éves öregnek, legalább a hátára a súlyos terhét.

De az öreg nem bánta. Csosszant, rúgta a port és békében haladt újabb öt-tíz kilométert, egy újabb Ellenőrző Pont felé a heti rendes energiaadagját cipelve.

Így:

Hétköznap

Csak behunyom a szemem és visszatekintek. No nem messzire, nem régre. Csak a mára. Egy pokoli napra, mely egy átlagos hétköznapnak indul. Egy átlagos, munkás hétköznek.

Reggelnek, mely más ígéretet nem tartogat, mint a robotot. Csakcsupán azt ígéri, amit ígérnie kell. De hát ehhez az ember hozzászokik. Mitől is lennének este egészségesen fáradtak? Mitől esne jól egy-két órányi tespedés a jól megérdemelt, álomtalan alvás előtt? Hát persze, hogy a munkás hétköznapoktól.

Aztán végül a reggel múlttá, délelőtté foszlik. A délelőtt pedig nyomban homályba burkolózik. A semmi-nem-jön-össze fátyla teszi ködössé. A köd pedig olyan, hogy még a kürt is rekedtebben szól, a látás nem tiszta, a hallás csalóka. Ilyen a köd. Az ember tétova lesz, olykor még rossz döntéseket is hoz. Bizony! Ha hoz.

De a nap, mely esélytelen, mely homálytükrös. Beszéljünk inkább arról. Pokla nem nehézségében rejlik. Pokla annyit jelent, mint a zsákmány nélküli vadászat érzése. Mint az üres kiállító terem érzése. Már a délelőtt, sőt már a reggel egy bizonyos fáradság érzésével indul. Már akkor az ember legszívesebben hagyná az egészet, de mégsem teheti. De nem teheti, mert a lázadás csak belül él. Csendben, elfojtottan. Marad az érzés, hogy akkor is megcsinálom, akkor is túlélem! Jöjjön bármi, én csak nézem majd; belül lázadványban elenyészve, a felszínen pedig kizökkenthetetlenül. Mert a mosoly ápol. Mert a mosoly eltakar. Csak azt látják, hisz a belső – mely forr a gyáva tehetetlenségtől – csak az enyém.

Aztán a délután már egy remény. Egy fénysugár, mely a köd fátylán át szúrosan-vakítóan hatol át. Az ember csak fürdik e fényzuhanyban és azt látja maga előtt, hogy már a délután csobog körülötte. Minden más emlékké apad. Minden más múlttá lohad. Délután az ember már látja a vágyott véget. Egy méltatlan nap, méltó lefejezését. Ez is eljön. Eljön akkor, mikor az ember már nem is gondolna rá. Bár. Bár előtte van a holtpont. A vég előtt az idő egy órára megáll. Lassú vánszorgása még lassabb, még vánszorgósabb lesz. De elmúlik. Ez is elmúlik és a Pillanat már úgy jön el, hogy az ember már az utolsó reményben sem hisz. Már a remény, mely háromszor is meghalt csodálatos mód támad fel újra és az óra vánszorgása csak odaér, csak jelzi, hogy igen!

És akkor!

És akkor az ember csak lepihen az ezen is túlvagyok büszke érzésével. Szundít egy keveset, hogy az este tartalmassá lehessen.

Vagy csak ül és készül, hogy a holnap is megélhető legyen.

Vagy a jövőt fogja karon, s játszanak együtt egyet. Halkan, kedvesen gügyög – egy teljes napot kitörölve –, hogy érezze, ez lehet másként is.

Estére csupán az elmerülés marad.

Így:

A hibbant hattyú

Volt egyszer egy hattyú. Ezen nincs mit szépíteni, annak született. De ez nem volt mindig így. Eleinte egy hatalmas, fehér, tojásdad tojás volt csupán. Napjait valaki pihe-puha alfele alatt töltötte, amiről később kiderült, hogy egy anyában folytatódik. Mit sem tudott a világról és a buszokról! Aztán teltek-múltak a napok, hetek és boldog tojásból, boldog kishattyúvá repedeztett. Mondanom sem kell, imádott élni. Imádott a vízben úszni, a levegőben szállni. Jobban belegondolva egyetlen dolgot nem szeretett csupán: totyogni. Egyszerűen borzasztó érzés az a bizonytalan szárazföld, mely a hattyú talpa alatt ide-oda lötyög. Igazából még ma sem szereti a szárazföldet és semmit, ami azon található. Azok olyan bizonytalan dolgok. Ja! és a föld alatt semmi ehető sincs. Ezt minden hattyú tudja.

