Hordogány - egyben
A Hordogány (Zárhorosz, Törekpuszta)
in memoriam Határ Győző
I. rész – A hordogány jellem vázlatokban
A zárhoroszi Hordogányon, azhol vére ssüldők vadhor dákba vervetődve kutyahússal csillapodván éhüket-belüket…
A Hordogányon. Ott, azhol a katonaszök evények és az evény szökkatonák beleinek tomporvas tagjai fogcsikkal tépetnek-marcagolnak…
A Hordogány. Azban hol a rendtör vénye és a tör vényrendje mellőzvényben hanyatlik. Hanyatlásban. Mellőzvényben. Rendetlenül, törvénytelenül. És persze hordogány (Törekpuszta, Zárhorosz) nemzeti büsz-ketésben. Büszketeg aprításban, csak tépetnek, csak marcagolatnak.
Ilyen helyez. Idegen – ki csizmasz árba rejtett bátorsággal (amolyan bugyli mellett megférővel) lopva, csak a nappal meri megjárni, bejárni – ide nem nagyon merődzik, lopodzik. Mert van mit félnie, mert van mit óvnia. Az életét, a másnak oly kutyafitty életét. Mert jó hordogány egy üresfa batkát sem adna sem az övéért, sem a máséért. Az övé nekise, a másé meg kinekse. Egyafon tos egy népnem zetihordogánynak (Törekpuszta, Zárhorosz): s ez a vadhor da. Már ssüldőkként, üszők orban – szarvatlanul, szaratlanul – véreit hullatja a hordogány kamasz. Fecs kefű és vasfa sem gyógyítja, ráolvasás és tűzitánc sem ébreszti, ha halni kell, vagy Horosz ne adja! hallani kell.
Mert nagyvilágnak kis szeglete Zárhorosz. Mert Zárhorosznak kis szeglete Törekpuszta. Mert Törekpusztának kis szeglete Hordogány. Kis szeg, de nagynagy nemzet! Nép a népben.
II. rész – A hordogány küllem vázlatokban (külcsíny)
A zárhoroszi Hordogányon (Törekpuszta) még a Nap sápadagsága is halottvány. A zemberek – a jó hordogányok – holdvirág képe, mint a Hold virágképe a kút mélyén; sajtból van. Nincs az a holló, nincs az az egér, nincs az a -kukac, mely ne uszulna rá. Egy menyecs, ha hordogány, amoly tenyereske-talpaska. Ha nemre nő, akkor tenyereske-talpaska, ha férfi, akkor mottokány.
Ridegek. Idegen-ridegen. Rideggé tette őket a vadhor dák élete. A katonaszök evények pusztítása és az evény szökkatonák építése nullává nullázta az elismerést bár miiránt. Vérben bő századok (mind évben, mind hor dában) kiírtott belőlük mindent, mi humani (…beleinek tomporvas tagjai fogcsikkal tépetnek-marcagolnak…; vagy …kutyahússal csillapodván éhüket-belüket…). Ők az egy legfőben, Horoszban és a homo homini…-ben látják ava lót.
…
Viselet?
Aki hordogány, csizmaszt hord. Mert abba a kapca, a szalon nabugyli és a hej!re bátor is belecsusszan. A csizmasz felett – mely olykor szattyánsárga, olykor karmazsin – buggyosbőbugy ogó dukál. Az ogóra rálogó kaf tán (mangaliczlopó, malaczrejtező, sertéssértő), kiveretve, sujtással díszbehúzva; széles, fokosakasztatóval regulázott derekassal. A derekason, mint a vala haivolt magyariak szokták, tar soly. Tar soly, solylemezzel-veretekkel. Ilyen egy mottokány hordogány, Horosz alá zatosszol gája.
A menyecsek? Ők szépek, legalább egy hordogány férfi szerint, aki a holdvirág képben lát szépet. Mertkerek. Mert tenyereske. Mert talpaska. Tagbasz akadt…
III. rész – A hordogány Horosz vázlatokban
A zegyéb Világ nagy nagyjai (és persze apró kicsijei) sokszorképpen próbálták már a zárhoroszi Horosz vére suralmát magyarázni.
De!
Lehet-e azt megérteni, amiben élni kell?
Lehet-e látni a meg láthatatlant, fogni a meg foghatatlant?
