774 éve hunyt el Kond fia, Brühü

Ezelőtt 774 évvel hunyt el Kond fia Brühü, aki kemény életében soha semmi olyat nem tett, ami az embertársai, az ország, vagy a kultúránk javára vált volna. Nem tudott éneket mondani, verset szavalni, vagy eposzokat írni. Nem volt hős, sőt kifejezetten gyávának nevezhetnénk. Két háborút is áldozatként élt végig; az elsőben anyját, a másodikban két fivérét vesztette el. Egyetlen hőstette csupán az volt, hogy egyszer félreugrott egy kidőlő fa elől. Utána évekig gyászolta szeretett apját, Kondot.

Rövid életében – alig harmincöt évet élt meg – fatolvajként mindent megélt, amit csak egy fanatikus megélhetett. Vágott fát szekercével, vontatott rönköt lóval, menekült a hatalom – a hercegi erdőkerülőség – emberei elől, olykor sikertelenül. Háromszor ült börtönben, természetesen igazságtalanul. Az első két alkalommal másfél-másfél évet, utoljára pediglen hármat és pár hónapot. Mindhárom alkalommal csak csendesebb, magányosabb lett, viszont szökési tervei sem voltak; lett lévén végtelenül egyszerű ember.

Alig húsz volt – túl egy háborún és másfél év hercegségi tömlöcön –, amikor elhatározta betyárnak áll, amolyan rettegett pusztai betyárnak. Mivel azonban az egyéni vállalkozókat akkoriban nem támogatta a hatalom, s mert halvány elképzelése sem volt merre keresse az Alföldet, letett tervéről. De gyakran álmodott bő, kék bugyogókról és karikás ostorról. Bőven jutott neki kék karika a szemei alá is. Híres verekedő volt ugyanis Brühü, rettegték ökleit hetedhét határban. Másodjára ezért is került börtönbe – egyénileg elkövetett csoportos garázdaságért a hercegség emberei ellen.

Komor, tagbaszakadt ember volt, rongyos gúnyájában járta a vidéket. Tanulmányait korán félbe kellett szakítania – még hat éves sem volt –, így se olvasni, se írni, de még számolni se nagyon tudott. Egyetlen érték az életében a fa volt. Tipikusan olyan ember volt, aki még a megrökönyödést is megrönkönyödésnek mondta. Gyakran emlegették volna reggeli mondását is, mellyel a felkelő napot köszöntötte –, ha nem lett volna oly határtalanul magányos:

„A vadász szarvasra, vaddisznóra, a katona háborúra, csatára. És én? Én, pedig tönkre megyek.”

Minden bizonnyal rengeteg mélyenszántó gondolata láthatta volna meg még a napvilágot, de sajnos soha egyet, egyetlen egyet sem jegyzett se meg, se fel senki.

Agglegényként egyszer gondolt csupán a házasságra, de az asszony, akit szeretett, végzetes módon nem viszonozta szerelmét. Éveken keresztül csak az erdők fái hallhatták panaszát, mély sóhajait, melyek egyetlen jelei voltak reménytelen vonzalmának a Nő iránt. Három évet és pár hónapot kapott, mert nem tudták hitelt érdemlően bizonyítani, hogy köze lett volna a Nő hirtelen eltűnéséhez. Valami véletlen folytán azonban pont akkoriban jelent meg egy szellem a környéken, mely váltig hajtogatta, hogy egy fantáziátlan tuskó áldozata lett. Nem hitt neki senki és egy kóbor szelleműző végül a mély és sötét rengeteg mélyére száműzte. Kísérteties história.

Korai és tragikus halála megrendítette környezetét. Hónapokon keresztül gyászolta két mókus, egy fakopáncs és évekig könnyeztek utána a szúk is.

A végtisztességet egy vándor barát adta meg neki, aki a kis erdei házikóban éjszakai szállást kért volna. Julianusnak, Julianus barátnak hívták.