De miért mesélek nektek erről a hattyúról?

Azért mert ez egy különleges hattyú volt. Úgy is mondhatnám, hogy zakkant. Az addig rendben, hogy szeretett lubickolni, meg repülni. De azt valahogy egyetlen hattyú sem értette közel, s távol, hogy miért is vonzódik a buszokhoz.

-Egy hattyú vonzódjon a halakhoz, vagy a vízhez. Vagy, ha már semmi más nincs egy másik hattyúhoz!

De nem! Ő nem. Ő egyszerűen imádta a buszokat. Lehetett az kicsi, vagy nagy. Színes, vagy még színesebb. Négy kerekű, vagy hat kerekű. Teljesen mindegy volt neki, csak busz legyen.

Aztán egy nap, mikor minden olyan csendesnek tűnt, meg olyan kora őszinek, hattyúnk fogta magát és közelebb úszott kollégáihoz:

-Én megpróbálom! – jelentette ki. Ez persze hattyúul nem így hangzik, de a könnyebb érthetőség kedvéért inkább így írtam.

-Mit? – lepődtek meg a többiek. Lehet, színlelték csupán, de mindannyikat valami rossz érzés lepte meg.

-Fel kell szállnom egy buszra – sóhajtott nagyot.

-Úgy érted a tetejére?

-Nem, nem! Bele.

Ketten azonnal a víz alá buktak, hogy halat fogjanak. Hárman zavartan tekergették a nyakukat, sőt az egyikük még tollászkodni is elkezdett. Nem biztos, de úgy tűnt, mintha az egyikük még hattyúkönnyeket is hullatott volna csendben és persze kissé hátrébb.

Nem szépítem a dolgot, nem is húzom tovább. A lényeg annyi, hogy szóban, tettben is megpróbálták visszatartani. Az egyik testvére még kigáncsolni is megpróbálta, de ez a vízben nem túl hatásos ötlet.

Végül csak elérte a partot. Óvatosan kitipegett, fel a hullámtörő köveken, át a parton, s végtére egy sétány vége-hossza közepén találta magát. Az emberek. Az emberek eleinte csak kerülgették a totyogó madarat. Még meg is mosolyogták páran.

Aztán lassan feltűnt nekik az elszántság a pofáján. Meg a gyorsuló tipegés. Meg a széttárt hatalmas szárnyak. Meg a vad rikácsolás.

Nagy madár a hattyú. És nem kicsi. Az első buszos az utolsó pillanatban zárta be félelmében a mennyország kapuit. A második ki sem nyitotta. Eközben az emberek eleinte csak kacagták a bolond szárnyast, majd kezdtek aggódni. De senki sem mert még csak a közelébe se menni. Nagyhosszú idő után végtére is felbukkant egy bátor teremtés, aki azt mondta:

-Én megpróbálom!

-Mit? – zavarodtak meg a törékeny láttán az emberek.

-Megfogom! – rikkantotta és párviadalra kelt a hattyúval. Záporoztak a szárnycsapások, hullottak a cselvetések. Hét nap, hét éjjel küzdött egymással ember és állat. Aztán a hetedik éjjelen a hattyú figyelme, ereje lankadni kezdett. Az ember ezt a pillanatot várta. Összeszedte maradék erejét, ugrásra húzta idegrendszerét és rávetette magát a hattyúra. Fél éjjel birkóztak még. Fél éjjel tusakodtak, mire ez a törékeny ember diadalmaskodni tudott.

Így:

Riadás

Riadt őz vagyok csupán. Ha jön a vadász, felkapom fejem és az orrlyukaim kitágulnak, a füleim minden neszre odafigyelnek, izmaim egytől-egyig pattanásig feszülnek. Az idegszálaim készek a mindent jelentő gyors mozdulatra, mely a sűrűbe ránt, mely az életemet jelenti.

