A filozófusok olyan emberi lények, akik fiatalkorukban leülnek eltöprengeni, hogy mihez is kezdjenek az életükkel. Majd töprengésük elmerengéssé, merengésük elgondolkodássá válik; és végül úgy maradnak egész életükre.
Edar is filozófus volt. Ő is leült fiatalon. Ő is töprengett az életéről.
Törzsgyökeres budapesti volt. Kőbányán, egy Újhegyi lakótelepnek nevezett betonrengetegben kezdte az életét, valahol a hetedik és a kilencedik emelet között, félúton. Nyolcadik emeleti magányát kulcsos gyerekként élte meg. Szülei az éjt nappallá, a nappalt pedig éjjé téve robotoltak, hogy egyetlenszem gyermeküknek valami jobb juthasson. Ebből lett nagy-sokára a filozófia.
Lényegtelennek tetsző kilenc általánosa, majd öt szakközepe után nemes egyszerűséggel alkalmi munkákból élt, mert sehol, de sehol nem viselték hosszútávon munkaundorát. Három év zaklatottság következett még rá, valahol a hetedik és a kilencedik emelet között. Dánom, dínom és persze duhaj jellemezte e három évet, amikor is megtörtént a csoda. Kedves szülei, mert valóban azok voltak, amolyan lakótelepi kedvességűek, már épp lemondtak róla, amikor is Edar hirtelen gyökeresen megváltozott. Soha, senkinek sem beszélt róla, mi is történt, de egy szép tavaszi napon beadta a Jelentkezési Lapját az ELTE-nek nevezett okosgyárba és lássanak csodát, felvették! Apja olyan büszke volt rá, hogy két hónapra rá meghalt, anyja pedig élte tovább lakótelepi özvegységét, napi 16 percet liftezve le és fel, le és fel, le és fel.
Edar nyarait mindig és kérlelhetetlenül unokatestvérénél töltötte, a Balatonnál. Éveken át, minden nyáron. Akkor is, amikor gyerek volt, akkor is, amikor duhaj volt és akkor is, amikor már filozófus lett. Egészen addig, amíg egy gyönyörű, verőfényes nap épp a Szent György-hegyen sétált – megszállottan rajongott a Bazaltorgonákért – és megállva egy ponton a Kisapáti felőli oldalon, a semmiből, a fák közül hirtelen hatalmas robajjal porfelhő szállt az égre.
-És a világ még csak fel sem mordulna erre – mondta Edar, csakúgy maga elé, magamagának. Agya azonban félretette magának a képsort és nehezebb estéken az álomgyár csakúgy ontotta magából a porfelhőket Edarra. Soha többé nem ment arra.
De végtére is mi parancsolt megállj-t a dánomnak, a dínomnak és persze a duhajnak?
Egy éjszaka, meglepően meleg kora tavaszi éjszaka Edar valahol Budapest belében taposta az utakat. Túl volt már három, vagy négy kocsmán és két, vagy három padonsörön. A haverok – korhelyek mind – már lekoptak mellőle. Ki a Rákóczi téren, ki a Blahán, ki az Oktogonig is eljutott tán. Mindenesetre ott vette magát észre Edar, hogy valószínűleg már percek óta beszél egy fura teológushallgatóhoz – az isten tudja, hogy hívhatták –, aki valahogy szintén lekopott már mellőle. Aki hosszú százmétereken keresztül valami zagyva tervéről beszélt, ami valahogy kötődött egy Balaton parti falucskához. Talán Révfülöphöz? Vagy… Ki tudja, de lényeg, hogy Edar épp a véleményét fejtette ki neki, amikor az Oktogon egyik szegletében arra figyelt fel, hogy sehol sincs a figura. Edar ráfordult hát az Andrássy útra és csendben rágódva egészen a Hősök teréig csellengett.
A Városliget sötétje leülésre késztette, s ahogy ott ült a zsenge, korai tavaszban, bámulva a csillagtalan eget, mély melankólia szállta meg. A mélabú pedig olyan, hogy vonzza magához a kéretlen kérdőjeleket és az ismeretlen ismerkedőket. Edarnak is jutott egy. Hosszú rongyos ballonkabátot, szakadt kalapot, szövetnadrágot és surranót viselt. Edar csak nézte, ezt a lehetetlen és kortalan alakot, aki pénzt szeretett volna.
