…e nyelvközi terrorizmus félreviszi az emberi figyelmet…

I. fél

*

Olvassátok, hallgassátok! Van egy történetem négy fiatalról, akikkel…

*

Kun

Volt valahol egyszer egy nagyváros.

Volt e nagyvárosban egy bágyadt hétvégi délelőtt.

Egy délelőtt, mikor az idő inkább bágyadt volt, mint délelőtti. Fiatal férfi támaszkodott szépen berendezett albérleti szobájában a falnak. Kezében mobil. Miközben beszélt, elmerülten játszadozott egy ócska imamalommal, időről-időre pördítve egyet rajta. Bozontos, fekete haja rendezetlen árnyékot vetett mellé a fehér meszelésre. Ha úgy tetszik, azt mondhatnánk róla, monokróm pumukli. Mondhatnánk.

-Akkor hétkor a metrófeljáróban – természetesen nem így kezdte, de a mi történetünknek is kezdődnie kell valahol. Kezdődjön hát pont itt, pont most, egy párbeszéd közepe-végén. Egy mély orgánummal.

-Rendben – hallatszott az éterből, majd csend.

-Akkor még Csülök és Kóró – dünnyögte Kun. - Ha ők nem jönnek, semmi értelme az egésznek. Berúgni és játszani csak velük jó! Remélem kész lettek a rájuk bízott részekkel.

Ismét felvette hát az épphogy csak lerakott telefont és keresgélni kezdett a nevek között. – A., Abonyi, Bagoly … Ezt vajon minek tárolom még? … Béla, Csülök… ez az… Szia Csülök! Komálnál egy holnap esti mítinget Nagynál? – csak így, durr bele.

-Nu, helló! – válaszolt a Csülöknek nevezett. - Ez kicsit hirtelen, de lehet róla szó. Mikor találkozunk?

-Hétkor a szokott helyen, majd fel Nagyhoz. Hozd az anyagod.

-Oké – tette le a telefont Csülök.

-Akkor már csak a Kórót kell beszerveznem…

A találkozó

Eltelt a nap és másnap este, úgy háromnegyed hét tájban a feljáróhoz végül is Kóró ért oda elsőnek. Fázósan vonta magán össze rövid kabátját, s várakozó testtartást vett fel. Ez nála egyenértékű volt egy kiadós támaszkodással, egy lehetőleg függőleges valamihez. Pár percen belül egyszerre jött Csülök és az örök szervező, Kun.

-Sto tájm? Késtünk? – Csülök internacionál szlengje és furcsa következtetései ámulatba ejtették környezetét. Rövid, ám ehhez képest igen-igen kócos haja valahogy jól tükrözte észjárását. Lehasznált kabátja is volt, melynek zsebei a lehető legváltozatosabb dolgokat rejtették: a spárgától elkezdve az anyacsavaron át, a fogpiszkálóig szinte mindent és persze az anyagot, mely hat teleírt, négyrét hajtott ánégyes papír volt.

-Nem, sziasztok, még csak hat ötvennyolc van.

-Szuper, ezt már szeretem. Csak gondosan, mint egy pontos orvos, vagy pontosan, mint egy gondos orvos? Sos’ tom.

-Nagy idejön?

-Igen, mert egész nap gürizett.

-Akkor van még vagy fél óránk, mire ideér.

-Igyunk egy kávét addig! Elhoztátok a cuccot?

-Igen.

-Én is.

Kóró már el is indult, s nyomában lépkedett Csülök is. Kun azonban elmélázott, pont ahogy szokott.

-Hahó! Föld hívja Kunt! Föld hívja Kunt! Bi-bip, bi-bip.

-Ne csesztess már, csak elgondolkodtam.

-Tudom, azért szóltam, gyere már!

Éjjel késdobálóként, nappal melegedőként szolgált a hely, hát büdös volt. Homályfüggő rossz sorsok, szerencsétlen életutak, s megcsömörlött antitalentumok hajoltak fröccsük, felesük, vagy sörük fölé. A kávé híg volt, a törzsvendégek pedig szánalmasak. Ezért lett végül belép-hörp-kilép a dologból. Így is, mire visszaértek, Nagy elégedett vigyorral fogadta őket:

-Még hogy én kések mindig!

-Perszer te emberizink, csakhogy mi már az óta kávéztunk egyet. Bár ne tettük volna!

Nagy vigyora mosollyá, majd keskeny csíkká, végül egy mormogássá szelídült:

-Jóvanna! – bánta már a saját megjegyzését.

-Hogy egy majdnem idevágó idézettel feleljek: menigéljünk továbbság népies irányba! Úgyis megvártunk volna, elvégre hozzád megyünk – rántott egyet az időn Csülök. Mindig volt mindenre egy majdnem frappáns, majdnem odaillő idézete.

-Úgyse zárom a lakást, ott is találkozhattunk volna.

Az úgyse zárt lakás…

…első pillantásra inkább hasonlított egy kies pusztaságra dzsud idején, mint szállásra. Teljes berendezése egy hűtő, egy kanapé, egy asztal és pár ülőzsámoly volt. Mindenhol szétdobált könyvek, papírfecnik, füzetek és pizzásdobozok hevertek.

A belépő Kun tettetett meglepődéssel fordult Nagyhoz:

-Rendet raktál?

-Á, csak visszavittem az üvegeket! – közhelyelt Nagy.

-Pivo? – hallatszott Koró hangja a hűtő mellől. Senki sem értette hogy került oda, hogy sikerült észrevétlen átjutnia a másik hármon.

-Egen.

-Én is.

-Van valami rövid itthon?

-Persze, kolbász.

-Hülye.

-A kolbász?

-Innivaló, Nagy, innivaló!

-Ja! Van jáger meg vöhér-kereszt – tettette az ártatlant Nagy. Az egész társalgáson a banalitás sablonszaga ült, melyet Csülök is érezhetett, mert hirtelen elvigyorodva tette fel e heti idegtépő kérdését:

-Ollé! Erről jut eszembe! Tudjátok mi az abszolút paradoxon? – láthatólag feltöltődött az előző találkozásuk óta.

-Isten hozott a Pokolban! – próbálkozott Kun.

-Suzuki Swift Sport – ravasz módon még meg is nyomta az utolsó szót, hogy a gúnyt kiérezzék a többiek is.

-Tényleg, Kun, mi van a balesettel? Mi lett a vége? – szólt a sört átvéve Nagy.

-Baleset? Milyen baleset? – kottyant közbe Csülök, egyszerűen képtelen volt huzamosabb ideig csöndben maradni. Az semmiképp sem fért volna össze a benne tombolva feszülő, folyvást kifelé kívánkozó közlendővel.

-Ne is mond! Nem elég, hogy fejreálltunk, de a rend fedhetetlen őrei is megjelentek...

-Azt nem úgy szokták? – kérdezett vissza Nagy.

-De. De hozzánk nem kellettek volna, mivel személyi sérülés nem történt, vagy mi – azért hallatszott Kun hangján, hogy kissé bizonytalan.

-Milyen baleset?

-Lényeg az, hogy...

-Milyen baleset? – Csülök nem adta fel.

-Fejreálltunk a kocsival – elégítette ki Kun.

-Mikor?

-Két hete. Szóval, kicsúsztunk az esőben egy kanyarban, a padka mellett, illetve a nem-létező padka mellett megfogta a sár a kocsi elejét, pördült egyet, s megállt a fején. Teljesen egyedül voltunk az úton, de az utólag megállók között volt egy szolgálaton kívüli rendőr, aki hívta az épp szolgáló és védő bajtársait. Ezek kijöttek, s védelem gyanánt megkérdezték minden rendben van-e? Szolgálat gyanánt pedig megvágtak 2 rongyra, anyagi kárt okozó közúti baleset okozása címén.

-De azt mondtad egyedül voltatok!?

-Egen, de elhajtottunk háromezer-negyvenöt fűszálat, elgörgettünk negyvenegy követ, kavicsot és fél köbméter sarat is eltoltunk a helyéről. No meg totálkárossá törtük a kocsinkat.

-Hát ... valahol igaza volt, szerintem a kioltott hangya és egyéb életeket is figyelembe vette. Biztos buddhista volt, s most „bosszút” állt, hogy helyrebillentse a karmádat.

-Buddhista? Miért pont?

-Mert ők hisznek a lélekvándorlásba’.

-–n – helyesbített Kóró, aki akkurátusan javított mindenki beszédhibáján.

-Jó, akkor –ban – helyesbített Csülök is.

-Te buddhista vagy? – szólt bele Nagy.

-Nem mondhatnám. Inkább ateista, az legalább nehezebb.

-Hupsz egy bigott ateista – röhögött Kóró.

-Ennyi erővel akár bigott is lehetnék – mondta Kun.

-Te két istenben hiszel?

Kóró egyből megértve Csülök készülő rosszviccét, felkiáltott:

-Csülök!!! Ezt ne!!!!

-Mi a...?

-Mert úgy-e, szigorúan szó szerint nézve akár két istent félő is lehetne valaki, aki bigott. Ám e nyelvközi terrorizmus félreviszi az emberi figyelmet.

-De ezek neked úgy-e nem fájnak?

-Nem, viszonylag spontán jönnek – zárta rövidre Csülök a témát.

Írjunk egy történetet…

Nagy tétlen punnyadásba vágta magát az egyik zsámolynak dőlve, míg Csülök újabb előadásba kezdett:

-Képzeljétek – mormolta átesve egy pizzásdobozon – rájöttem melyik a legveszélyeztetettebb állatfaj.

-A tengeritehén.

-Mi? Ja, nem. Az ökörszem.

A többiek értetlen tekintetén jót mulatva, kisebb hatásszünet után folytatta, kiélvezve helyzetét:

-Nem elég, hogy a természetes és a mesterséges ellenei is ritkítják, de ez az, az állat, amelyik veszélyeztetve van a BSE és a madárinfluenza átka által is.

-Jaj!

-Ó jaj! Te nem mindig vagy rendben – vetette oda Nagy – játszunk inkább!

-Mit akarsz?

-Játszani.

-Jó, de mit?

-Hát írjuk a történetet tovább...

A jó ötlet

A társaság magasröptű beszélgetése valahol itt tartott, mikor Nagy lassan, csendben kezdett a tompultság felé sodródni. Csülök óvatos intésére Kun mögéosont, s lelket vert belé. Nagy a tarkóját simogatva mérgesen nézett rá:

-Mi van?

-Gondoltam helyrerázlak, még fél kilenc sincs, és Te már csökkensz. Hívd fel inkább az embered!

-Nincs már meg, teljesen új tag van… Adj egy telefont, az enyémet már megint kikapcsolták.

-Nem mondod, hogy megint elfelejtetted befizetni?! – döbbent meg Kun és kérdőn nézett Nagyra.

-De! Nem megy nekem ez a precizitás. Majd holnap, ha nem felejtem el – valahogy maga sem hitt abban, amit mondott. Rendes munkája volt egy kábelgyárban, ahova hetente hatszor pontosan megérkezett reggel hat harmincra, s tőle telhető legnagyobb precizitással végezte munkáját napi tíz órát. Viszont ettől kezdve minden kicsúszott a kezéből, fejéből. Példának okáért csekk-undora volt, képtelen volt képes rendet tartani, vagy bárhova időben odaérni. Nem tehetett róla és barátai már megszokták, sőt így szerették.