Horoszt sokan hasonlították már Sívához, a pusztítóhoz…
Horoszt sokan hasonlították már Sívához, az építőhöz…
Horoszt próbál ták már a háború híresvéd nökeivel is kapcsolatba hozni…
De nem! Horosz egy világ a világban (Zárhorosz) valaha volt legfőbbje. Aztán az évszázadok múlása zsugorrá tette hat almát. Mára már a kicsiny szegben, Hordogányban (Zárhorosz, Törekpuszta) és egy ország, Zárhorosz nevében él.
A fanatikus vadhor dák egymás szemét kaparnák ki, ha a szemtelenítés divatja még élne köztük, de egy valamiben mindannyian közösen hisznek, és ez Horosz, a legfőbb. Tapodva egymás – és az idegenek – vérében (vére ssüldők) a huszonkilen céves háború idején, a katonaszök evények és az evény szökkatonák vérözönös uralma alatt, Horosz nevét tűzve kiáltásuk hangzászlajára, nem néztek semmit, ami emberi lehetne.
Évmillimokkal a ma előtt élt a Semmi egy szegletében Warda és egy szegletében Zarada – ezt mindenki tudja, hisz tőlük eredez tethető minden, ami él. A mit viszont kevesen tudnak Horosz is tőlüktől származik. Ezen kevesek a horosziták, s ezen kevesek közül márcsak már a hordogány nép és egy ország (Zárhorosz) nevében él tovább a kegyetlen Horosz emléke…
IV. rész – A Hordogány táj vázlatokban
Elsziget. A Kontinens legkellősebb legközepén, a nyugati Civilizáció mértani szívétől keletre, teljes elzártságban, magos (nyugaton inkább magas) hegyek övezte medencében fekszik Zárhorosz. Zárhorosz keleti szegletének kics inyvilága Törekpuszta. Törekpuszta hegyeiből jöttek – még bandákba verődve – a Hordogány világra az evény szökkatonák első előrsei. A Ban darend elet végül lezárta a törekpusztai hágókat, elzárva Hordogányt a Keleti Birodalmak felől.
A Keleti Birodalmak elkötelezettsége a Civilizáció felé a századvégi háborúkban csúcsosodott ki. A hágók lezárása végül fagyba fagyasztotta a két nagybirodalom minden törekvését, de Hordogány nem engedett a Ban darend eletből. Fagy.
A hordogányi puszták, melyek nyugatra – a keleti hegyek felől nézvést – mind laposabbak és laposabbak. Három nagy folyója nyílegy enesen metszi az országot, de kettő a századvégi háborúk bor zalmai után holtvízzé korcsosodott. Élettelen, mocskos, dögletes vizük a háború mementói.
Hordogány mozgékony bádogsátor városai közül az evény szökkatonák bázisa, Barda és a katonaszök evények központja, Fada nevezhető még úgy-ahogy városnak. Közöttük hullámzik a hordogánynép tenger, mál hásasszonyok és teherhor dóférfiak. Könnyezve viháncoló gyermekek hadától kísérve.
V. rész – Részletek a Hordogány történelem bugyraiból (tolmácsolva a külvilág számára)
1. A Vallásháború, Hordogány le- és elzárása
Volt már szó. Volt arról már szó, hogy minden Warda és Zarada egy másra lelésével kezdődött. E lelésnek (egyre, s másra) többek között Horosz lett a gyümölcse. Horosz túlvilági jóságának e világi kitüremkedése a gonoszság volt. Ami ott nem fért el, az rosszind ulatú daganatként az emberek világában pusztított. Sok népek imádták idegig-orráig, de legkitartóbban a zárhorosziak népe tisztelte. Ők lettek a horosziták.
Aztán abban a vallásháborúban, melyben minden és mindenki a horosziták kiirtására törek edett, Zárhorosz önként megtért (kilenc év kellett hozzá), megtagadva Horoszt más, kevésbé kegyetlen istenek kedvéért. Egyetlen apró porszemet, Hordogányt leszámítva. Hordogányban a vadhor dák szövetségbe tömörödtek és kiharcolták maguknak – tűzzel, vassal, vérrel, nyállal és izzadsággal – a hitüket. Ők maradtak a hírmondók. Amikor a Vallásháború után a világ másik fele befogadta Zárhoroszt, kizárta Hordogányt. Az utolsó hivatalos küldöttség Fadában járt, tizenkét évvel a Vallásháború lezárása után. Mivel hazafelé, Bardánál nyoma veszett mind a kétszáznegyvenegy főnek, hivatalosan eltűntnek nyilvánították a küldöttséget és csupán egyetlen lovas hadtestet küldtek a felkutatásukra. A hordogányok az elrettentés jeleként a teljes hadtestet a határokra toloncolták és a békés külvilág szeme láttára lemészárolták. A tetemeket éheztetett farkasok elévet ették.