-Nem adok – vallotta be Edar – de ha akarod, kereshetünk egy boltot és ehetünk valamit.
-Rendben – krákogta az idegen.
Ahogy ballagtak az éjszakában és beszélgettek az életről, kiderült, az idegen hobó. Két diplomával és két nyelvvizsgával, meg egy kis HIV-vírussal.
-De ez csak rigófütty! – mondta az idegen éleset rigófüttyentve – szélsöpörte-esőmosta rigófütty.
Két sarok csend után állt meg és fordult Edar felé:
-Tudod, fiam, mi az egyetlen pozitívum az életemben? A betegségem – mondta végtelen beletörődéssel a szemeiben.
Edar csak állt, csak állt és nem tudott mit szólni. Végigpergett előtte rövid élete. Pocsékul érezte magát és pocséknak érezte a mögötte lévő majdnem kéttucat évet.
-Tanulj – kölyök – tanulj! Csak akkor lehetsz valaki, ha képes vagy felismerni és uralni az emberi tudatlanságot és ostobaságot.
-Nem azért, de magának két diplomája van, mégis szövetnadrágban és surranóban császkál az éjszakában – fortyant rá Edar. – Akkor?
-Én ezt önként vállaltam – és ez így igaz is volt. Tényleg önként vállalta. Özvegy volt és valaha egyetemi tanár. Kiábrándult volt és bölcsész. Beteg volt és humanista. Ez elég volt ahhoz, hogy mindent feladjon egy nyári napon és a budapesti utcákon kóboroljon. Pedig még egy lakása is volt, de csak akkor használta, ha kibírhatatlan volt a hideg. Soha máskor. – Te még fiatal vagy, kölyök. Ha meghallgatsz tőlem egy tanácsot, keresel magadnak valami olyan szakmát, amihez senki sem ért igazán. Utána már csak el kell tudnod adni magad. Az emberek nagy tömegben ostobák, kevesen pedig tudatlanok. Ezt ne feledd és használd ki!
-Ugyan már! Ennek semmi értelme! – kiáltott fel Edar.
Ahogy állt a sarkon és beszélt az öreghez, két korán munkába menő festő álmosan és tátott szájjal bámulta a fura fiatalt, aki percek óta heves kézmozdulatokkal kiabált egy gyalogátkelő-lámpával. A lámpa viszont megérthette őt, mert siketberregése vissza-visszaválaszolt neki.
Aztán jelentkezett, az ominózus este után, az ELTE-re, a filozófiaszakra. A Trefort kert lett a második otthona. A görög filozófusok lettek apja helyett mostohái; Locke, Ágoston, Heidelberg, az unokatestvérei; Nitsche, Freud a keresztapái és így tovább. Még Sebeők is hatással volt rá, míg el nem ragadta és át nem harapta torkát a média.
Megszállott könyvmollyá vált. Bámulatos sebességgel és bámulatos hatékonysággal falta az évszázadok bölcseleteit a rómaiaktól kezdve a kínaiakig minden náció minden agymenését. Legnagyobb ideáljává azonban a huszadik század második felének Pall Mall füstös alakja, Kurt Vonnegut vált. Így megy ez.
Ám, hogy az életnek hívott versenyben ne induljon az agya tisztességtelen előnnyel, a nyarait a testének adta. Feketevágónak állt az unokatestvére mellett a Balatonnál. Végzetére a harmadik, vagy negyedik nyáron, rosszul hajkolt meg egy fát és unokatestvérére döntötte, aki egész életére sánta lett. De Adar nem haragudott rá. Véletlennek tudta be a dolgot. Még két nyarat dolgoztak együtt, mígnem egyszer Edar a Szent György-hegy Kisapáti felőli oldalán figyelmes nem lett arra a hatalmas porfelhőre.
Négy hónap múlva Edar kiadott egy könyvet …és porrá leszesz címmel. Arról szólt, hogy hogyan lehetünk sokkal, de sokkal kevésbé magányosak, ha van valaki, vagy valami, ami időnként seggbe rúg. Két fő példán keresztül tárgyalta a témát. A skizofrénián, mely szerinte nem betegség, hanem visszhang és a véletlen „jelek”-en keresztül. Két héttel a könyv megjelenése után az egyik kereskedelmi televízió megkereste egy éjjel tizenegy körüli műsoridő-kitöltő beszélgetésre. A riporter élete nagy tragédiájaként élte meg Edart.