A társaságból önfeledt kaccantás csapott fel, s Csülök elégedetten dobta oda neki a mobilját. Miközben Nagy szolidan félrevonult telefonálni – már amennyire ez megtehető egy kamrával együtt 22 négyzetméteres lakásban – a többiek nekiestek a következő kör sörnek. Fél perc sem telt bele, visszajött Nagy és Csülökre nézve így szólt:

-Két óra múlva, addig kezdjük el.

Kun és Kóró szeme ugyan összevillant, de meg se mozdultak.

-Mázlim vagyon, itt…

-Muszlim vagyon.

-Hülye vagy Csülök. Itt találkozunk négy sarokkal lejjebb. Mennyit hozzak?

-Szerintem hármat.

-Oké – szólt Nagy az asztal fiókjához lépve – majd meglátjuk. Játszunk, hát! Mindenki elhozta a ráeső részt?

Mindhárman bólogatva kezdtek a különféle papírlapok után kotorászni. Csülök hamarjában előkapta a négyrét hajtott ánégyeseit, Kun élére hajtott írólapjai a belső, Kóró sajtfecnijei pedig a kabát külső zsebéből kerültek elő.

II. fél

Szergej

*

-Hol is tartottunk? – kérdezte Kun, kényelmesen elnyúlva egy pokrócon – Jajaja! Én kezdek.

Széthajtotta papírjait és a többiekre villantva mélyfekete szemeit, olvasni kezdett.

*

Történetünk hősét nevezzük Szergejnek. Legyen alacsony, köpcös. Nem is, legyen inkább magas – legyen fáradt, állandóan táskás szemű, kiélt arcú. Nevezzük hát Szergejnek.

Helyezzük el az időben. Mondjuk, legyen a XX. század, vagy legyen inkább kortalan? Éljen, történjen úgy, hogy az lehessen, történhessen tegnap, lehessen, történhessen holnap. Tehát szóljon az örök mának.

Így – most már tudunk valamit. Tudjuk, hogy történetünk nem akadhat fent oly apróságokon, melyek kötik az időhöz, melyek kötik a korhoz. Nem mondhatom, hogy felszállt az Omnibuszra, mobiljával a kezében. No nem azért, mert Omnibuszra szállni mobillal a letiltott, s megnevezetten tiltott tevékenységek közé tartozik, hanem mert más idő, hanem mert más kor. Mert ugye Oly korban élni e földön lehet megrázó, vagy lehet felemelő.

Ha már Szergejnek nevezzük, helyezzük el térben is. Mivel időben, mivel korban már időre, korra lelt – az örök mára – hát nem tehetjük akárhová. Nem tehetjük az űrbe-hajóra, de nem kergethetik sárkányok-mérgesek sem. Helyezzük el ide, kis magyar ingoványunkba.

*

-E’vont! – kottyant közbe Csülök hátradőlve; tényleg képtelen volt huzamosabb ideig csendben maradni.

*

Kergesse e helyen egy érzés. Legyen vidám? Legyen szomorú? Legyen erős? Legyenge? Na? Nem? Akkor majd én: legyen boldog, de keserédesen búvalbélelt, hisz Szergej ekkor volt a legtermékenyebb. Mostanában egyre többet írt. Írt mindenről, ami eszébe jutott, aztán egy hatalmas gombóccá gyúrta, megrágta, lenyelte, majd az irodalmi kávéházak vörös asztalaira emésztette. A kérődző közönség pedig falta. Falta prózai helyleírásait, melyeken átütközött költői szelleme. Falta költői képeit, melyen átütközött dokumentarista naturalizmusa. Átcsapott leíró természetessége. Falta regényeit, melyen átütközött önnön élete. Hogy ne mondjam, az irodalmi sült minden szelete került általa azokra a bizonyos Vörös Asztalokra, gyertyafény és kandallók mellé, polcra mindenhova, na.

És esett, mert eső mindig kell, az élteti a növényeket és a keserédesen búvalbélelt, ámde vidám hősöket. Esett, mert az élteti a madarakat és a keserédesen búvalbélelt, ámde vidám hősök termékeny lelkületét.

-Nézzük a tegnapot – emlékezett Szergej, homlokát ráncolva. Ilyenkor úgy nézett ki, mint Abraham Lincoln, a híres amerikai bibliakutató és autógyáros – Reggel megittam a kávét, hisz az kell, mert az éltet. Aztán írtam, mert mostanában egyre többet írok. Írok mindenről, ami eszembe jut – Szergejben kezdett kialakulni valami ködös déjà vous. – Aztán egy hatalmas gombóccá gyúrom, megrágom, lenyelem, majd a pojácák – szőtte déjà vous-je elvékonyodó szálait tovább – a kávéházak vörös asztalainál rágódnak rajta tovább. De hát írni kell, mert máskülönben bennem marad, s ne legyen Szergej a nevem, MÁRPEDIG AZ!, ha ki nem adom. És ráadásul magasra is lettem – itt elakadt gondolatmenetében, mert újra jött az érzés mely mindig jön, ha valami ismerősnek tűnik.

-Nofene, ebből mi lesz?

Lépései elhaló hangon maradtak el mögötte. Szerette ezt az időt. Gondolatai ilyenkor ütemesen tódultak előtérbe. A zivatar kopogása száz magányos évet idézett fel benne, melyben esett, esett és esett. „Ez már quez.” Erre már ő is felfigyelt, szerette a szóvicceket, gyártotta, s belepottyantotta munkáiba. „Mi is volt az tegnap? Elfelejtettem felírni. Mindig itt bukok el. Vagy nem írom fel és elfelejtem, vagy felírom, és soha többé nem találom meg, hogy hova sikeredett. Fene!”

Szóval lépései meg a zivatar. Egyet lép, száz meg száz csepp leesik. Egyet lép, száz meg száz csepp leesik. Felhajtotta kopott, fekete gallérját és befordult a következő sarkon. Elképzelése sem volt, hova akart menni, így beállt a céltalanul bandukolók népes táborába. Szórakoztatta magát. Megkereste a repedéseket a járdán, s megpróbált csak azokra lépni. Egyszer egy szörnyedelmes pocsolya kaján, sápadtnap fényvisszaveréssel maga alá rejtette az összes további repedést.

-Elakadtam – mondta a mellette álló villanyoszlop felé, de az csak fölé hajolt, nem szólt.

-Elakadtam – ismételte – pedig én vagyok szergej a repedések kíméletlen taposnoka. Sőt, nem is: én vagyok Szergej, vagy még inkább SZERGEJJö!

De hiába nyomta hosszan meg a jét, s hiába ejtette ö-vel a végén, a pocsolya nem tágított. „Ne is tágítson, inkább szűküljön. Hehe.”

*

-Hát így megy ez, én kitalálok, elmondom, ő kitalál és elmond. Elmélyedve a kínai bölcseletben: én álmodlak pillangó, én álmodlak Dsuang Dszi! – mélázott közbe Nagy.

-Szabódunk, szabódunk? – vigyorgott a sörösüvegébe Kóró.

-Ne már! Kizökkenek – torkolta le őket Kun.

*

Szóval pocsolya, mert elkalandoztam. Költőnk vívódott magában, most mi legyen? Aztán a feszített felszín alatt mégis észrevett valamit. Valamit, ami újabb kérdések özönét zúdította szájába: „Selyemsál? Ahhoz túl keskeny. Kígyó? Ahhoz túl rövid. Kicsi kígyó? Ahhoz túl élettelen. Lánc? Ahhoz túl szemtelen. Mariana-árok makett? Akkor miért itt? Repedés? Repedés! A víz alatt van.”

No, Szergejjö, most mit teszel? Belelépsz, s választod az ismeretlent, vagy feladva küldetésed kikerülöd a pocsolyát?

-Legyen, ha már választanom kell – fordult újra régi-új ismerőséhez, a villanyoszlophoz –, választok. Ööö... Kikerülöm – a pocsolya közepe felől alig láthatóan, de sebesen hullámok indultak kifelé – új a cipőm, meg minden.

Azzal kaján vigyorral intett búcsút a villanyoszlop hallgatagságának.

És kikerülte! Feladta játékát, feladta útvonalát. Sikerélménye volt. Vidáman, de keserédesen búvalbélelten ugrott le a padkán. Eszébe jutott a tegnapelőtti kritika, mely egy országos lapban jelent meg: „Hogy azt mondja a művei tele vannak mindenféle pótlólagosnak tűnő kiegészítésekkel.” Fel a járdán. „Még hogy! Én – Én csak tudom – egyszer írok le mindent. Nem is egyszer, hanem egyszerre, nagy szakaszokkal meg minden. Csakúgy folyik belőlem egy áradatként. Mostanában egyre többet írok. Írok mindenről, ami eszembe jut, aztán egy hatalmas gombóccá gyúrom, megrágom, lenyelem, majd az irodalmi kávéházak vörös asztalaira emésztem. A kérődző közönség pedig falja.”

-Már megint ez a déjà vous! – bukott ki a fogai közt.

„De azt is írta, hogy keserédes a lírám, átjön rajta az élet, meg minden. Találó! Tevékeny mostanában… Találó!” Kijött egy ferdére húzott mosoly, három szarkaláb és a pici orrcimpamozdulat. „Egy talált tálalót találó feltaláló…; No, ezt kimondom!”

-Egy talált tálalót találó feltaláló faragott makkot fogott fogai között!

E mondat hallatán a szembejövő Vásott Kölyöknek hirtelen fontos szájszéthúzási ingere támadt.

*

Kun ekkor jelentőségteljesen Nagyra nézett, aki egyből elértette a célzást, s bólintott:

-Igen, tudom, már elő is készítettem – lobogtatott meg egy sűrűn teleírt lapot.

*

Szergejjönek tetszett ez, s fogadni akart, mert szeretett:

-Fogadjunk, hogy még egyszer kimondom!

-Mi? – szólt a megfontolt reakció.

-Fogadjunk, hogy még egyszer kimondom!

-Mit?

-Amin mosolyogtál az előbb!

-Ja: Egy talált tálalót találó feltaláló faragott makkot fogott fogai között!

Erre Szergejjö nem tudott mit mondani. Így a gyerek balra el.

„Soha többé nem mondok semmit ki hangosan, ha egyedül vagyok. Soha! Hogy a francba lehet gondolatban nyomatékosítani? Erősebben gondoljak rá? Vagy gondoljam mellé, hogy kiáltom? Vagy mi?”

Valahol itt tartott, mikor hirtelen ismerős utca terült el előtte balról jobbra. Rá is fordult. Kellett már a jól ismert Vörös Asztalos. Még 300 méter, még 299, 298…

A százötvenharmadik és a százötvenedik lépés környékén eszébe jutott a keserédes gyermeteg felnőttekhez írt versikéje, mely még félkész volt:

Ha én lennék egy futrinka,

Hasonlítanék Trockijra.

Jégcsákánnyal hegyet másznék,

Mexikóba vonatoznék.

Ha én lennék egy szalamandra,

Hasonlítanék Arafatra.

