A Terv
2009. márciusában írtam egy történetet A válság címmel. Akkor a poén kedvéért a könnyűdrogok legalizálására próbáltam a végét elkanyarítani. Azóta eltel majd’ három év, írtam egy második részt és azt vettem észre, hogy…
Három év telt el azóta, hogy hét ember pár napra magára zárta egy régen-volt bauhaus villa trapéz alakú szobájának ajtaját. A válság azóta nemhogy enyhült, inkább még mélyebbre taszított mindent és mindenkit. Most ismét összegyűltek, igaz a hét helyett csak öten.
Az eltelt három év megroppantotta az emberek politikusokba vetett hitét, napra egymást követték a tüntetések, demonstrációk. A tömegek kezdtek kezelhetetlenné válni. Legalábbis a tömeg így hitte, látta magát.
-Három év, tudják mennyi bevételtől estünk el? Már egy működő infrastruktúrával, ellenőrzött fogyasztással, folyamatos, igen tetemes bevétellel rendelkező szegmens lenne a kezünkben. A rózsaszín köd a népesség igen tetemes részét „kivonta” volna a forgalomból… „Már egy köbcenti helyrebiccenti!” – idézte. – Arról nem is beszélve, hogy alálőtt kalkulációk szerint évi három-négymilliárdos állandó bevételtől estünk el, csak a kereskedelemből!
-Hagyja abba, Professzor! Sok minden változott azóta – szólt közbe az Elnök. – Nagyon sok minden.
A Professzor elhallgatott. Hallani vélte a tüntetők tízezreit, akik a távoli utcákon elkeseredetten féltették talmi egzisztenciájukat, pénzsóvár mindennapjaikat. Megborzongott, az Elnök szavai újra rátörtek:
-…te mondtad anno, nem Cápa? A te elejtett félmondatodra alapoztunk mindent. Hát diktakurvát csináltunk magunkból, pontosabban belőlem. Gondolod tévedtünk? Gondolod mégis neki kéne engednünk? – bökött a Professzor felé. – A rózsaszín köd… Része kellett volna, hogy legyen a tervnek? „A demagógia a népek ópiuma”. Ez viszont magától van, Professzor. Ez volt az egész ötlet zsenialitása; a Terv az apró részletek, rejtett parányok egységgé kovácsolása.
Az Elnök levette szemüvegét, maga is érezte, össze-vissza csapong. Az óriási Cápára emelte közgazdászkék szemeit. Az csak ült és tarkóra téve kezeit, nem vette le tekintetét a Professzorról. Az Elnök folytatta:
-Mindenhol a mi embereink ülnek. Kezünkben tartunk minden szálat. Szembe megyünk mindenkivel, aki szembe mer jönni velünk. Évekre – legalábbis, amíg kell – bebiztosítottuk magunkat, még ha a volt elnök rendezni is tudná, akarná a sorait.
A hórihorgas elvigyorodott a sarokban:
-Megbeszéltük: a Terv szerint te jössz – bökött az Elnökre – Megjegyzem, zseniális volt a tegnapi nyilatkozatod. Jól tudsz az utolsó pillanatban engedni. Néha még a hajam is égnek áll tőle, meddig el mersz menni. Mit fog szólni ehhez a Szövetség?! Mit fog ehhez szólni a Piac?!
Az Elnök szinte összegörnyedt, úgy nyögte:
-Fog? Kapj már észhez! Páriák lettünk! Hova vezetett az egész? A kommunikáció hatalma, a demagógia – számolta az ujjain, de itt megakadt. – Félreértettünk valamit, Professzor? Nem a nemzeti vonal mentén kellett volna elindulnunk?
A Professzor Cápára nézett, de helyette Turul, egy markáns fiatalember válaszolt, aki eddig a sarokban ropogtatott valami cukorkát:
-Mit tehettünk volna? A baloldalt szándékosan elvéreztettük; az ellentettje kellett, bár – teszem hozzá – a Terv szerint hagynunk kellett volna egy menekülési útvonalat Cápának. Ezt most nem látom.
-Mit gondolsz, miért lépett akkor színre, ha csak rövid időre is, s miért tűnt el utána? A múlt heti kiállása egy nyitány volt. Nyitány. Amikor az emberek „szabadságvágya” – nyuszifülezett lemondóan – megdönt engem, legyen egy kulcsfigura, aki hiteles az emberek szemében. Óvatosan, ritkán, majd egyre sűrűbben fog megjelenni a nyilvánosság előtt. Csak annyira, hogy el ne felejtsék, de azért túl sok se legyen.
