A bohóc

Reggel fogta bánattal telt kalapját, mely persze fekete volt, mint egy hitehagyott inkvizítor lelke, s a fejébe nyomta. Jól állt neki. Elnyűtt volt már ez a kalap; látott már mindent, ami egy emberrel csak megtörténhet:

Karimája alatt régmúlt évek boldogtalan emlékei laktak, sűrűn átszőve finom bánatszálakkal. Itt-ott zsír és időfoltok tették csillogóssá ezt a karimát, mely szintén fekete volt.

A szalag – mely körbefutott a boldogtalan emlékek karimája felett – az elfeledett barátok és a kihunyt szerelmek örve volt. Mondanom sem kell fekete, mint a barlangok évmilliós sötétje.

Fent a kalpag búbján, abban a kicsiny horpadásban, sérelmek, bántalmak lakoztak, bármikor röppenésre készen, bármikor ott-levősen.

A bélés – persze, hogy fekete – egy gyermekkor mauzóleuma volt. Bánat, becstelenség, ború otthona.

Reggel tehát fogta kalapját, feltette, s nyúlt a zakójáért, melyet hófehér ingére, izgalmassárga mellényére húzott fel. Nem akármilyen zakó volt ez. Sértések, ócska heccek foltozták, verbális erőszakok, durva tréfák szőtték át. Valahol a belső zsebek tájékán néhány elhagyott régi barát lakozott, s hátul pedig, a gallér alatt vádló tekintetek és a meg nem értés rejtőzött.

A mellény, mely mint említettem izgalmassárga, a szép emlékek – mert ilyenek is akadtak elvétve – fakó otthonaként rövid, elnyűtt és persze szakadozott volt. Valahol az órazseb környékén lakott egy mára lassan-lassan elfeledett feleség, és elenyészően pár boldog év. Ám a sértések, ócska heccek foltozta, verbális erőszakok, durva tréfák szőtte zakó jótékonyan elfedte feslettségét.

Reggel még csokornyakkendőt is kötött. E légből kapott, légből épített jövőkép volt az ismérve, melyről mindenki felismerte, melyre mindenki ráismert.

A csokornyakkendő felett egy keményített, ámde hófehér gallér feszült. Átverések, becsapások cérnaszálaiból szőve, tiltott szerelmekkel keményítve.

Megállt az ócska falitükör előtt és ismét megállapította, kell a mosoly, kell a jókedv, melyet a fürdőszobában tartott egy kis szekrényben a fogkefe és a borotva mellett. Melyet minden reggel önmaga öltött magamagára.

Ekkor úgy érezte készen van; egy újabb Nap indul útjára, s ő most, a következő lépéssel beleveti magát a tüzesen forró, nyüzsgő monotonitásába. Ellépett hát a tükör elől, otthagyta kicsiny lakását és a nagyváros dermedt reggele már ott várta a kapu előtt. Kézen fogva indultak egy kicsiny, ámde rendkívül forgalmas utca felé, hogy pár fillérért megmutathassák az embereknek, a jókedv és a nevetés mindennél fontosabb.

Így:

Így.

Varju Katalin: A bohóc