Zörejek, halk zörejek…

Érzem, valahol a közelben lopódzik a vadász. Már a szíve is lassabban ver, mancsai alatt engedetlen levél morzsolódik; száraz már. Egy röpke pillanatra meg is áll, nem oson tovább. Figyel és én is figyelek...

Szívem gyorsul, szíve az ugrásra vár. Rettenjek, mozduljak? Honnan fúj a szél? Merről viszi a mindent eláruló szagot?

Lassan ugrásra készülök, a testem megfeszül már. Hátrafordítom fejem, onnan jött a zörej. Az áruló levél!

Vagy tévedek? Nem is hallottam? Most nem hallom, látni sem látom! Ó, a szél! Miért is nem szemből fúj!

Hol lehet? Biztos figyel, biztos lát. Érzem, tudom, csak arra vár, hogy rám vesse magát. Hogy karmai, fogai húsom mélyébe hatoljanak. Csak egy sivítás. Csak annyi időm maradna. És a lüktető erdő, a hullámzó mezők emlék nélküli sötétté lesznek. A kaján madarak, az éhes vadászok, a csörtető kétlábúak, mind-mind emlék nélküli homályba vesznek.

Még mindig csak a csend, az őrjítő, kiszámíthatatlan csend.

Óvatosan, lassan ernyedek. Figyelmem ugyan nem lankad, de megengedek egy harapás harmatos füvet. Majd még egyet és még egyet. Semmi. Hát semmi. Akkor csak tévedés volt. Az örök menekülés sarkalta tévely.

Újra enyém a rét, enyém a harmatos fű. Béke száll rám, nyugalom. Orrlyukaim nem feszülnek, füleim nem zubognak, izmaim sem feszülnek olyannyira. Csak a fű, a tápláló, életdús zöld.

Ekkor újra! Újra zörren a száraz levél, s én riadtan rezzenek hátrakapva fejem.

Így:

Annak térkép e táj

Ott lent, délen a tájat egy csupasz-kopasz domb uralta. Széljárta csúcsán se egy árnyékot adó fa, se egy árnyékot adó bokor. Élő lény erre nem merészkedik. Ki is merne étlen-szomjan átvágni a sárkányok uralta Mocsarakon, csak azért, hogy e dombot láthassa? Csak azért, hogy rájöjjön, hiába volt minden szenvedés, nélkülözés? A dombot határoló mély, katlansötét árok a Mocsarakig tart. A mocsárig, mely mindent elnyel, ami csak arra merészkedik. Ha merészkedik. A Mocsarakon nem visz át egy fia út sem, az ember csakcsupán azt tehetné, amit a józan ész diktál: keletre, vagy nyugatra, a Nyiladékok partján haladva kerülhetné meg e sejtelmes és telhetetlen fertőt. A legendák – mert a legendák öröktől vannak és örökkön élnek – azt tartják, hogy azki a mocsárba vész, egy egész más, mélységes és fekete világba jut, ahonnan csupán egyetlen, rémisztőnél is rémisztőbb út vezet ki. Ám onnan elő ember ki nem juthat.

A Mocsarakon túli kies Kisebb Puszták egyenest a Barlangok szájához vezetnek, keletről, s nyugatról a Nyiladékok által határolva. Azt beszélik, hogy vannak olyan helyek e földön, ahol a pusztákat dúsnövényzet uralja, s a mocsarakon túl, ameddig a szem elláthat szintén üde, buja növénytakaró terpeszkedik. De lehet, hogy ez csak amolyan mende-monda.

A Hegy, a környék legmagasabb pontja délen szinte függőleges falakkal szakad a mélybe – itt tanyáznak a sötétségben az emberevő sárkányok, állandó és kibírhatatlan széllökéseket fakasztva a Kisebb Pusztákra. Északra viszont lankás lejtben egészen a Vizek Világáig sima az út. Azt tartják, hogy aki e tavakba belepillant, tükörbe pillant, s lelkek milliárdjait észlelheti ott. Lelkeket, kik a múlt, a jelen és az eljövő idők hírnökei.