Karpovval nem sakkoznék,

Frankiába tartoznék...”

Itt szakadt félbe a tegnap. Mostanában feltett szándéka volt, hogy költészetén keresztül vívja ki magának azt, mire mindennél jobban vágyott: így harminc felé nézzék, tekintsék, lássák felnőttnek; tudják, érezzék, féljék, hogy felnőtt. Mert zavarta. „Zavar a gondolat, hogy így harminc felé még egy nagy gyerekként kezelnek! De majd én, nem is: ÉN, Szergejjö megmutatom:

„...Ha én lennék egy anakonda,

Hasonlítanék Mubarakra.

Kairót, ha tehetném,

Magamról elnevezném...

Ilyet írjon az a Frankmájer! Még hogy!”

49, 48, 47 méter. Ekkor állt el az eső. Szergejjö boldog volt, de keserédesen búvalbélelt, hisz ekkor volt a legtermékenyebb. Csakhogy a Nap első halovány sugara a melankolikus bamba-réveteg állapot felé sodorta. Gyorsan, amíg lehet:

„Ha én lennék egy paripa,

Hasonlítanék Vadzspajira.

Megnézném, mit tervez,

Musaraf a Pervez.

Ha én lennék egy teve,

Hasonlítanék Blair-re.

Bokrokon átugranék,

IRAkot elkerülném.”

Így lépett be a Kávézóba. Feltett szándéka volt a vörös asztal mellett kiönteni magából, hogy a kóbor Vendégek rávethessék magukat irodalmi pályafutása spirális – még véletlenül sem spirituális – vezérfonalára, mely a végeláthatatlan messzeségben a nyelvi közlés diszharmonikus, vagyis a kiegyensúlyozottságtól megfosztott érthetetlen és zavaros tengerében ér véget...

A Vásott Kölyök

*

-Legyen történetünk következő szereplője a Vásott Kölyök – vette át a szót Nagy:

*

Ő egy kicsit tagbaszakadt, kicsit hátranyalt hajú, ő, aki mindenhol ott van. Tudjátok, az aluljáróban, a tereken, a gangokon, mindenhol. A szemerkélő esőben ő is felhajtott gallérral rótta az utakat. Összehúzott szemében sápadtan csillant meg a Nap gyenge fénye. Bérházak tornyosultak felette, még egy másik századból maradtak itt. Talán téglapor is hullana róluk, ha nem az eső folyna végig rajtuk oly kedvesen. Egy üres kólásdobozt rugdosott, mert az a sok rosszban az egyetlen jó. Ahogy elhaladt a zöldséges kirakatpultjai előtt, beleharapott egy almába, s akkor már el is vitte. Ilyen volt, szerette az apró, az adrenalint épphogy kitermelő trükköket. Az életnek szóló cselvetésnek tartotta. Zsebre tett bal öklében egy szál gyufa, jobbjában alma. Egész nap csak kószált a városban, lökdöste a járókelőket. Zaklatás! Zaklatás folyt. Csehül érezte magát, így tamáskodva fogadott minden közeledést.

Buszra szállt, gondolta a sok ember között magányt talál, de rosszat választott, csak félálomban lévő hajléktalanok mulatták az időt, gondosan ügyelve nevetésükkel meg ne sértsék vékony burkát. A negyedik megállónál szállt le, s az első cseppek eszébe jutatták a tegnap estét. Memória játékot játszottak: ki meddig emlékszik a megivott felesek számára. Nyert, hisz ebben verhetetlen. Mindig emlékezett mindenre. Ez igazán jó móka volt és nem utolsó sorban sokat segített. Emlékezett minden egyes helyre, ahol járt, a gangokra, terekre, aluljárókra. Nem is tudom, hogy hívják ezt, de minden benne maradt, amit látott, hallott, megtapasztalt.

Azzal a lendülettel, ahogy leugrott a buszról el is indult a következő kis utca felé, majd a sarok után nyugodt bandukolásba kezdett. Somolyogva nézte a felhajtott gallérú, magas férfit, akinek kiélt arcán látszottak gondolatai. Az, felé közeledve így szólt:

-Egy talált tálalót találó feltaláló faragott makkot fogott fogai között!

Ezt nem lehetett vigyor nélkül kibírni. Ekkora baromságot! Erre a fáradt szemekben fény csillant:

-Fogadjunk, hogy még egyszer kimondom! – hallatszott, izgalom járja át.

-Mi? – egyszerűen nem jutott jobb az eszébe. Békésen battyog a porló párában, erre egy nyurga alak bukmékernek nézi.

-Fogadjunk, hogy még egyszer kimondom!

-Mit? – még mindig nem tudott mit kezdeni a pasassal, de már derengett valami.

-Amin mosolyogtál az előbb! – dobta meg egy papírtantusszal az ismeretlen.

-Ja: Egy talált tálalót találó feltaláló faragott makkot fogott fogai között!

Jólesett neki a megrökönyödés, mely kiült az arcára, egyfajta Sikoly-ba temette két kezével arcát. Végül, még mindig vigyorogva elfordult és balra átrohant az utcán. Azonnal még jobb kedvre derült, az eső sem tudta volna elmosni már. Nem érdekelte a magány már, sem a másnap. Jöhetett bárki, csak vigyorogni tudott.

K. úr

*

-Írjuk hát a históriát! – ezt már Csülök mondta, miközben meglökdöste Kórót, aki láthatóan majdnem nem figyelt. Lapjait széthajtogatta és miután meglelte az első oldalt bele is kezdett az olvasásba.

*

Következő szereplője legyen K., a mindent tudó, mindig ottlévő, hajlott korú mindenes. Ónecukkercuzacc. Foglalkozására nézve egy kávéházat vezet, de csak félig-meddig, mert a tulajdonlást más élvezi. Félvezető, hogy úgymondjam. Ma reggel is, mint mindig, 10-kor kinyitotta a kis Kaffetéria ablakain a rácsokat, s belépve végigfutatta szemeit a vörös asztalokon és a bársonyfüggönyökön. A vastag drapériák csak az összefutás résezetin engedtek át fénypaszomákat; direkt, de félhomályos megvilágítást adva az ablak melletti asztaloknak. K., mint minden reggel széthúzta a függönyöket, kibámult a nedves utcára, majd felnézett és elgondolkodott:

-Ez is csak egy Nap, pont olyan, mint a többi. Kerek, fényes és közelről biztos, hogy nagyon meleg. Nagyon.

K. nem szerette a változatosságot. Idegesítette. Viszont szerette például az olyan törzsvendégeket, akik nem csapongtak ide-oda. Szerette, ha így léptek be: „A Szokásosat!”. Egy valaki volt, aki bármikor választhatott, ha akart: ő Ms. Ismiss volt, az amerikás, a globál-dáma.

-Ő, Ms. Ismiss! – sóhajtotta a Nap kibeszélése után.

Makulátlan fehér ingét ekkorra mélykék kötény is takarta, mely örökké jobbra állt attól a fekete műbőr bukszától, mely K. támasza és egyben úgymond keresztje volt.

Első vendége Frankmájer volt. Csakhogy ne ő legyen a rend ellenszere, vagy az ellenrend szere, vagy a rendszer ellen, vagy az ellenrendszer, vagy mi...

*

-Hagyd már! – vigyorgott Csülökre Nagy.

-Jovanna.

*

K. azonnal elétette a reggeli kávé-fröccs-hamutartó triót, nehogy Frankmájer lázadjon. Nem is lázadt, csupán annyit mondott:

-Kösz’nöm K.!

-Nincs mit, hisz ezért vagyok – szerette magában és vendégeiben is tudatosítani, ő értük van. Kérhetnek bármit, bármikor, csak ha lehet a szokásosat. Ezért is volt bajban az egy-egy betévedő idegennel. Azok furcsamód mindig akartak valamit. Egy pakk cigit, egy kólát, egy kávét, egy doboz gyufát, egy WC-t, egy bármit, teljesen kiszámíthatatlanul. Egykor próbált rendszert felállítani: ballonkabát – fröccs; kalap – kávé; öltöny – gin és így tovább, és így tovább. De ez nem működött. Minden szisztémája körülbelül egy garnitúra vendégen át tartott, majd rá egy órára megdőlt.

*

-Szállodai kirándulás! – Csülök már nem bírt magával – Az a garni-túra!

Erre Nagy gondolkodás nélkül vágta hozzá a cigisdobozát.

*

Aztán az évek során kialakult a megszokott rend, de csak azért, mert egyszerűen senki más nem tévedt be a Kávéházba, csak a törzsvendégek: Frankmájer és a már említett triója reggel, majd már csak a fröccs. Aztán ott volt Kovács a maga lézengő stílusával és a tonikjával. Vagy Szergejjö a mindennap jól-meggondolom-kérem-e-de-kérem sörével. Ms. Ismiss a buborékos vizét gondos előkészületek után kapja meg. Ha lehet, fél szelet citrommal, lágyan, enyhén hűvösen szervírozva, gondosan ujjlenyomat mentesítve, fehér textilszalvétán, 33°-ot balra elfordítva és! a legbájosabb mosoly kíséretében. Vagy Wolfrum, a kávé-cigi párossal. Mindenkiről tudta, hogy mit szeret, csak Mindenki nem mindig szerette azt, amit kapott.

Kovács

*

-A történet Kováccsal folytatódik – szőtte tovább azonnal a történetet Kóró, aki mégiscsak figyelt.

*

Mit is mondjak róla? Csúfnevén Beton, no nem azért, mert szilárd volt és kemény, hanem mert tipikusan az az ember volt, aki belekötött Mindenkibe és persze mindenbe. De ezt csak és kizárólag a háta mögött mondták. Kötekedő volt szarkalábakkal a szemei sarkában, és mindenbe beleszólt lobogtatva hosszú bozontos haját.

Külvárosi panellakása mentes volt a csótányoktól, rágcsálóktól, penésztől, csendtől és a hőszigeteléstől. Lévén azonban, hogy a tizediken lakott, sosem volt része beázásban sem, viszont alsó szomszédját érzékeny fülei folyamatos háborgásra késztették, amit egy partvisnyéllel próbált Kovács tudtára hozni. Ilyenkor Kovács leballagott, becsöngetett, majd visszaballagott.

Reggelei majdhogynem unalmasnak és mindennaposak voltak. Szigorúan hat harmincegykor kelt, s megnézte a tévében a híreket. Élt-halt értük: egy robbanás, egy robbantás, egy csőtörés, egy baleset, egy kamatemelés, egy bulvár, egy szerződés, egy megállapodás, egy kiutasítás, egy menedékjog, egy elhalálozás, egy olajmező, egy tüntetés, egy sztrájk, egy születés, egy temetés, egy foci, egy kosárlabda, egy úszás, egy miniszter, egy miszter, egy elnök, egy hatalomátvétel, egy bántalmazás, egy jutalmazás, egy kitüntetés, egy döntés, egy kutyaharapás, egy kölcsönös, egy egyoldalú, egy különleges, egy újítás, egy művészeti, egy oktatási, egy jegybanki, egy lokális, egy kontinentális, egy interkontinentális, egy globális, egy univerzális, egy mérvadó, egy kacsa, egy mezőgazdasági, egy ipari, egy bezárás, egy betelepülés, egy közlekedési, egy megnyitás, egy menedékjogi, egy politikai és még egy politikai. Ezt imádta. A televízió számára egy Pandóra-szelence volt.