A békés külvilág vérszemet kapott, s bármely hordogány, azki a földjéről ki merte tenni a lábát, megcsonkolva küldte vissza a jó édes hazájába.
A vadhor dák – ekkor még összesen tizenkilenc – ekkor estek egymásnak és a béke nevében egymás torkát harapdálták. Hordogány tizenkét részre szakadt, két vadhor da teljesen eltűnt irmag nélkül a semmiben, három maradványai egy újabb tömörülésben szövetkeztek, három pedig létrehozta a katonaszök evények vadhor dáját. Ők lettek a legerősebbek kétszázhetvenkilenc éven keresztül, egészen az evény szökkatonák megjelenéséig, akik a törekpusztai hegyek felől törtek a hordogány világra. Megállíthatatlanul.
2. A Vallásháború után, a béke és a béke vége
Az evény szökkatonák megjelenése, mint lavina: zúgó, görgő, förgeteg és elsöprő, elnyelő, megfojtó, taroló, ottanmaradó. Nem volt az a nép, nem volt az a vadhor da, az asszonyember, vagy férfiállat (mál hásasszony és teherhor dóférfi), aki ellen.
Mint egykor az árják. Mint egykor az árják a mesékben, valahol egy India nevű lerohanásakor: a vadhor dák, a népek megvetették a lábukat és próbáltak túlélni. Barda köré csoportosulva a katonaszök evények vadhor dája és azok köré csoportosulva azok, akik nem akartak hópehelyként a lavinába tagozódni. Fada lett a másik pólus. Pólus, mert mi más lenne az, ami ellentéte az egyiknek. Van fekete és van fehér. Van negatív és pozitív. Van Észak és Dél. Van a Jó és van a Rossz. Huszonhárom év kellett ahhoz, hogy Hordogány mindent elfelejtsen.
Elfelejtse, mi fekete.
Elfelejtse, mi fehér.
Elfelejtse, mi negatív.
Elfelejtse, mi pozitív.
Elfelejtse, hol van Dél.
Elfelejtse, hol van Észak.
Elfelejtse, mi jó.
Elfelejtse, mi rossz.
Huszonhárom év múltán semmi nem maradt, csak Barda, Fada és persze az idegenek- ámde azok egyre, egyre kevesebben (mert ki az, azki még bemerné tenni?).
Huszonhárom év múltán lépett életbe a Ban darend elet. De addigra késő volt az evény szökkatonák mindenestül ellepték Hordogányt. Senki és semmi nem maradt, ami evény lett volna, a törekpusztai hegyek hágóin túl. Hordogány végérvényesen elzárta az egyetlen kiutat – persze szigorúan illegál kiutat – keletre, a Keleti Birodalmak felé. Ez volt az, az időszak, amit a külvilág a századvégi háborúként ismer. Amikor a Keleti Birodalmak és a Civilizáció egymás vérbefojtására tett minden törekvése meghiúsult egy apró porszem, Hordogány makacssága révén. Mert Hordogány egy lepkefingnyi időre ismét egységes lett és még az evény szökkatonák sem engedtek egy tapodtat sem a Ban darend eletből. Évtizedekre elvágták egymástól a világ két felét, úgy, hogy a világ egyik fele sem mert még egy országnyi létszámú hadtestet sem elindítani. Mert Hordogányban valahogy minden eltűnt. Mint a mesékben abban a bizonyos háromszögben, a Bermudákban. A Háború nemes mészárlása távgyilkolássá korcsosult. Nem voltak elfoglalható területek, mert nem volt, ki átmerészkedjen Hordogányon. A két nagy hatalom (a Keleti Birodalmak és a Civilizáció) mindent megpróbáltak:
Szőnyeggé lőtték Hordogányt. De az üszkök között újabb bolyhok fakadtak.
Elpusztították Hordogány két nagy folyóját (élettelen, mocskos, dögletes vízzé nemesítve azokat). De a harmadik Hordogányban eredt.