A Vizek Világán túl kezdődik az élet. Dús, növényzettel sűrűn benőtt erdőkön túl következik az idők barázdálta síkság. Az azontúli erdők dzsungelszerű sötétjében könnyű utat téveszteni, s akár napokon át is bolyonghat a figyelmetlen ember.. Innen északról az ember nem nagyon merészkedik a vad déli világba, csakcsupán a Hegyre, hogy az elkövetkező nemzedékeknek megmutathassa a Mocsarak és a Domb felett olykor-olykor felbukkanó sárkányokat, elrémisztve őket egy életre a kalandvágytól. Mert ha valaki a Hegy ormán áll, esetleg gépen száll fölébe, annak térkép e táj.

Így:

A gyermek

Szeresd gyermeked, ahogy tenmagad, vagy mégúgy.

Mert Ő a múlt és ő a jövő.

Mert minden rosszasága, gyermeki csínye a Te emlékeid időutazása.

Mert szépsége páratlan, esze transzcendens.

Ahogy éjjel magadhoz öleled forrón, óvón, ahogy átéled a Neki szóló mesét, ahhoz fogható nincs.

Ahogy reggel kebledbe bújik, s kuksi szemei sarkán a szeretet csipái száradoznak, ahhoz fogható nincs.

Ahogy párod a párod, szerelmes ölelésével, teste melegével mutatja, a jövő törékeny, ahhoz fogható nincsen.

Hiszen minden, ami Te vagy, az egyszer Ő lesz.

Hiszen vér a véredből, hús a húsodból, testnedv a testnedvedből.

Hiszen az örök kötelék. Ő közted és minden más között az örök kötelék.

Amikor fáradt vagy, Ő mindennél elevenebb. És ez jó.

Amikor egyedül akarsz lenni, Ő szeretetet követel és szeretetet ad. És ez jó.

Amikor dolgod van – csak tízpercnyi – Neki mindennél sürgősebb kázusa akad. És ez jó.

Gondolj mindig – mondom mindig – arra, hogy Ő az ÉLET (csupa nagybetűvel) és szeresd ölelőn, forrón-oktatón.

Így:

Kacsavar

Mindenki tudja, mi az a kacsa.

Aki mégsem, annak most elmondom: a kacsa három dolog biztosan lehet. Lehet egyfelől egy álhír, azaz egy olyan hír, mint mondjuk az alábbi:

„Albert Einstein

és

Elvis Presley

tollfosztótanfolyamot tart holnap a Budapest Arénában.”

Ez egy kacsa, aminek az ember vagy bedől, vagy nem.

A kacsa másfelől lehet egy éjjeliedény, vagy ágytál. Az éjjeliedény viszont nem egy olyan dolog, amivel az ember csak éjjel tud levest készíteni. A serbli egy olyan edény, amelyikbe az ember vagy bele, vagy nem.

Végül, de nem utoljára a kacsa lehet egy állat. Azon belül is egy madár. Amit az ember vagy ismer, vagy nem.

Én most a kacsáról, mint állatról szeretnék mesélni:

A kacsa lehet vad és házi. A vadkacsa boldog, mert tud repülni és boldog, mert elmondhatja magáról, hogy kötetlen. Viszont némileg boldogtalan, mert az ember és az emésztőrendszere ehetőnek nyilvánította. Olyannyira, hogy háziasította. A röpképtelen és nyomorult kacsát nevezzük házikacsának.

A házikacsa ehető – az ember is, de azt kevesebben szeretik. Az ember pedig azt vette a fejébe, hogy direkt olyan kacsákat nevelget, amiknek egyetlen rendeltetése, hogy pecsenyeként, levesként, pekingiként, pástétomként és egyéb ehető dologként végezze. Az ember dacból nem tud kacsául, mert egyébként meg kéne kérdenie tőle, hogy tényleg ez lenne-e az életcélja. Valószínűleg a kacsa nemet mondana, de ezt igazából én sem tudhatom, mert én sem tudok kacsául.

Természetesen az is egy elképzelhető változat, hogy a kacsa azt a választ adná, hogy neki igen is a leves az életcélja.