*

-Mole nélkül.

*

Minden hírt gondosan megjegyzett, majd elfelejtett. Az volt az elmélete, hogy ennyi borzalmat nem ellensúlyozhat ennyi kétesen jó hír. Tehát az egyetlen dolog, amit tehet, hogy megjegyez, majd tüntetően elfelejt mindent. Nyolcra túljutott a feledésen is, meg a három kávéján, s kezdetét vehette a nap.

Elindult, hogy busszal a városba jusson. Ez általában minden nap sikerült, így ma is. A kihalt buszon egy-két hajléktalan aludt, vagy bóbiskolt, halkan kacarászva. Az egyetlen esemény egy fiatal rövid, négy megállós útja volt. A srác láthatóan magányt keresett, de nem talált a buszon. Kovács utána bambult, ahogy leugrott a buszról. Szórakozottan figyelte az esőcseppek rajzát felhajtott gallérja mellett, de a busz már tova is zötyögött. Két megálló múlva jelezte leszállási szándékát, majd beugrott a sarki ócskáshoz. Szeretett itt kotorászni. Most épp egy régi csillárt keresett, ami illene tizediken lévő panellakásába. Az ötlet ugyan eleve halálra volt ítélve, de azért alkudni kezdett egy kovácsoltvas gyönyörményre. Ez egy idő után kissé kínossá vált, hiszen az ócskás mereven elzárkózott attól, hogy akár egy fillért is engedjen a portékájából. Kovács elégedetten idegesítette még egy kicsit, majd:

-Úgyse tetszik! – kijelentéssel fordult ki a boltból. Egyenesen a Vörös Asztalhoz címzett kávéház felé vette az irányt, remélve, hogy már ott találja Szergejjöt, a keserédesen búvalbélelt költőt.

K.-nak csupán intett egyet, majd letelepedett a bejárattól balra, s kortyolgatni kezdte italát. Lassú kimért kortyokkal ivott, nehogy lemaradjon bármiről is, ami e kultúrhelyen történik. Eseménytelen negyedóra után Szergejjö hangtalan átsurranása a termen egy poros szárnyú pillangóra emlékeztette. Igaz, róla mindig ez jutott eszébe. Szerette ugyan a költőt, meg a verseit is, de arra mindig gondosan ügyelt, nehogy ezt kimutassa. Úgy vélte ezzel járul hozzá a munkásságához. Építő kritika. Meggyőződése volt, hogy Szergejjö akkor írja a legjobb verseket, ha keserédesen búvalbélelt. És ezt mivel lehet elérni? Heccel, kötözködéssel, meg ilyenekkel.

Amikor Szergejjö leült, átszólt hozzá.

Frankmájer

*

-Írjuk tovább – ismét Csülök volt az, aki továbbvitte a történetet.

*

Itt lép színre az egyszerű életű, kisnyugdíjas poéta, aki valaha, valahonnan idevetődött, s ha már itt volt, nem távozott többé. Revolt-poetizmája, lázító verselése katonás műveltségről árulkodott. Oda volt mindenért, aminek köze volt Hellászhoz. Így Frankmájer hatalmas, ámde pontatlan tudását lázító sorainak okító jelleggel való felruházására használta. Verseit minden lap lehozta legalább egyszer. Viszont soha nomór.

Aznap reggel is gondosan zárta be az ajtót, nehogy bárki is bejusson szerény, kisnyugdíjból fenntartott kéglijébe. A kihalt gangon a gravitáció hívószavának engedelmeskedve, csak az esőcseppek hullottak. A kisöreg lassú, rogyadozó léptekkel elindult mindennapos, félórás sétájára, melynek vége a Vörös Asztalhoz címzett kávéház volt. Leérve belenézett a postaládába, majd a kapun kiberregtetve magát, fejébe nyomta kalapját és feddőn tekintett a sápadt reggeli Napamacsra.

-Ehj, ehj! – mormolta, majd feddőn nézett egy suttyóra is, aki épp egy üres kólásdobozt rugdosott a Zöldséges felé menet. És feddőn nézett a Zöldségesre is, amiért az nem vette észre, hogy a Kölyök elcsent egy almát. Végül majdnem átesett egy csatornafedőn, mely valamikor két éve hirtelen billegőssé vált.

Ennyi kalandot már kezdet nehezen viselni, hát felgyorsította lépteit. Kisnyugdíjas élete a monotonitáson alapult, lázító verselése viszont a lüktetésen. Anno, a görög cipriótákhoz írt rövid verse biztos nagy port kavart volna, ha a történelmi párhuzamok kissé megalapozottabbak:

„Itt a török! Lázadj görög!

Kis hazádon végig görög.

Én is, mint te búsan török!

Lázadj görög! Itt a török!

Itt a török! Lázadj görög!

Felhő gyűlik hazád fölött,

Mohács után Ciprus nyögött,

Lázadj görög! Itt a török!”

Őt sosem zavarta ez a majd öt évszázad. Sosem zavarta Oszmán, minden oszmánok atyja. Sosem zavarta Kemál, minden törökök atyja, sosem zavarta semmi, ami kívül esett az érdeklődési körén. Lázítani akart. Ennyi.

*

-Alma-Atatürk, erre köss csomót!

*

Lassú bandukolása közben hirtelen meglátta a leszegett fejű örök kötözködőt, Kovácsot, de a kalandokkal teli reggel messze sodorta az emberi kapcsolatoktól. Így befordult a sarkon és sietősre váltotta lépéseit.

Sietős léptek. Valahogy mókásan nézett ki. Biztos Ti is el tudjátok képzelni: a folyamatos és magas véralkoholszint örökös imbolygást kölcsönzött járásának. Rövid mentéje esőcseppektől volt tarkított, keskenykarimás kalapja pedig mélyen hátratolva ült feje búbján. Gyanakvó, hogy ne mondjam, feddő pillantása folyamatosan ide-oda cikázott és mindent észrevett. Az esze azonban ritkán tárolta ezeket az információkat, bármi volt is a dolog, amit rávett volna. Nem rendelkezett az összpontosítás áldásával, s ez kihatott egész lényére. Meglátszott öltözködésén, beszédstílusán, viselkedésén. Csak, hogy el tudjátok helyezni magatokban: Felemás, lehasznált zokni, kopott cipő, pecsétes nadrág, félig betűrt-félig kilógó csíkos ing, rajta foltos mente, cikázó szem és a kalap. Így nézett ki, ha a Nap verőfényben úsztatta a Földet, így nézett ki, ha esett az eső. Akkor is így láthatták, ha hó viharzott, és akkor is, ha metsző jeges szél fújt. Bárhová is ment mindig várta valahol egy meleg hely, ahol felmelegedhetett, vagy egy hűvös sarok, ahol lehűlhetett. Ez igazából azért volt így, mert összesen két helyre járt: otthonról a Kávéházba és a Vörös Asztaltól haza, a kisnyugdíjból fenntartott lakásába.

Végül csak megérkezett a Kávéházba és leült az asztalához. K. azonnal elétette a reggeli kávé-fröccs-hamutartó triót, nehogy Frankmájer lázadjon. Nem is lázadt, csupán annyit mondott:

-Kösz’nöm K.!

Ms. Ismiss

*

-Beszéljünk Ms. Ismiss-ről, a világi amerikás dámáról – Nagy szinte Csülök szavába vágott, olyan lendületben volt.

*

Élete kis magyar ingoványunk peremén kezdődött, a Nagy ÍGÉRETEK Földjén folytatódott, s úgy néz ki, újra itt ér véget. Egymunkás szerzőként robbant és hunyt ki. A népmese világából merített és dolgozott át. Meséjének főszereplője a Csillagszemű Juhász, s két testvére Napszemű Veg és Holdszemü Reg volt. A cselekmény a magyar mesevilágból jól ismert lehet: a három testvér, Juhász, Veg és Reg egy szegény özvegyember egyetlen három szem gyerekeként kezdte életét. Ám a továbbiakban hadd idézzem Szergejjö szürrealista tartamszolgáltatását:

Éhkopp bödön, gömböcbanya,

Heted7 eldugott tanya.

7fejű, 7mérföldes aranyalma,

És a tűzvető Sárkány hatalma.

Rőtszőrű táltos, lompos.

Rókaszőr, Lúdtilos, fokos.

Nyirettyű, vonyiga és tasziga

Kurta farkú Mare Operentia.

Egyik síró, másik nem szem,

Dánom-dínom, iszom-eszem.

Vérmes, nedves, kedves medve

Szerelemben elepedve.

Világszép és förtelmes,

Hatalmas és dörgedelmes

Terülj-terülj, illanón,

Mindenhol felbukkanón.

Hüvelyk, babszem, égig érő

Hamuban sült, rejtve égő.

Igazságos, rút és gonosz,

Fejről fejre járó kronosz.

Méltó jutalom, méltó büntetés,

Igazaknak járó kitüntettetés.

Szűr, reál is és valós

Nem csak gyerekeknek való.

Azt azért fontos tudni, hogy Szergejjö ezt úgy tudta előadni – lassan kezdve, versszakonként egy levegővel, majd a végén már tébolyodottan hadarva –, hogy mindenkit magával rántott a vers lendülete, lüktetése.

*

-Hallgassátok meg ennek ismeretében is! – Csülök vadul dobolt a lábával, ahogy még egyszer előadta a verset. Teljesen el volt alélva saját költészetétől.

*

Ugyan Ms. Ismiss ezt nem vette túl jó néven, de hát mit törődik az ember egy amerikás globáldámával. Legalábbis Szergejjö ezt így gondolta. Tegyük hozzá, hogy K. úr ezt méltatlannak találta egy irodalmárhoz, de ő határozottan elfogult volt Ms. Ismiss-szel kapcsolatban.

A világi dáma reggelei elröppentek a szokásos procedúrákkal, melyeket épphogy nem kínnal élt meg. Bosszankodva a szemerkélő esőn, úgy döntött ma a Kávéházban kezdi napját. Szeretett odajárni, mert őt is szerette ott Mindenki. Így taxiba vágta magát és percek múlva már a tett helyén is volt. Ahogy belépett, K. megenyhült pillantása megállapodott rajta:

-Mit parancsol, Kedves?

-Ööö, legyen egy víz, nem inkább valami lónyál – bájologott – tudjamitKlegyenaszokásos – hadarta el a másodperc tört része alatt, már valahunn egészen máshol járt…

A Kávéház …

*

-… a Vörös Asztalhoz, mely a kóbor Vendégeket csalta a város minden pontjáról, minden nap mágnesként vonzotta Szergejjöt is – természetesen ez már Kun volt.

*

Belépve, mélyet szippantott a füstös, dohos, borban, sörben, kávéban pácolódott helységbe. Jöttére, mint mindig most is csak a bejárat melletti törzsvendég emelte fel fátyolos szemét:

-N’pot Sz’gejjö! – mondta; szeménél már csak hangja volt fátyolosabb. A kiharapott hangok mindig enyhe zavart keltettek beszélgetőpartnereiben, de Szergejjö rutinból vette az akadályt:

-Szebb jó napot, Frankmájer! Hogy van mindig?

