Légy résen

Az egész úgy kezdődött, hogy anyám és apám önfeledt nászrepülésbe kezdett és mindent megtettek azért, hogy a kommunában, amiben éltek, találjanak egy csendes zugot;

ez persze nem volt olyan egyszerű, hisz a folyamatosan döngő méhkas módjára izgő-mozgó társaság a tér minden egyes zugát kitöltötte és mindenhol volt egy testvér, egy nagybáty, egy néne, egy barát, egy bárki, de megoldották, így nagy sokára világrajöhettem én, számtalan testvéremmel egyetemben, akik alighogy elhagyták a biztos otthont, szerves részei lettek a társaságnak és mégis magányos hajszával küzdöttek az életbenmaradásért. … mindig az az érzésem volt, valaki szánt szándékkal zárt minket ide  - így nem lehet egy érző lénnyel bánni! … Apróságként farkastörvényeket kellett megtanulnom: már kis gyermekként tudtam, csak az maradhat életben, aki gyorsabb és ravaszabb, aki résen van és erősebb, aki el tud bújni, ha kell és az elsők között jelenik meg ott, ahol az élelem lehet. … Életem első fele boldogan telt, volt élelem bőven, voltak barátaim is és mellettem voltak szüleim, akik igyekeztek mindenre megtanítani: farkastörvényekre. Egy hatalmas, végeláthatatlan hodályban tartottak minket, melyben akkora négylábúak voltak, hogy mellettük csak apró porszemeknek tűntünk és ez lett szegény jó apám veszte is … mert senki nem figyel a másikra, pedig meggyőződésem, hogy együtt sokmindent elérhettünk akkor volna …- elmondom gyorsan miként: párszázan lakmároztunk egy hatalmas adag isteni mannán, mikor a szerencsétlen öreg egyik lába hirtelen valami nyúlósba ragadt és nem bírt idejében elmenekülni a reácsapó végzet alól. Megsirattuk, megettük. Tanulságos volt nekem, a fiatal legénynek. Légy résen! Ez is lett a jelszavam. Légy résen! …farkastörvények, Légy résen! farkastörvények… Ketten maradtunk anyámmal, hisz testvéreim a jobb élet reményében nekivágtak a kinti világnak. Bosszús voltam, én is velük akartam menni, de anyám öreg volt már, meg voltak számlálva a napjai, így hát döntöttem: maradok, hisz előttem még az élet és itt viszonylag biztonságban is voltunk, leszámítva azokat a hatalmas fényfoltokat, melyek kimondhatatlanul vonzották a magunkfajtát, ám láthatatlan akadály állta folyvást utunkat, melyek tövében társaink tetemei halomban álltak – jobb nem is gondolni rá! … én tudtam végig a szabadság és a fény eggyé tartozik, köze van egymáshoz! én tudtam! … Ekkoriban ismerkedtem meg tágabb környezetemmel és felfedeztem, vannak más lények is körülöttünk, akik sokkal nagyobbak, erősebbek, mint mi és vannak, akik kisebbek és ártalmatlanok és vannak felfoghatatlan dolgok, melyeket jobb elkerülni, bár az ösztön erős és mindig hajt. … Emlékszem egyik rabtársam úgy végezte, hogy valami ragadós, ám ellenállhatatlan szagú masszába keveredett és két napig tartott, mire kiszenvedett és mi csak körülálltuk és próbáltunk rajta segíteni, de nem lehetett, sőt így már megenni sem. … Olykor jöttek ismeretlen és hatalmas lények, akik nem egy társunkat palacsinta módjára lapítottak széjjel, vagy egyszerűen csak valami permetet szórtak közénk, amitől nem lehetett se levegőt kapni, se semmire letelepedni, és a százával hulló társaink íze is fertelmes volt és aki mégis evett belőlük az is elpusztult. … Olykor pedig füst lengte be a teret, amitől mindenkire őrült menekülési kényszer és izgatottság tört, egymás hegyén-hátán menekültünk; csak el, csak el, el és el a végtelenbe. … Olykor pedig lehűlt az idő, amitől az embernek mozdulni sincs kedve és rosszak lesznek a reflexei, ki van szolgáltatva mindennek és nem tehet semmit csak áll kábán, mint az őszi légy és semmire sincs ereje, csak várja a meleget, az életet adó meleget. … Mikor anyám kiszenvedett méla undor fogott el, pedig azon ritka egyedek közé tartozott, akik végigélték életüket, senkinek sem hagytam, hogy egyen belőle, száradjon csak össze, aszott teste pedig emélkeztetett arra, hogy az életünk csak akkor lehet szép, ha teljes. Ekkor lettem független végre, hisz már nem voltak barátaim se, én is lassan öregnek számítottam, mindenki így, vagy úgy, de távozott mellőlem. Anyám halála után úgy döntöttem én is nekivágok a világnak. Nekivágtam. Arra gondoltam a fény a szabadság, de aztán, ahogy álltam és néztem a halomban álló tetemeket, kezdett elmenni a bátorságom. … Egy ideig erőt gyűjtöttem majd elindultam a fény felé. Az első métereken gond nélkül haladtam, ám hirtelen erős ütést éreztem a fejemen újra és újra, mindig ugyanott. Háromszor, vagy négyszer próbáltam meg, de utoljára ott hevertem kábultan a földön és csak arra volt erőm, hogy valahogy odébbvonszoljam testem és pihenjek, pihenjek, amíg vissza nem tért az erőm és akkor törni kezdem a fejem, hogy hogyan tovább. Arra jutottam, nem ez a kiút, másfelé kell keresnem. … Sziesztematikusan kezdtem körbejárni mindent, hátha rálelek arra a helyre, ahol egykor testvéreim megszabadultak e zárt világból és dühömben végül arra vetemedtem, hogy minden fényforrást vakon követtem és szétzúztam magam számtalanszor, kétszer, vagy háromszor pedig megégtem és egyszer egy nyúlós vacakba ragadtam, amiből csak hosszas kínok árán tudtam kiszabadulni. Elkeseredett voltam és dühös, meg dühös és elkeseredett. … Egy napon azonban hirtelen csodálatos dolog történt és én megszabadulhattam végre! Épp nagyban lakmároztam a földön egy elhullott patkány tetemén, mikor hirtelen ott, ahol eddig sötét volt fény támadt, az éltető Nap fényére riadtam és ahogy páni félelemben menekültem hirtelen egy ismeretlen világ tárult fel előttem és ekkor rájöttem a zöld, a kék, a számtalan szín egy új világ és szabad vagyok! Szabad! Szabad! Boldogan szárnyaltam az ismeretlenbe és néztem alattam az ismeretlen és az ismerős lényeket és boldog voltam, hogy nekem is sikerült és talán még a testvéreimmel is találkozhatok. … Egy minden képzeletet felülmúlóan hatalmas épület felé vettem irányt, majd leszálltam egy apró morzsákkal terített asztalon és boldog voltam és szabad és tudtam minden megtehetek már!…

-Ott van még egy! Csapd agyon! Utálom a legyeket olyan bosszantóak! – hallom a fejem felett.

Most pedig itt fekszem kábultan, társaim már körém szálltak és meg se várják, amíg csendben kimúlok, de már nyálkával köpik tele testem, érzem ez a vég. Vétettem az első és legfontosabb szabályom ellen: LÉGY RÉSEN!