De mindez teljesen mindegy, mert senki nem kérdi meg a kacsától, hogy ő mit is szeretne, így pecsenye, leves, pekingi, pástétom és egyéb lesz belőle. Akár jó ez neki, akár nem.

A pecsenye egy szép piros dolog, amit az ember úgy ér el, hogy az ízléses tálalás előtt sokáig hagyja pirulni-sülni egy olyan helyen a kacsát, ami valójában nagyon rossz neki. Mindezek előtt pedig mindenféle növényi és ásványi eredetű dologgal hozza erős összefüggésbe. Ekkor a kacsának ugyan már merőben mindegy, hogy mi történik vele, mert teljesen kopasz és teljesen döglött. A nem döglött kacsa valószínűleg nehezen viselné a rászórt növényi és ásványi eredetű dolgokat. Sőt, a nem döglött kacsa általában nem is kopasz.

A kacsa megdöglésének oka igen jelentős százalékban az ember és az éhsége. Az egyik a számtalan mód közül, mellyel az ember a kacsa tudtára hozza ama tényt, hogy éhes, a nyakcsavarós-reccsenős rábeszélés. Egy másik pediglen a humánus begylukasztós-késes meggyőzés. A kacsa csak gondol egyet, végigpergeti magában életének magvait, úsztatóit, daráit. Majd hálával emlékezik az emberre, aki egész életében gonddal nevelte, szerette. Végül pediglen egy lehelettel elröppen a lelke.

Így:

Kőtéridő

Ez egy kőmese, nem csak kő-műveseknek.

A kezdet kezdetén, amikor még a kígyók is ott értek véget, ahol más csak kezdődött, minden kőből volt. Kőből volt az emberek szíve, kőből az ágya, háza, kőkutyák koppantak a kőkemény teliholdra és kősugarak hullottak a kővirágokra. Dermedt, rideg világ volt ez, hajlíthatatlan és megtörhetetlen.

Olykor:

Olykor forróság öntötte el a földet és vörösen izzó lávatenger próbált melegséget hozni e merev világba. De rémülten vette észre, esélye sincs, csak játszi próbálkozás volt csupán, majd röpke pillanatok zuhanása után, kővé dermedten meredt a kősugarak hideg fényébe.

Olykor ifjú titánok próbáltak reccsenéssel-roppanással az égbe törni, hogy megmutatassák e zord földnek, a mozgásban van az állandóság. Fel, fel a kősugarak hűvös ragyogásába.

Olykor mozdíthatatlannak hitt monumentumok omlottak a mélybe, fekete űrt hagyva csupán a helyükön. S mikor messze zengő robajjal érkeztek oda, ahova nem is indultak, a kősugarak csak zordan-hidegen fénylettek.

Olykor vad rengés rázta a világot, és kettészakadt az, ami egy volt. Mélyfekete tátongás, koromsötét vonulás tépett sebet a föld testébe. A kősugarak pedig csilingelve hullottak alá, fagyos sápadást hozva a szakadványba.

Olykor az egy az ötből csak hullott, hullott cseppenként oldva, bontva az oldhatatlant, bonthatatlant. Ámde nem csak rombolt, épített is. Cseppenként hagyva maga után és cseppenként rakva maga alá a lassú örökkévalót. A kősugarak azonban ezt nem láthatták, nem hallhatták, mert ez az örök sötétség birodalma volt. A mélygyehenna pokoli infernója.

Aztán egy napon, valami olyan történt, melyre semmi nem számíthatott; a mozdulatlan kő világában egy örökkön mozgó tiszavirág ütötte fel a fejét. Múló pillanatnak tűnt csupán. Az évmilliós bölcsek és a kősugarak értetlenül bámulták ezt az apró meghatározhatatlan valamit és nem tudtak mit kezdeni múló, röpke életével. Maguk között, a maguk közötti titkos nyelven embernek kezdték hívni ezt a valamit. Ám az ember – nevezzük mi is így – szép lassan kinőtte magát, túlnőtt a rideg világ évmillióin és a kősugarak egyszerre csak már melegen zubogtak alá, s minden dobogó élettel telt meg.

