Előételnek utópia
A hegyvidéki kis falu távol esett a metropolisok összefüggő betonrengetegétől. Milyen elképzelhetetlen!, de a legközelebbi Központ is százötven kilométerre volt e helytől. Százötven kilométer! Ilyen már a XX. század végén is kirívónak számított.
Az Öregember békésen ballagott az út porában, s összehúzott szemekkel figyelte az Ellenőrző Pontot. A rendfenntartók egész arcot takaró sisakján vakítóan villant meg a délutáni forró Nap. Két Polgárt ellenőriztek épp, azonosítójukat követelve.
Rosszallóan figyelte a műveletet, rántva egyet cókmókján. Kora reggel indult el, s már visszafelé tartott. Ami azt illeti, hét órája gyalogolt az árnyéktalan kőrengetegben. A kihalt, mars-béli táj magába rejtett mindent, mi élt. Csupán az öt-tíz kilométerenként felbukkanó Ellenőrző Pontok jelentettek változatosságot. Érdekes módon soha egyetlen emberrel sem találkozott két Pont között. Mintha eltűnne, aki elhagyja az egyiket, s újra előbukkanna a következőnél. Akár a föld alól elő-előbukkanó vakondokok. A Kormány katonái, a hivatásos rendfenntartók végeztek a két Polgár ellenőrzésével, s most érdeklődésük az Öregember felé irányult. Ellenzőt tartva sisakjuk elé, hunyorogva néztek rá, s a mögötte vakító Napba. Prédát láttak benne? Vagy csupán változatosságot? Nem tudni, de az Öregembert mindez nem is érdekelte. Lassan poroszkált tovább, csosszanva-rúgva a port.
Az Utolsó Omlás óta a lakosság egész évben, porciókban kapta az élelmet és az energiát. Most nyár volt, forróság. Mégis minden héten egyszer megtette az öreg a kilenc órás utat, hogy hozzájusson az őt megillető adaghoz. Jól jön az még majd a télen! Mióta az elmúlt század kis híján tönkretette a bolygót, szigorú szabályok közé szorították a Polgárságot. Mindenkit egy nagy központban regisztráltak, s aki nem rendelkezett az Azonosítóval, nem létezett a világ számára.
Az Öregember még emlékezett a XX. század nagy kétségbeesésére, mikor a világ rádöbbent, kicsúszott kezükből a bolygó. A sok-sok fantasztikum egy csapásra valósággá vált: az energia- és élelmiszerhiány, a vízkészletek elapadása mind-mind kézzelfogható tényként öltött testet. Az emberiség elkeseredésében összefogott, de már nem volt vissza út. A haldokló bolygó párezer embert leszámítva metropoliszokba kényszeríttette a Polgárságot, szigorú Törvényeket szabva rájuk.
Az öreg az Ellenőrző Ponthoz érve földre ejtette terhét és várakozóan tekintett az arctalan katonákra. Nyugalma valahogy bosszantotta az őröket:
-Hé, Öreg! – dörrent rá az egyikük. – Van azonosítód, vagy csak ácsorogsz itt?!
-Hogyne lenne! Gondolja, idecammogok, ha nincs kártyám? Ha nem lenne, akkor olyan utakat használnék, amiket még csak nem is ismernek. De így csak rövidebb.
-Ne legyen nagy a szád! Azt te csak hiszed, hogy mi nem ismerünk minden utat!
Erre az Öregember már nem válaszolt, csak csendben somolygott magában „Taknyos”- gondolta, de persze szóvá nem tette a dolgot. Csendben átnyújtotta hát a kártyát, s várta, hogy a katona mindent betűről-betűre leellenőrizzen.
-Hova valósi vagy?
-Ott van a kártyán – felelte szelíden az öreg, de még azért hozzátette – Chamba.
-Korod?
-Az is ott van – felelte újra, de ismét csak válaszolt – Kilencvenegy.
Még mindig magában mosolyogva, gyorsan hozzátette:
-A heti rendes energiaadagomért jártam el. Jól fog az jönni még a télen.
A katona hallgatott, talán ráébredt, nem fog fogást találni az öregen, hisz minden papírja rendben, s semmi olyat nem tett, ami csak egy kicsit is szabálytalan lett volna. Intett a társának, aki egy hatalmas note-bookba rágott végű ceruzájával feljegyezte az öreg adatait. Végül továbbengedték.
Az Öregember újra magára vette hát a kiutalt rendes energiaadagját, s némán bólintva útnak indult. Csosszanva-rúgva a port hagyta maga mögött a két marcona katonát, akiknek eszükbe sem jutott felsegíteni egy kilencvenegy éves öregnek, legalább a hátára a súlyos terhét.
De az öreg nem bánta. Csosszant, rúgta a port és békében haladt újabb öt-tíz kilométert, egy újabb Ellenőrző Pont felé a heti rendes energiaadagját cipelve.
Így:
Így.
Varju Katalin: Rőzsehordó