Porrá és véres péppé égették a városokat. De a mozgékony bádogsátor városok elnyeltek mindenkit, legyen az férfi, legyen az nő, vagy legyen az egyéb.
Barda és Fada holléte a múlt homályába veszett. A hordogányi puszták elnyeltek mindent, ami városnak értelmezhető – legalább a külvilág felfogása szerint.
Megállt a tudomány. A Keleti Birodalmak hajlottak arra, hogy örökre elfelejtsék a Civilizációt. A Civilizáció hajlott arra, hogy örökre elfelejtse a Keleti Birodalmakat.
Hordogány hajlott arra, hogy ismét azt higgye, béke van. Ergo?
3. A belső pusztítás százada
A béke évei Hordogányban valahogy mindig mások, mint máshol. A századvégi háborút lefejező Ban darend elet utáni békével nem tudtak mit kezdeni a hordogányi népek. Ténferegtek, meg tengtek, meg lengtek. Levitáltak a történelem útvesztőjében. És utat vesztettek egy leviatán gyomrában. Széthulló felejtésük a külvilág ingerkedése révén zilált egységbe tömörült, majd a kül elmúlásával ott álltak évszázadnyi önpusztítás után egymás farzsebébe dugott kézzel, egymás hátát veregetve, egy másra odafigyelve…
Majd húsz évig tartott ez az áldott-áldatlan állapot, amely végül kihozta belőlük az állatot. Húsz év után a katonaszök evények felgyújtották Fada egy részét – csupa hordogányi folklórból. Kezdetét vehette végre az, ami célt ad az embereknek. Újra hivatalba emelkedett a mészárlás, jogot kapott a zokogás, elismerést a kegyetlenség, tiszteletet a fertő, a mocsok, és rangot a megbánás nélküli bűn. Hordogány világa ismét Hordogány lett.
A bádogsátor városok ismét mozgásba lendültek, az utak elnéptelenedtek.
Fada felgyújtása jó ürügynek tűnt, hogy az evény szökkatonák kilenc bádogsátor várost tegyenek néptelen hulladékteleppé, mintegy kiegyenlítve az áldozatok számát (azkik sohasem ártatlanok; itt nem).
A következő évszázad ebben az adok-kapokban telt, Horosz teljes megelégedésére. Elpusztult az erdők háromnegyede, a legelők majdnem kétharmada, a szántók egésze, az állatállomány (nem, nem a férfiállaté, bár ahhoz se sok kellett volna már) öthatoda, és a népesség hite.
Eztán történt valami, amire senki se számított…
4. Az új század legendája
Egy pusztult ország, hitehagyott népe. Ez Hordogány. Évszázadok óta a háborúk mészárlása váltakozott a békék öldöklésével. Nem volt hordogány, azki emlékezett volna egy napra, melyben a vér nem sercegett, sistergett. Meg lehet tanulni úgy élni, hogy az ember reszket? Számít-e a billog, mely bele süttetett? Élhet-e az, azki fegyvertelen, védtelen? Minden férfiállat és asszonyember tudta a válaszokat Hordogányban. Ez az ÉLET; megszokható. Ez az EMBER; kívül egész rendezett, de belül csupa trutyi, meg maszat, meg gondolat.
Az Utolsó Béke Évszázada – mert így nevezték Hordogányban – nyomtalanul tűnt el. Egy új vette kezdetét, s az újjal egy legenda is szárnyra kapott. Amolyan bádogsátor városbéli, szökkenő, illanó, megfoghatatlan legenda.
Hogy egy idegen…
Hordogányban!
Aki köztünk…
Csak fel-felbukkan…
Nem öl, sőt!...
Életet ád, sőt!...
Tagadja Horoszt…
Tagadja a katonaszök evények és az evény szökkatonák hatalmát…
Keletről jött…
Nyugatról jött…
A katonaszök evények tagadták létezését, az evény szökkatonák nyíltan bemerték. Bemerték jelenteni, hogy igenis! létezik, s az ő prófétájuk. Fadában a legkiválóbb tudósok okítják, hogy prófétasága méltó legyen a szép új élethez. A Fada környéki bádogsátor városokban bujkál, hogy a katonaszök evények meg ne leljék.
A vadhor dák mind-mind tagadták még halálát is. A vadhor dák mind-mind magukénak tudták még életét is.