-Viszont a radikalizmus erőltetése túl fog nőni rajtunk. Ezzel nem számoltunk eléggé… –vetette közbe Cápa.
-De igen – mondta a Professzor. – Ebben az országban ez pontosan kiszámítható volt. A radikálisok egységgé kovácsolása fontos részlet, mert egy kiszámíthatatlan réteget tart kordában úgy, hogy azt képzelik, a határokat-falakat döngetik. Gondold el, mi lenne, ha kiszámíthatatlanul tombolnának. Most Turul égisze alatt zászlót égetnek, meg eu-szkeptikus rigmusokat mantráznak, meg vonulgatnak, meg gárdulnak snájdig feketében. Amikor eljön az ideje, a Terv gondoskodik róla, hogy az Elnököt támogassák. Ez a folyamat már be is indult: tudod, a szabadságharc egy kis kommunista-nacionalista feltéttel. A kommunizálás része nekünk, a nacionalista része pedig a népnek szól.
-Persze, a másképp gondoskodó állam modellje – mondta Cápa.
-Igen. Minél többen dolgoznak az államnak, nekünk, annál nagyobb a kiszolgáltatottság. Ma már a közszférát nem lehet tovább növelni, ezt a Szövetség nem nézné jó szemmel. Különben is kisebb államot ígértünk. Akkor hát mi marad?
-Beszállunk a versenyszférába.
-Úgy van, beszállunk a versenyszférába. Olaj, gépgyártás, telekommunikáció, stb.
-Úgy lesznek kezünkben tízezrek, hogy még csak nem is sejtik – a Professzortól az Elnök vette át a szót. – Amikor jön a nagybetűs Váltás és színre lépsz, elkeseredett tömegek fogják inni a szakértő szavaidat. A radikálisok hű kiskutyaként kullognak a nyomunkban, s velünk együtt fognak eltűnni a süllyesztőben. Végtelenül ostobák és irányíthatóak. A Szövetség elleni hadjáratunk fényesre nyalja a busa kis fejüket.
Mind az öten fáradtak voltak már. Nem segített sem energiaital, sem a kávé, semmi.
-Olvastam, láttam a Tervet.
A Professzor ingerült lett. Napok, hetek, hónapok teltek el a Terv összeállításával. Ezeket már mind-mind végigrágták. Hányszor? Hányszor kell még egymás kétségeit eloszlatni? Hányszor kell még meggyőzni egymást a Terv tökéletességéről? Még senki se jött rá az eredeti céljára. Őrült populistának látják az Elnököt, levitézlett bohócnak a Volt Elnököt, de senki sem sejti, hogy ez az egész szintén a Terv része.
A Professzor sétabotját háromszor-négyszer is földhöz koppantotta. – A héten elveszítjük a Légi Társaságot. Még hátra van a Fővárosi Közlekedési és a Vasút Cég. Vergődnek-vergődnek, de már nekik sincs sok – hirtelen azonban visszatért a nyugalma, végignézett a többieken, s csak ennyit mondott:
-2014.
Mindenki elhallgatott. Jól tudták, miről szól a Terv.
-Én a végletekig bizakodó vagyok – állt fel a helyéről Turul. – Az asimov-i terv-képzés egyik szépsége az elágazások figyelembevétele…
-Most, hogy két évünk van a választásokig, el kell kezdenünk a kommunikáció puhítását. A kollektív emlékezés maximum öt-hat hónapig él. A szavazóbázis, mely engem támogat nem fog engedni abból, amiben hisz és valljuk be a Volt Elnökék mindent megtettek azért, hogy legyen miben hinniük. Úgy kell Cápa útját egyengetni, hogy közben ezek a szerencsétlenek nyugton maradjanak. A válság második hulláma csak kapóra jött. A dupla vé második, leszálló ágában vagyunk. Most, vagy soha. Meg kell, hogy lovagoljuk ezt a trendet, mert ha 2014-ig nem visszük csődbe az országot, át kell adnunk a fogadás tétjét a kínaiaknak. Ha sikerül, Cápa messianizmusával újra kezdhetünk mindent. Ha nem? Jönnek a kínaiak, akik kaszinót és bordélyt akarnak a Parlamentből csinálni. Hogy magyarázzuk meg bárkinek is, hogy egy forró-részeg nyári éjszakán tétként ajánlottuk a Parlament épületét? Legalább ne lettünk volna olyan hülyék, hogy ezt az egészet le is írjuk…
Szereplő-javaslatok egy lehetséges színdarabhoz:
Elnök Orbán Viktor
Cápa Bajnai Gordon
Turul Vona Gábor
Volt Elnök Gyurcsány Ferenc
az Ötödik Schmitt Pál