-Öö’?

-Ezt hogy érti?

Frankmájer nem válaszolt, de Szergejjöt már amúgy sem nagyon érdekelte. „Az ő versein nem üt át az élete!” – villant át az agyán jobbról-balra, amúgy bennemaradósan, érzékeltetve Szergejjövel, hogy minden állandó. Poros szárnyú pillangó módjára reppent át termen. Balra, az ablak alatt ült Kovács. Őt nem szerette, ezért hirtelen észrevett valamit a túl végen. Ez egy vörös asztal volt, ami úgy-e nem meglepő e helyen, ahol egészen pontosan tizenkét ilyen asztalka állt. Amúgy a Kávéház teljes berendezése e tucat asztalból, egy bárpultból és négy portréfényképből állt.

-Szergej – jelentette ki a pultos, K.

Egy óvatos biccentés jobbra, jelezve a „Szokásosat!” K. úr felé. „Hova üljek? Ahova mindig, vagy szabotáljak és máshova?” Hát persze, hogy. Mire eldöntötte, már az asztalon várta a szokásos. Úgy, ahogy kell: kívül a pohár, belül a folyadék.

Mire leült, K. már mással perlekedett.

*

-Ez jó! Megint tetszik! Kafka „összes”: K., a kastély átváltozó ura. Vagy csehovistáknak: A revizor orr-takaró köpönyege. Na jó, ez már baromság, Hagyjuk! – csitította magamagát Csülök.

*

Szergejjö lehuppant a székre, s leeresztette orrát, amolyan bánatosan-gondolkodón. Ezt használta ki Nemszeretem Kovács, s így:

-Bánat? Bú? Vagy hevenyészett enyészet? Esetleg mélyre nyúló gond-tenyészet?

-Kooovááács! –fenyegette meg dallamot víve kijelentésébe Szergejjö –Hagyjál most!

-Akkor… - de csak eddig jutott, mert Frankmájer a sarokban rákezdte, az Amikor én a fellegekben jártam… című örök slágert:

-Hoty asszontya: Amikor én a fellegekben jártam / Mindig babám terád vártam…

K. a ferdeszemes ejnye-nézésével közeledett a hajlott modorú költőhöz.

-Ez egy KÁVÉHÁZ, nem egy dalárda, kedves költőm!

-Skandullum! – viharzott Frankmájer – Das ist ein… Zén kőlteszem ’ényege azunferzum láthatlan és érthetlen falójának szafakba ’ntött, ’zaz ferb’lis tükrözdése.

-? – kérdezte K. szemöldöke.

Szergejjö segített:

-Tiltakozik, mert költészetében lehazudja a csillagokat is.

Mintha odamondott célzást tett volna Frankmájer költészetére. Mintha.

-A verselés, mint olyan, a valóság illuzórikus elemekkel való verbális ábrázolása – fonta bele magát Kovács az események fonalába. Szergejjö lesújtó pillantással fordult hátra, de elvétette, és a bársonyfüggönyöket alázta porba mérges-gyilkos tekintetével. „Mintegy mentendő saját reménytelen helyzetem, tovafordulok a… Nini, Ms. Ismiss!”

Szerencséjére a belépő asszony-pajtás Mindenki kedvenc beszélgetőpartnere volt. Mindenkihez mindig volt néhány szava, függetlenül attól, hogy Mindenki épp vágyott-e rá, avagy sem sem.

K. azonnal éreztette, hogy ő bármivel képes szolgálni Ms. Ismiss-nek, főleg, ha a szokásosat kéri. Ő volt az egyetlen, akitől K. nem vette volna zokon a változatosságot.

-Mit parancsol, Kedves?

-Öőö, legyen egy víz, nem inkább valami lónyál – bájologott – tudjamitKlegyenaszokásos – hadarta el a másodperc tört része alatt.

-N’pot, ’dves!

-Ó, Frankmájer! Hogy van mindig?

-E zócska kricsmi.

-Megint énekelt Frankmájer?

-Pe’sze, hisz a küsz is fonít.

-Ideszakadt, gringóknak ruszkákkal példálózó fritzivadék! – kelt ki Szergejjö a székéből és magából.

Kovács ekkor próbált enyhíteni, de próbálkozása gyenge volt, mint csaláncsípésnek a nyál, hisz kedvenc vicce már a kilencedik alkalommal kezdte élét veszteni. Ms. Ismiss azonban három év után is hajlandó volt belemenni a játékba:

-Mrs. Miss…

-Hajadon vagyok!

-Pardon, akkor tegeződjünk, Mrs. Miss…

-Nem, nem. Ms. Ismiss.

-Ja – szólt Kovács, majd, mint aki elmondta, amit akart, K. úrhoz fordult – még egyet kérek K.!

Szergejjöben ekkor megpattant valami, mérgesen – nem vidáman, nem keserédesen – zöttyent le a székébe, hörpölte magába a Szokásosat, fordult magába, vetett bántó pillantásokat szerteszét, és csendben fuldoklott.

Bú

-Elegem van Kovácsból, Frankmájerből, elegem Ms. Ismiss bájolgásából és elegem van Mindenkiből – mormogta amúgy csakidemagamnak-magamelé, de Kovács meghallotta, miközben balról-jobbra haladt Szergejjö hangkörének rádiuszán.

-Eleged csak akkor lehet, ha tevékenységed látható mennyisége arányosan növekszik a Föld önnön forgása által fémjelzett időskála telítődöttségével…

-Figyelj ide Te! – ragadta meg a levegővétel adta pillanatnyi szünet első szekundumát Szergejjö – Miért nem mondod egyszerűen? Ezzel akarod nem létező intelligenciádat fényesre suvickolni? Számodra találták ki a felnőttképzés rendszerét. Használd ki!

-Mi bajod a fennálló oktatási rendszerrel? – tapintott ügyesen a lényegre Kovács.

-Miért lenne bajom? Kérdezd csak meg, ööö, Wolfrumot! – örült meg a tu-fa irodalom jeles képviselőjének, aki ekkor lebbent a kávéház füstös porondjára – Wolfrum! Úgy-e, hogy kifejezett híve vagyok az oktatásnak?

-Üdv néktek halandók! Persze, hogy persze. A múltkor is órákat beszélgettünk a témáról. Én személy szerint nem mindenben értek vele egyet, de ez talán az elérhető legjobb rendszer, hát nem szapulni, hanem építeni! Építeni! Építeni! Mert vannak kritikák és vannak kritikák. Míg az előbbi rombol, az utóbbi épít...

-De...

-...tehát akkor szólj rosszat bármiről, ha ismered a témát! Te, emberizink! Mond azt, hogy több tanárt kevesebb pénzért, vagy kevesebb tanárt több pénzért! Vagy ne használjuk az iskolaépületeket, mert akkor nem rongálódnak! Vagy bármit csak el lehessen gondolkodni rajta!

Ahogy ezt mondta, teljes ötvenhét kilójával és százhatvan centijével a többiek fölé magasodva, olyan volt, mint egy nagyon, de nagyon mérges Piroska, aki okító célzattal magyarázza a Farkasnak, hogy ne egyen nagymamát, mert árt az egészségének. Mármint a nagymama egészségének. A két farkas – Kovács és Frankmájer – megszeppenve, de teli hassal tekintett a buzgó tu-fa szerzőre:

-?

-Tudás alapú társadalmat kell létrehoznunk! Nincs vita – süvöltette Wolfrum.

-Rendben ezt már tudjuk... erre akarsz építeni?

Ezen Wolfrum fenn, a szava meg elakadt.

-Új témám van – terelte hirtelen a témát másra a hirtelen természetű – egy halhatatlansággal megvert társadalomról szól. Figyeljetek! A túlnépesedést meggátolandó a születés szabályozását vezetik be, mintegy letiltva azt. De ha ez nem elég, lássatok csodát: e világ, mikor még nem rendelkezett a halhatatlanság áldásával, rendelkezett vallásokkal; csakúgy, mint a Földön, volt egy, ami a túlvilági jólétet hirdette, volt, ami a reinkarnációban és a harmadik pedig az ábrázolhatatlanban hitt. A halandóság kútba esésével értelmét veszti e három hit tanítása, mert nincs értelme a túlvilágnak, újjászületni pedig hogyan lehetne, s végül miért ne ábrázoljunk valamit, ami nem létezik? Mintegy áldásként – nyuszifülezett ujjaival Wolfrum – az emberek 86 éves korukig öregednek, majd a halhatatlanságba süppednek…

-Hehe, és a hallhatatlanságba.

-A természetes szelekció a civilizáció mesterséges betegségeire szorítkozik, úgymint a háborúk, balesetek és egyebek. A történet váza mellett fut az az apró mellékszál, mely rávilágít e társadalom visszáságaira, azaz mi lesz a szülészekkel, mennyi időre torzul a hitelfelvétel maximális határideje és egyebek.

-Te ezt akarod megírni? – ámult Szergejjö.

-És mi a cselekmény? – zökkent egyet Kovács.

-A ... cselekmény? Hát kereshetek két főhőst, akik egy elhagyott űrhajón...

-Vétó! A tu-fa regények 87,5234 százaléka így.

-Akkor a galaxisközi birodalom és egy közhasznú társaság...

-Talán Galaktikus Birodalom. Valahonnan rémlik.

Ekkor lépett oda Ms. Ismiss és mosolya beterítette a társaságot.

-Wolfrum!

-Igen, kedves?

-Tudta, hogy Szergejjönek új verse van? Tegnap felolvasta nekem.

-Én??

-Igen, az a madaras. Elmondja?

-Persze. Ugyan még nincs kész, de érzékeltetem, érzékeltetni fogom benne állatias világunkat, egyben egy utópisztikus ferde történelem is felbukkan, finom szálakkal kötődve ismert históriánkhoz. Figyeljetek!

"Egyszer egy szép nyári napon,

Mikor a vándorok még itt,

A maradók meg szabadon,

Felreppent egy sokadalom.

Itt Szergejjö gondolatban szárnyalt, mint a madarak, tettleg pedig széttárta karját…

Egyesek V-alakban,

Mások ezzel nem törődve,

Egyenes sorokban

Felreppenő sokadalom.

Óvatos, színészies körültekintés…

Hogy mi történt? Elmesélem.

Hallgassátok kis regényem:

Uralomra tört egy kétfejű sas,

Itt reményt hozott, ott vigaszt.

Birokra kelt vele a medve

Gigászi küzdelembe’.

Majd jött az oroszlán,

Porba hulló múló foszlány.

Jöttek griffek, turulok, kakasok

Egytől egyig vitéz, deli pasasok.

De nem bírtak a hatalmas sassal,

Térdre kényszerültek, mély hódolattal.

A messzi távolban élt egy apró hüllő,

Szemek elől bújva, mint a legendás sellő.

Háborítatlan magányában,

A medve jótékony árnyékában

Sárkánnyá cseperedett,

Majd szélvészként felkerekedett.

Útjából mindent elsöpört,

Itt békét hozott, ott gyötört.