Ám a mélyben és a felszínen is csendben-lassan az öröklét biztos tudatával a kővilág tűrt és várt, egyre csak várt. Tudta, dermedtsége legyőzi, a mozduló hebrencs világot és egyszer, egyszer majd kőből lesz az emberek szíve, kőből az ágya, háza, kőkutyák koppannak a  kőkemény teliholdra és kősugarak hullnak kővirágokra. Dermedt, rideg világ lesz az, hajlíthatatlan és megtörhetetlen.

És valóban, egy napon tényleg történt valami. Hogy egy nap, egy év, vagy tízmillió telt-e el, semmi sem tudhatja, de hirtelen minden újra mozdulatlanná, rideggé vált és még az emberek és az emberek szíve is kővé merevedett. Szomorú anyák siratták gyermekeiket. Kőanyák szomorúsága kavicskönnyeket hullatott gyermekük kősziklaszívére.

Így:

A bohóc

Reggel fogta bánattal telt kalapját, mely persze fekete volt, mint egy hitehagyott inkvizítor lelke, s a fejébe nyomta. Jól állt neki. Elnyűtt volt már ez a kalap; látott már mindent, ami egy emberrel csak megtörténhet:

Karimája alatt régmúlt évek boldogtalan emlékei laktak, sűrűn átszőve finom bánatszálakkal. Itt-ott zsír és időfoltok tették csillogóssá ezt a karimát, mely szintén fekete volt.

A szalag – mely körbefutott a boldogtalan emlékek karimája felett – az elfeledett barátok és a kihunyt szerelmek örve volt. Mondanom sem kell fekete, mint a barlangok évmilliós sötétje.

Fent a kalpag búbján, abban a kicsiny horpadásban, sérelmek, bántalmak lakoztak, bármikor röppenésre készen, bármikor ott-levősen.

A bélés – persze, hogy fekete – egy gyermekkor mauzóleuma volt. Bánat, becstelenség, ború otthona.

Reggel tehát fogta kalapját, feltette, s nyúlt a zakójáért, melyet hófehér ingére, izgalmassárga mellényére húzott fel. Nem akármilyen zakó volt ez. Sértések, ócska heccek foltozták, verbális erőszakok, durva tréfák szőtték át. Valahol a belső zsebek tájékán néhány elhagyott régi barát lakozott, s hátul pedig, a gallér alatt vádló tekintetek és a meg nem értés rejtőzött.

A mellény, mely mint említettem izgalmassárga, a szép emlékek – mert ilyenek is akadtak elvétve – fakó otthonaként rövid, elnyűtt és persze szakadozott volt. Valahol az órazseb környékén lakott egy mára lassan-lassan elfeledett feleség, és elenyészően pár boldog év. Ám a sértések, ócska heccek foltozta, verbális erőszakok, durva tréfák szőtte zakó jótékonyan elfedte feslettségét.

Reggel még csokornyakkendőt is kötött. E légből kapott, légből épített jövőkép volt az ismérve, melyről mindenki felismerte, melyre mindenki ráismert.

A csokornyakkendő felett egy keményített, ámde hófehér gallér feszült. Átverések, becsapások cérnaszálaiból szőve, tiltott szerelmekkel keményítve.

Megállt az ócska falitükör előtt és ismét megállapította, kell a mosoly, kell a jókedv, melyet a fürdőszobában tartott egy kis szekrényben a fogkefe és a borotva mellett. Melyet minden reggel önmaga öltött magamagára.

Ekkor úgy érezte készen van; egy újabb Nap indul útjára, s ő most, a következő lépéssel beleveti magát a tüzesen forró, nyüzsgő monotonitásába. Ellépett hát a tükör elől, otthagyta kicsiny lakását és a nagyváros dermedt reggele már ott várta a kapu előtt. Kézen fogva indultak egy kicsiny, ámde rendkívül forgalmas utca felé, hogy pár fillérért megmutathassák az embereknek, a jókedv és a nevetés mindennél fontosabb.

Így:

Évgyűrűk

Ha én fa lennék, az évgyűrűk tennének a történelem jegyesévé.

Párizs

Champs Elysée - szöveg nélkül