Ahogy belépett a Helyiségbe a szúrós vallatólámpa egyre a pupilláit feszélyezte. Azok szeretetre éhesen szűk-feketére húzódtak össze. Két apró, sötét gomb. Az erős fény sziluetteket skiccelt a lámpa bűvkörén kívül.
Csak, hogy csináljon valami félre nem érthetőt, beletúrt a tüskehajába, s elégedetten nyugtázta az apró lisztharmat hullását. Hárman ültek bent, három feketeruhás, szigorúan kopasz és ráadásul igen marcona alak – közvetítették a pupillái agya felé az információt. A középső, sokkal feketébb, sokkal marconább, és ha lehet sokkal kopaszabb figura a felsőbbrendűek leereszkedésével böffent rá:
-Üljön le! Neve?
-Nagy.
-Foglalkozása?
-Szellemi szabadfoglalkozású vagyok…
-Ilyen rubrika nincs. Mit gondoltok, ha azt írom, hogy egyéb, az jó? – fordult társaihoz suttogva.
-Persze.
-Szerintem is jó – kottyant közbe Nagy – gyakran szoktam egyebet tenni.
Mondanom sem kell, nem szerezett jó pontokat. Ez egy szigorúan felépített Szervezet, ami ráadásul jól szervezett és hierarchikus. Nagy jelen pillanatban valahová a papucsállatka és a giliszta közé soroltatott be e hierarchiában. De nem adta fel a reményt, még nem.
-Született?
-Igen, kérem, az úgy volt, hogy…
-Mikor, hol?
-Még egy másik században: 197x., Budapest.
-Neme?
-De igen.
-Férfi – ismert fel a jobbszélső valamit a szemben ülő jelöltben. – Mi a végzettsége?
-Egyetem.
-Jól van. Betegsége? Káros szenvedélye?
-Nincs, van. Dohányzom. Nem keveset, sokat.
-Tud maga masírozni?
-?
-Tud maga fel-alá masírozni? Tudja már, no?! Elszánt arc, feszesen lengő kéz, egyszóval masír!
-Ööö … három hónapig még katona is voltam. A menetelés nem jó?
-Kezdetnek nem rossz. Erre már lehet alapozni. Majd belejön. Mi volt a katonaságban?
-Áldozat.
-Kérem egy kicsivel több komolyságot, ha lehet! – vonta össze a szemöldökét a jobb oldali fekete.
-Lehet, persze és bocsánat – hátrált Nagy.
-Szóval… hol is tartottam? – vette át a szót a középső.
-Sofőr voltam, Másodosztályú.
-Az jó! Az kell! Tud morcosan nézni?
-Persze – örült meg a kérdésnek Nagy – Meg is mutatnám, ha lehet.
-Ezt most hagyjuk, majd a fizikai felvételin. Itt most a szellemi felépítésére, a hozzáállására és a felszereltségére vagyunk kíváncsiak.
-Értem – nem értette, de megtanulta, ha tartozni akar valahová, akkor értenie kell. És most azt hitte, ide akar tartozni, ebbe a Szervezetbe.
-Van egyenruhája, vagy legalább fekete posztója?
-Van nekem egy fekete bakancsom. Egy ideig ugyanis punk voltam, de aztán rájöttem, kell nekem a rendszer. Fekete mellényem és fehér ingem is van. Van, mert anyukámtól kaptam egy temetésre. Olyan piros-fehér sávokat meg bármikor készítek, csak a zöldet kell levagdosnom róla.
-Jól van, jól. A sapkáját majd mi biztosítjuk, ha eljön az ideje.
-Ön magyar? – tett fel egy hirtelen keresztkérdést az eddig szótlan balszélső alak és szúrósan nézett Nagyra.
Nagy egy pillanatra elgondolkodott. Mit lehet erre mondani? Az ágya francia, bár a népnemzeti gerincét nyújtja rajta. A WC-je angol, bár nomád módra télen is fa mellé vizel. A kése pengéje svéd, bár hagymát szel vele minden reggel. A söre javarészt cseh, bár általában pálinkát iszik mellé, ami ugye hungarikum. Az autója japán, bár magyarok rakják össze. Az órája svájci, de legalább pontos; és az viszont megnyugtató, hogy a náthája és a csizmája nem… Na és a dinnye? A dinnyéből is a görögöt szereti (akkor már inkább, mint a sárgát)! Szereti a cigánypecsenyét is, jól átsütve. Azt ugyan nem tudja még eldönteni, hogy az vajon jó pont-e, hogy apja Vajk helyett István. Hisz az egyik hejde, a másik olyan egyházi. Az is igaz viszont, hogy a nagyanyja Szidónia. Az baj? Arról szóljon, hogy a nagyapja Großról magyarosított Nagyra? És arról, hogy apai dédapja lelenc volt? És az most baj, ha szerinte a román, az ukrán, a roma is ember? Legalábbis mind így néz jobbra – fordította el a fejét.
A szemben ülőknek a félfordulat és a csend is feltűnt. Kérdőn, várakozóan néztek Nagyra.
-Ön magyar? – hallatszott újra.
-Nem tudom, mit jelent az, hogy magyar. Nem tudom a családfámat sem Nyékre, sem Keszire, sem a többiekre visszavezetni.
-Szellemében, hitében, erkölcseiben magyar? – mérgesedett meg a Bizottság.
-Hát, nem szeretek dolgozni, ritkán járok templomba, de mélyen hallgatok róla. Az anyámat is eladnám, ha az érdekeim úgy kívánják. Igen! – derült fel Nagy arca – Magyar vagyok!
Néma csend, amolyan halotti csend uralkodott el a feketéken. Hol egymásra néztek, hol Nagyra. Az ámulat reszketeg pillantásai nem hagyták szóhoz jutni még a legmarconább, legfeketébb és legkopaszabb alakot sem. Csendben csukta be a fekete dossziét maga előtt, melyen egy tipikusan ősmagyar állatból, az oroszlánból látszott néhány piros-fehér sávokban, valamint két felirat:
Kell egy erő! és még az, hogy Magyar Gárda.