Végül meglátta a madarak királyát,

Már rég hallotta rengeteg viszályát…”

-Itt tartok – szólt mély átéléssel Szergejjö.

-Neked van befejezett versed? Ebből is mintha pont a végkifejlet hiányozna.

-Egy van, pont most fejeztem be idefelé jövet – mondta, s hirtelen felindulásból előadta a Ha én lennék… kezdetű versét. Tudjátok azt, melyet keserédes gyermeteg felnőttekhez írt a minap és az lett a címe, hogy Állati.

-Nekem a tevés rész tetszik a legjobban. Frappáns, kétértelmű és mélyenszántó – csacsogta Ms. Ismiss.

Ezzel a mondattal elvette Szergejjö minden lelkesedését. Szó nélkül fogta magát, vette a kabátját és az eső utolsó cseppjeinek halk koppanásai közt hazafelé vette útját. Otthon az ágyba vágta magát, majd álomtalan álomba zuhant.

Másnap reggel…

Szergej és a bizgere

*

-Figyeljetek! Mostantól én viszem a történet vázát, ami Szergejjöről fog szólni. Bónuszként írtam. Ti az általam adalékolt betéteket írtátok meg, a megadott vázlatpontok alapján. Rendben? Mehet? – Kun lelkesedett.

-Rendben! – nem volt kifogás, élvezték, ha Kunnak beindult a mondókája.

*

…Másnap reggel még mindig ősz volt, ködös, nyálkás, amolyan nyúlós ősz, de legalább az eső nem esett. Szergej, a keserédesen szomorkás költő arra ébredt, hogy szomja van. Nem tudta pontosan mire szomjúzik, csak annyit érzett nem borra, nem sörre, nem szörpre, s nem is gondolt semmi hosszúra, sem nem rövidre. Sőt, háromnegyed kilencre már az is tudatosult benne, hogy limonádé sem kell és a vérszomj is kizártnak tűnt.

-De akkor mi baj, mi kín, mi inger szállt meg?! – rágódott magában Szergej, utat engedve költői vénájának.

Teltek a percek, az órák, de nem bírt rájönni a bizgere okára. Már tizenegy is bőven elmúlt, mire úgy tűnt, ideje lenne a pizsamát valami köztérire cserélni. Így a csíkok le, bölcsészkord fel, fölé póló – természetesen szigorúan varrással kifelé, hogy Mindenki lássa, hanyag és odenemfigyelő –, arra pedig egy aznapra elengedhetetlen jakó. Menetkész volt immáron, csak egy valami nem stimmelt még mindig.

-Hova akarok?

-Mindegy csak múljon a szomj! – beszélte meg jobb híján magával a dolgot. Gyakran elegyedett beszédbe Szergej önnönmagával. De ne gondoljátok, hogy ez valamiféle tudatos hasadás lett volna nála. Ó, nem! Egyszerűen kellett Szergejnek valaki, akivel megtárgyalhatta az oly mély problémákat, mint a hova?! És hosszú magányos évek után megdöbbenve tapasztalta, hogy mennyire elkerülte figyelmét az oly kézenfekvő tény, mint önnönmaga.

Szergej magáralel és Szergej is

*

-És most! Most pediglen elmondom, hogyan kezdődött egykor Szergej és Jegresz története. Jól visszapillantunk a múltba. Mehet? – a többiek vigyorgó bólogatását helyeslésnek véve Kunból már ömlött is a múlt.

*

Az egész úgy kezdődött, még tán évekkel ezelőtt, hogy Szergejünk egy átmúlatott nap után – minden napja csendes múlatással telt – késő este került ágyba, de az napja, hogy-hogy nem eseménydúsan telt. Gondolta magában:

„Nem semmi volt az az öreg lent a parton! Olyan volt, mint egy zaklatott mazsola…”, majd „Hú, ha nem lépek idejében vissza, biztos elcsap az az autó délután…” És ekkor, ekkor csúszott ki hangosan a száján:

-Minő szerencse! – és lássatok csudát! abban a percben jött a válasz, a semmiből, a mélyből, mint amikor egy mély barlangban, a sötétben pihen az ember és az a gonosz másik egyszercsak mögéosonva azt mondja: BÚ!

*

-Természetesen ilyenkor minden jön, csak a bú nem – pillantott fel papírjaiból a mesélő.

*

No, de a válasz, ami jött:

-Azt hittem meg sem úszod!

Mit tehet ilyenkor az ember? Csendben körülnéz, majd mintha mi sem történt volna magábasüpped, mint a közepén rothadt szénaboglya. Szergej is hű volt az elvárásokhoz, úgyhogy rothadásában újrapróbálkozott:

-Úgy rágyújtanék!

-Pattanj, az asztalon a cigi és a gyufa! – szólt a hang.

„Tudja!” – gondolta magában.

-Persze, hogy tudom, hisz egyedül vagy a szobában!

Ekkor kezdett derengeni a keserédesben, hogy önszájából buknak ki a szavak. Ebben látszatra meg is nyugodott, s a percek, órák, napok, hetek, hónapok, évek teltével egyre jobban egymásra szokott Szergej és Szergej. Bármi gondja, baja, búja, öröme volt azonnal fennhangon közölte, s az elmaradhatatlan Szergej legott készen volt a válasszal. Soha nem veszett össze, soha nem volt különvéleménye – kivéve talán egy alkalmat, amikor azt a furcsa verset írta összirodalmi kép- és szóözöncímekből:

Háború és béke,

A félelem bére.

Így kezdődött, de a versen hosszan vitatkozott Szergej és Szergej. Végül úgy döntött nem éri meg a nyilvánosságot, így kissé átalakította. Füstté. Mert az anyag úgy-e nem vész el:

A vágy villamosá

Öldöklő angya

A Csereszny

…

Valahol ennél a sornál kaptak a lángok a papírba, s a folytatást valóban füstté reformálták.

Ennyi azonban megmenekült, így Szergej örök mementóként állíthatta ki a szobája falán.

Az évek során a másik ego személyiséget is nyert magának. Eleinte csupán a másik volt, majd a Másik, a Hang, míg végül nevet is kapott. Ő lett Jegresz, a mongol-identitású tevezető.

Szergej kilép

Évekkel később, azon a bizonyos borús délelőttön Szergej határozott kilincsmozdulattal adta az ajtó tudtára azon szándékát, hogy ő most el. Gang, félhomályos hokedli, szomszéd Néni, törpeuszkár, nevén nevezve: Zsizsike. Zsizsike színes, kötött papucsokban, és bosszantóan vau. Néni ősz, kék alapon fehérpettyes nylon (ejtsd: nylon) otthonkában és bosszantóan beleugatós. Szergej szándékoltan egy szót sem szólt, a Néni mégis egyből párbeszélgetésbe elegyedett. Ma is – mint minden kedden, csütörtökön és szombaton – kiderült róla, hogy természetgyógyász volt, mikor még volt, ám már nem.

-É-é-én má’ akkor gyógyító voltam természetesen, mikor maga, fiam, még pelenkát hordott a WaterCloset-je helyén! – mondta reszketeg szemekkel, vizenyős hangon.

-Magának is jó napot!

-Nekem? Emlékszem szegény Józsikám mindig azt mondta, hogy „Etukám! Csak akkor tudod meg, hogy jó napod volt, mikor másnap már felkeltél! De akkor meg már úgyis mindegy.” Ilyen bölcs ember volt az én Józsikám.

-Eta néni! – próbált Szergej amolyan udvarias lenni – maga és a természet gyakran pendül egy húron.

-Persze, és csupa jó szándékból.

Eta néni, a szomszéd Néni kedves volt, szószátyár, és mint látható teljesen süket, ami külön áldás volt a számára, hiszen cseppet sem érdekelte, hogy pillanatnyi örök barátai mit is akarnak reagálni természet-azonos mivoltára. Süketségét Szergej valahol még élvezte is:

-Ira néni! – megint udvariasan – nekem mennem kell, CSÓKOLOM!!!

-Tegnap.

Addigra azonban kinyílt a lift ajtaja és Szergej bemosolyogta magát a klausztrofóbia eme fellegzugába. Megnyomta a földszintet jelző 0-t. Eta néni hangja kívül rekedt a bezáródó ajtókon és eztán már csak annyi dolga volt, hogy visszaszámláljon:

-5 érett tök …, 4 cece légy …, 3 rajtam a járom …, 2 e tehén meddő …, 1 a zördög templomba meggy …, 0 földszint!

A felújított lift ajtaja balra és jobbra szétsziszegte magát, utat engedve Szergejnek. Élve a lehetőséggel már az udvaron is volt és kilépett az utcára. Ekkor villant valami, hátul az agyalapimirigye tájékán:

-A kiállítás! – kiáltott fel.

-Látod, tudtam én, kultúr- és tudásszomj! – reagált azonnal Jegresz.

-Megyek és adok némi ingert a szememnek, ami közvetíti azt az agyamnak és az agyam pedig jóleső tunyaságban emlékképekként fogja tárolni a sok-sok szépet!

Így Szergej fogta magát és a minap nyílt vándorkiállítás felé vette az irányt. Ráérősen, jóllakott almás pite módjára rótta az utakat, s még a Vörös Asztalhoz címzett kávéházi irodalomtanyába sem tett kitérőt. Magányosan fogja ingerekkel bombázni az agyát, döntötte el magában.

Szergej és a próza

Nem is olyan régen Szergej úgy döntött a prózával is megpróbálkozik. Összesen három publikált munkája látott napvilágot. Az első erős sokkot okozott baráti körében. A pszicho-pata bánatát az Amerikai pszicho című Bret Easton Ellis munka ihlette:

*

-Te jössz Csülök! Ezt old meg, Tudom, hogy olvastad Ellist.

*

„

Rühellem! Elegem van abból, hogy rajtam tapos mindenki, hogy én vagyok, akit a szarba, a sárba lehet tiporni, hogy testem stigmaként járják át a szögek újra és újra! Elegem van abból, hogy kalodaként vaspatkók szorítanak közre! Elegem van és egyszer – erre esküszöm – bosszút állok. Levetem a béklyót, meg a rajtam hatalmaskodó állatot, ezt a féktelen barmot, aki azt hiszi velem mindent lehet…”

Épp lázadó hangulatban volt akkoriban. Minden összejött, s kezdett „elege lenni”. Gondolta, kiírja most jól magából.

„…

És akkor!

Akkor ezer sebből ömlik majd a vér, mocsok ragad mindenbe és fertőzés jár át mindent. Akkor én leszek, aki nevet, én leszek, aki ezt az egészet okozta, és IGEN! ez megnyugvást okoz nekem. Elfekszem csendben a fűben, hallgatom a természetet és közben nézem békében, nyugodtan, hogy szenved az az állat!

Eleinte sántikál majd, nem érti, mi történik, majd lassan végig kúszik előbb a lábán, majd a testén, végül az agyáig hatol a fájdalom és kiül a szemébe. Lassan érti meg, hogy ez mindent lehengerel, nem múlik és csak egyre rosszabb lesz. Én pedig élvezem és megteszem még azt is, hogy mégsem hirtelen, hanem lassan, centiről centire tépem ki a húsából magam, hogy minden ideg egyenként pattanjon el és reccsenjen, cuppanjon a hús!

Mert rajtam ne taposson senki, engem ne tiporjanak sárba, és más kapja a szöget, mely stigmaként járja át a testet!

Akkor jön el az az idő, mikor már nem téphetik szét testem durván – mondván érzéketlen az, csupán elhalt felesleg!

És én csak fekszem majd a fűben és hallgatom a természetet. Végül lehunyom lelkem, s úgy merülök a semmibe, hogy tudom, bosszút álltam.

Mert senki ne mondja, hogy egy pata csak semmi, érzéketlen szaru!

”

*

-Hát, Csülök, nem apróztad el! Gratulálok!

*

Másodjára egy komolyabb hangvételű elbeszéléssel próbálkozott. Az volt a címe, hogy Tanyaszó. Még egy rádióadón is felolvasták, igaz hajnali 5:37-kor.

Szergej a múzeumban

Miközben Szergej merengett, nem figyelt merre jár, s arra eszmélt, hogy a vándorkiállítást nem a minap nyitották, így jó egy hónapja bezárt már.

Szergejben némi bosszúság kezdett feltülemkedni, de úgy döntött nem éri meg. Majd maga elé képzel mindenféle festményeket és azokon jól elrágódik.

Elbattyogott hát az első parkig és ott egy magányos padra helyezte el önnönmagát. Hirtelen megrohanták a különféle festményekről szőtt látomások.

-Ott van például Munch Sikolya – kezdte a felsorolást.

-Tele élettel és félelemmel – mondta Jegresz.

-A festészetnek még tanulsága is van! Tudtad?

-Tudjam?

-Rohanó világban élünk, melyet a pillanatképek rögzülési ideje tart a hatalmában. Már csak másodpercek kellenek ahhoz, hogy valami maradandó emlékké váljon. Bezzeg régen!!

-Bezzeg régen! – jött a nosztalgikus visszhang.

-Ráadásul a felfordított körte Edison óta egészen más jelentéssel bír. Nem elég, hogy a zárhang ideje tart hatalmában, de olybá lettünk, mint az éjjeli lepke. Fény-fény-FÉNY! Ennek is van ám tanulsága. Érdekel?

-Tudom én! Az ember nem vakond – tudta Jegresz a választ.

A hirtelen támadt csendben Szergej egy boldog tavaszba csöppent: szinte hallani lehetett a kipattanó virágok döngicsélését, zöld fű motoszát, a napsütés pászmái pedig csak dacból nem látszottak. A pikniklepedő és –kosár a gondtalanság szinonimájaként nyomakodott Szergej agyalapijára, s a zárlat következtében az agya kombinálni kezdett. Így gyorsan egy gyár kapuja jelent meg a lelki szemei előtt, melyen át gőzsíp hangjára fáradt munkások távoznak a péntekbe. Felvillantak apró, ám pont annyira jelentéktelen lakások képei is, ahol a konyhaasztaloknál hajlott atlétatrikók, gyűrött klottgatyák ábrándoztak egy jobb sor(s)ról a töltött káposzta és a 4,2% alkoholtartalmú malátalé mellett. De itt még nem volt vége.

Látta munkátlan szombatok és egyéb hatalmilag bérmentesített napok boldogságát is, amikor ünneplő ruhácskák libbennek a szélben, karika gurul a réten, és Mindenki kacarászik, kacérkodik, kacsingat, kalamajkál, kallódik, kanyarászik, kaparászik, káprázik, karölt, kataklizmál, katapultál és kamikáze. De még itt sem volt vége:

Hirtelenjében ezzel kezdett Szergejünk gonosz agya agysejteket mészárolni: vajon, ha egy liter sörben 4,2% alkohol van, akkor fél literben miért nem 8,4% a mért tartalom … és ezen elmélet alapján mi jutna az utolsó kortyra … és mi köze a sörtének a sörhöz … és ha már, akkor hány sörtéből áll egy sata…?

Hirtelen Szergej kibillent a mészárlásból és újra a képre terelődött a kegyetlen agy koncentrációja:

-Vajon ezek modellt boldogultak Szinyeinek a pitypangok között?

-Persze, és egész nap favicceket kellett hallgatniuk, nehogy lankadjon a jókedv. Másnap heveny arcizomláz miatt három embert kellett „Mendegél a mandarin!” arcizomlazító csasztuskára utalni.

-Emlékszem, Jegresz, tizenhat éves koromig sehogy sem értettem, hogy a búsba képes a mandarin mendegélni. Ugyanis a gyümölcsök általában lábatlanok és a nyelvjárásokra sem jellemző a mendegélés. Aztán valaki felvilágosított – biztos, hogy nem Edison-nak hívták –, a mandarin egy tisztség, vagyis ember. A végső érv? A végső érv szinte csodálatos volt! Tudna egy mandarin énekelni? – de Jegresz nem emlékezett, illetve lehet, hogy emlékezett, de ennek nem adta semmi jelét. Szergej meglepődött a dolgon, sehogy sem értette. Már kezdett kétségbeesni.

Szergej és a Tanyaszó

Másodjára egy komolyabb hangvételű elbeszéléssel próbálkozott. Tanyaszó címmel jelent meg egy harmadosztályú lapban, közepes sikert aratva. Még egy rádióadón is felolvasták, igaz hajnali 5:37-kor.

*

-Nagy! Tiéd a lehetőség!

-Köszönöm! Akkor tehát az ember és a tanyavilág.

*

„

Hanyatt feküdt a traktor utánfutóján, beékelve magát két rönkfa közé. Pillanatnyilag ez volt minden vágya, se több, se kevesebb. Félig hunyt pillái alól leste a felette elsuhanó kopasz fák homályképét. „Hát… jól lenne lassan egy pálinka! Hideg van.” A régi szép időkben, még a városban persze, ez nem lett volna módszer. Ott az emberek valahogy mások. A nappal a roboté, az irodáé, rohanásé. Az ember kis hátizsákjával, útban – mondjuk – az egyetem felé, nem iszik meg egy-két stampót; az az esték kiváltsága. Hatalmas varjúsereg rebbent fel hirtelen a fákon túli kaszálóról. Éktelen károgásukra dermedt homályba burkolódzott még a ködfátylas Nap is. „Varjak… a tél pacsirtái…” Ez zökkentette ki a múlt-merengéséből, s újra a traktor hangja töltött ki mindent. „De itt legalább szabadon-szabadban lehetek, nem függve másoktól.” Ahogy egy bukkanón az utánfutó zöttyent egyet, az egyik rönk kibillent, új pozíciót adva a testének. Kéjesen nyögött fel, mert az új testhelyzet, ha lehet még kényelmesebb volt, mint az előbbi. Már-már szendergett. Szendergésében pedig egy rohanó város emlékfoszlányai bukkantak fel. Egy rohanó város és benne egy semmit nem értő fiatalember, aki megpróbált alkalmazkodni, futni, szaladni, csörtetni. „Azért az jó volt, meg kell hagyni, az egyetemen tanítani jó volt. Hiányzik! … Mert jó volt.” Fiatal volt még akkor és a maga módján ambiciózus. De az emberekkel nem tudott mit kezdeni. Sehogy sem értette a közönyt. Márpedig, aki egy városban nem tud közönyös maradni, az bizony beleőrül. Mert ott nincsenek sorsok, nincsenek életek. Ott csak túlélés van – és persze lehetőségek. „A város olyan, mint egy mocsár. Aki megérti a lényegét, annak akár élettér is lehet. Akinek táp a rothadás, az ott is megél. Nekem nem sikerült…” A kis, nyitott traktoron utazó három ember éktelen kacagásban tört ki valamin. Erre sem volt hajlandó felemelni a fejét, de jóleső érzéssel töltötte el a szabadban élő és önfeledt emberek víg nyugalma. -Hé, Városi! – fordult az egyik hátra – Tán csak nem alszol!? -De igen. Miért, mi van? – erre már nem kapott választ, mert lassan megérkeztek a tanyára. Még le kellett pakolni a méterfát, felkuglizni, hasogatni. Reggel két fordulót terveztek be, de reggel nagyon hideg volt, így nem volt elég egy-két pálinka; az idő pedig rohan. Ezt sehogy sem értették benne – nem az időben, hanem a Városiban: ha hideg van, az ember felöltözik, megiszik harmadüveg pálinkát és már mi baja lehet? Ő azonban képtelen volt ebéd előtt meginni. -Majd megszokod! – mondogatták neki kacagva. Végül tizenegy körül indultak útnak. A falopás megfeszített tempót igényel. A láncfűrész bizony egy hangos dolog, így az embernek alig fél órája van, hogy minél több fát döntsön ki, a hasznosítható részeket utánfutóra rakja és elszeleljen. Már amennyire a traktor képes elszelelni. „Fáradt vagyok. Bezzeg a városban az ember tekert reggel egyet és már meg is volt estig. Aztán este még egyet és meg volt reggelig. Fura ez a világ.” Azért hagyta egykor ott a várost, mert nem bírt az emberekkel. Ezek itt a végtelen egyszerűségükben legalább őszintén tudják megélni a mindennapokat. Ezek valahogy nem robotok. „A városból valahogy ez a három hiányzik: az állatok, a növények és az emberek. … Pálinka.” Hetek óta figyelte már, s arra a következtetésre jutott, hogy az emberek itt tényleg nem a részegedés kedvéért isznak – persze annak is megvan a maga ideje –, de a nagy fizikai igénybevétel máshogy tán ki sem bírható. Mint a minap: reggel a jó hatszáz kilós bikaborjú homlokon lövése, megnyúzása, feldolgozása, mélyhűtése, délután pedig a karám átépítése egy kis pálinkafőzéssel édesítve. „Sose gondoltam volna, hogy képes vagyok órákon keresztül húst marcangolni … Máj, epe, vese, tarja, karaj, szív, bikacsök, gyomor… aztán meg a sértődött lovak!” Mert bizony a lovak két napig sértődötten húzták az orrukat, miután felismerték rajta a bikaborjú vérének szagát. Több kiló simogatás, óraszámnyi alma és kitartás. Három nap kellett, mire a vezérkanca újra elfogadta. De elfogadta. Aztán ott van még az adok-kapok. Mármint ahogy a népmesékben: jó tett helyébe jót várj. Ennyi. A pénz szerepe valahogy csökken egy ilyen helyen. Szükséges rossz. Végül aztán úgy döntöttek a második fordulót rögtön ebéd után megejtik, aztán jöhet a kuglizás, hasogatás. Ez mindig az ő feladata maradt, mert szó mi szó jól tudott fát hasogatni. Ezt még a többiek is elismerték. -Városi létedre! – nevették, de elismerték. Mint, ahogy azt is, amit a múltjáról sejtettek. Egyszerű fejükben lassan-lassan azért összeállt egy kép. Nem elég, hogy egész máshogy beszélt, mint ők (olyan városiasan), nem elég, hogy csupa olyan dolgokat tudott, amiről nekik fogalmuk sem volt soha, de ráadásul valaha a fél világot bejárta. Ilyenkor szájtátva hallgatták, mert ha elérkezett az ideje, s esetleg elnyúlt az este (persze hogy a pálinka és ekkor már a sör mellett) azért az ő szájából is kibuktak meseszerű történetek távoli országokról, tájakról. Tán a felét sem hitték. Hogy is hihették volna? Mert az más, az kézzel fogható, mikor pár éve (tán tavaly tavasszal) a gazda megvadult bikája nekiment. -Hatvan métert taszagálta maga előtt! -Két bordája, vagy tán három is eltörött! -Ráfeküdt aztán! -Belenyomtam a hüvelykem a szemébe, arra kelt le rólam! – így mesélték egymás szájába vágva, egymás szavából véve ki a szót. Másnap a gazda elballagott a vadászhoz – jó cimbora évtizedek óta, és a két mokány benyakalva két liter pálinkát, kiballagott a megvadult jószághoz. Homlokközépen lőtték. Megnyúzták, feldarabolták, mélyhűtötték, megették. Mert a gazda szarvasmarhái kezesek, mint egy bárányka. -Bikuci!! Bikuci!! – szólongatja őket reggelente – Bala, drága öreglány! Tele a tőgyed, mi? Na, gyere majd a Papa megfej téged! – és Bala, a drága öreglány, odaballag a karámkapuhoz, leparkol és elégedett bőgéssel várja, hogy a Papa megfejje. De ha megvadul – nem, nem a tehén, az nem olyan, hanem a bika, a bikuci, akkor golyó. Az ebéd végével aztán a hidegre való tekintettel újra csak előkerül a pálinka. „Kipihentem magam. Most már azért én is csak lenyelek egyet … vagy kettőt.” Szó nem követett szót, viszont most már ő is legurított kettőt, vagy hármat, hiszen az elkövetkező fél-háromnegyed órában jó nyolc-tíz kőrist kell utánfutóra pakolni, ráadásul a vasút mellett, ahol nagyon kell vigyázni a vezetékekre, a vonatokra és még ki tudja mi mindenre…

”

Tizenkét perc alatt felolvasták, s csupán kétszer kellett azt mondaniuk, hogy „ööö”. De hát az, úgy-e?, kényszer. Izzottak a telefonvonalak, már amennyire 5:49-kor az emberek a telefonok izzítására koncentrálnak. Az egyik Jozef Kravscsik, burgenland-i bőrgyári dolgozó volt, aki itt töltötte szabadságát és nem tudott aludni. Annyit fűzött hozzá ’56-os tört magyarsággal, hogy ezzért hagyta itt anno ezt az országot. Hogy miért is az nem igazán derült ki ragasztószagtól átitatott, rekedtes hangjából. A két műsorvezetőnek viszont legalább adott némi témát, amivel kitölthették a műsor hátralevő részét. A másik telefonáló határtalan lelkesedéssel elemezte az élethű előadásmódot. Szergej elaludt, úgyhogy nem hallotta sem az adást, sem a véleményeket.

Szergej harmadik írása a dinoszauruszokról szólt. Az égvilágon semmit sem tudott róluk, viszont nagyon bosszantotta a rengeteg szép színes állat, mely évmilliókkal ezelőtt élt és az égadta egy világon senki sem tudhatta, hogy mennyire, vagy milyen szép színesek voltak.

Szergej és a fiatalember

Szergej meglepődött a dolgon, sehogy sem értette. Már kezdett kétségbeesni, amikor egy intellektuális fiatalember – aki öreg, sánta képzőművészet-tanárnőnek adta ki magát – Szergej mellé telepedett a padra, s így szólt, teljesen oda nem illő módon:

-Jó napot! – ezt mondta. Biztos ismerkedni akart.

Szergej nem tudott mit kezdeni vele. Csak nézte maga mellett a humanoidot és próbált valami kevéssé sértőt mondani, nagyon bosszantotta Jegresz eltűnése:

-Barátnak pocsék vagyok, viszont az vigasztal, hogy ellenségnek éppannyira.

Az idegen nem foglalkozott a kinyilatkoztatással.

-Miért mereng itt magában teljesen egyedül?

-Nem vagyok egyedül.

-Tudja, hogy én ismerem magát?

-No! No-no. Honnan?

-Maga Szergej, a keserédes költő. Mindent tudok magáról.

-Valóban! Nem is gondoltam volna! – Szergejben kezdte híresnek érezni magát, de ez annyira azért nem izgatta fel. Nem szeretett híres lenni, mert a híres emberek mindig magányosak. Azt szerette volna, ha az híres, amit ír – És maga kicsoda, ha nem veszi tolakodásnak?

-Jegresz vagyok.

Szergej szemei óvatosan kidülledtek és percekig megszólalni sem tudott. Végül az egyetlen szót nyögte ki, amire képes volt:

-Kicsoda?

-Én vagyok Jegresz.

„Bámulatos! Testet öltött volna?” – hogy leplezze zavarát, mélyen a jakója zsebébe nyúlt és csendben átkozta magát, hogy nincs nála dohány. Ilyenkor milyen jól jönne egy kis tüdőrák! Felsejlettek előtte a régmúlt pillanatai, amikor egy üres szobában magába süppedt, mint a közepén rothadt szénaboglya. Most is szeretett volna magába süppedni, de a pad és a kérdések nem engedték. Dülledt szemein keresztül alaposan szemügyre vette a mellette ülőt. Kiélt arc – stimmel. Merengő, táskás szemek – stimmel. Nemtörődöm, hányaveti öltözék – stimmel. Kóc – stimmel. Mindeközben az idegen a haját igazgatta és kabátja gyűrődéseit nézegette. A kabát kísértetiesen emlékeztetett Szergej gyűrött rövidkabátjára, melyet a tegnapi eső után végül ma otthonhagyott. Valahogy meg kell, hogy bizonyosodjon a dologról! Mi van, ha téved és ez a valaki itt mellette, egyszerűen tud valamit és szórakozik vele? „Az ki van zárva!”

-Az nincs kizárva – hallotta valahonnan a távolból.

-Tudja, hogy mit gondolok?

-Persze, te ütődött, mondtam, hogy én vagyok Jegresz.

-Nem értem!

-J-E-G-R-E-SSSSZ!

-Nem azt nem értem!

-Tudom. Emlékszel? Az egész úgy kezdődött, hogy ültél egy üres szobában egy mozgalmas nap után…

-Persze, hogy emlékszem!

-…és a jakódban volt a cigi és a gyufa. Most azonban a nadrágzsebedben van.

Szergej keze önkéntelenül a nadrágzsebe felé mozdult, de hirtelen megállt. „Mi van, ha tényleg ott van?”

-Akkor talán elhiszed végre, hogy én vagyok az!

-Tegyük fel, hogy hiszek Neked. Megmagyarázod, hogyan lehetséges ez?

-Nem – pattant ki Jegreszből a válasz.

-Magadnak kell rájönnöd!

Szergej és az In dino veritas

*

-Nagy?

-Már mondom is! Erre kössetek csomót; tehát a monokróm dinoszauruszok társadalmáról fogok nektek mesélni!

-Rendben! Sört valaki?

-Persze, persze!

-Tehát.

*

Szergej harmadik írása a dinoszauruszokról szólt. Az égvilágon semmit sem tudott róluk, viszont nagyon bosszantotta a rengeteg szép színes állat, mely évmilliókkal ezelőtt élt és az égadta egy világon senki sem tudhatta, hogy mennyire, vagy milyen szép színesek voltak.

Egy gyerekeknek szóló keményfedeles könyvből szedte az alapinformációkat és még egyszerű rajzokat is készített, pedig a rajzoláshoz annyi köze volt, mint a dinoszauruszokhoz.

„

A dinoszauruszok roppant fejlett lények voltak. Ellenben a ma elfogadott állásponttal, nem állatok voltak és nem is emberek. Logikus gondolkodás szerint, akkor már csak a gombák maradnak. Nem gombák voltak. Valahol az értelmes ember és a még értelmesebb állat között helyezkedtek el.

Társadalmi berendezkedésük az évmilliók alatt számtalan formát öltött, és egy véletlen folytán igen kedvelt vezetéknév volt náluk a Saurus, illetve annak módosult változatai, mint a Szaurusz (ez ejtésileg megegyezik az eredeti alapszóval), vagy a Szau-huos, a Saauruus, Saurwuawks, Sharusic és a többi, és a többi.

De! Ők nem a ma elfogadott tyranno-, plateo-, vagy brachio- előtagokat használták, ez a modern kor agyszüleménye.

Társadalmuk, kezdve a korai matriarchális emlőközpontú világnézettel, folyamatosan váltott az emlőközpontú, patriarchális berendezkedésbe. Míg a Triászban potom 66 millió évig egyfajta lelki, kulturális, gazdasági fertőben éltek, a Jura korára már hím hegemosaurusok uralták a boldog köznépet, vagyis a plebsaurusokat.

Akkoriban már túl voltak néhány szellemi forradalmon és bárki ehetett bárkit, illetve bármit. Igaz, ekkor pont ugyanolyan gazdasági és kulturális fertő uralkodott, viszont lelkileg nagyon össze voltak már rakva.

A fejlett civilizációt egész másként kell értelmezni, mint azt manapság teszik. Nem voltak például olyan dinoszauruszok, akik kényelmesen elterpeszkedve egy fénnyel és hanggal megtöltött dobozt bámultak volna. Olyanok sem voltak, akik mindenféle gyúlékony anyaggal megtöltött bigyókat dobáltak volna egymáshoz, pusztán a fajfenntartás végett. Olyanok sem voltak, akik megszállottan hajszoltak mindenféle színes papírfecniket, amiről kikiáltották, hogy borzasztóan értékes. Olyanok sem voltak, akiknek fontos volt a nyakkendőjük, vagy a hajuk színe. (Lévén, hogy nem hordtak nyakkendőt, s tökéletesen monokróm világban éltek.)

Nyugodtan legelészhetett, aki legelészni akart.

Nyugodtan ragadozhatott, aki ragadozni akart.

Nyugodtan fészket rakhatott, aki tojni akart.

Nyugodtan székelhetett, aki székelni akart.

És az is nyugodt lehetett, aki nem akart semmit. A tökéletes tolerancia világa volt ez.

Voltak ugyan Pernahajderosaurusok, de őket általában kiközösítették és megvető pillantásokkal sújtották. Valahogy így, mutatom.

*

Miközben Nagy mesélt, egy jegyzettöbre folyamatosan rajzolt. Dinoszauruszokat, ginkókat és különféle épületeket.  A többiek előredőlve lesték a grafit hagyta nyomokat.

*

Az evolúció

Nem emeltek épületeket, viszont gyakran elképzelték milyenek is lennének azok, ha lennének. Evolúciójuk egyetlen tanulsága az a megfigyelésük volt, hogy a földrészek vándorolnak. Vallásukat is ez határozta meg, mármint a vándorlás. Folyamatos áhítat ült meg minden egyes Saurust, oly mélyen ült bennük a vándorlás tisztelete. Farkuk ide-oda mozgatása jelentette a megdicsőülés non plus ultráját. Ez annyira bevett rituálé volt, hogy például a Tachosaurus külön csontbunkót növesztett fáradságos evolúciós rákoncentrálással. Célja az volt, hogy más Saurusok tudtára hozza ama tényt, hogy mennyire elmerült a legfőbb áhítat szertartásában. A repülő életmód