A dinoszauruszok roppant fejlett lények voltak. Ellenben a ma elfogadott állásponttal, nem állatok voltak és nem is emberek. Logikus gondolkodás szerint, akkor már csak a gombák maradnak. Nem gombák voltak. Valahol az értelmes ember és a még értelmesebb állat között helyezkedtek el.
Társadalmi berendezkedésük az évmilliók alatt számtalan formát öltött, és egy véletlen folytán igen kedvelt vezetéknév volt náluk a Saurus, illetve annak módosult változatai, mint a Szaurusz (ez ejtésileg megegyezik az eredeti alapszóval), vagy a Szau-huos, a Saauruus, Saurwuawks, Sharusic és a többi, és a többi.
De! Ők nem a ma elfogadott tyranno-, plateo-, vagy brachio- előtagokat használták, ez a modern kor agyszüleménye.
Társadalmuk, kezdve a korai matrirchális emlőközpontú világnézettel, folyamatosan váltott az emlőközpontú, patriarchális berendezkedésbe. Míg a Triászban potom 66 millió évig egyfajta lelki, kulturális, gazdasági fertőben éltek, a Jura korára már hím hegemosaurusok uralták a boldog köznépet, vagyis a plebsaurusokat.
Akkoriban már túl voltak néhány szellemi forradalmon és bárki ehetett bárkit, illetve bármit. Igaz, ekkor pont ugyanolyan gazdasági és kulturális fertő uralkodott, viszont lelkileg nagyon össze voltak már rakva.
A fejlett civilizációt egész másként kell értelmezni, mint azt manapság teszik. Nem voltak például olyan dinoszauruszok, akik kényelmesen elterpeszkedve egy fénnyel és hanggal megtöltött dobozt bámultak volna. Olyanok sem voltak, akik mindenféle gyúlékony anyaggal megtöltött bigyókat dobáltak volna egymáshoz, pusztán a fajfenttartás végett. Olyanok sem voltak, akik megszállottan hajszoltak mindenféle színes papírfecniket, amiről kikiáltották, hogy borzasztóan értékes. Olyanok sem voltak, akiknek fontos volt a nyakkendőjük, vagy a hajuk színe. (Lévén, hogy nem hordtak nyakkendőt, s tökéletesen monokróm világban éltek.)
Nyugodtan legelészhetett, aki legelészni akart.
Nyugodtan ragadozhatott, aki ragadozni akart.
Nyugodtan fészket rakhatott, aki tojni akart.
Nyugodtan székelhetett, aki székelni akart.
És az is nyugodt lehetett, aki nem akart semmit. A tökéletes tolerancia világa volt ez.
Voltak ugyan Pernahajderosaurusok, de őket általában kiközösítették és megvető pillantásokkal súlytották. Valahogy így.
Az evolúció
Nem emeltek épületeket, viszont gyakran elképzelték milyenek is lennének azok, ha lennének. Evolúciójuk egyetlen tanulsága az a megfigyelésük volt, hogy a földrészek vándorolnak. Vallásukat is ez határozta meg, mármint a vándorlás. Folyamatos áhitat ült meg minden egyes Saurust, oly mélyen ült bennük a vándorlás tisztelete. Farkuk ide-oda mozgatása jelentette a megdicsőülés non plus ultráját. Ez annyira bevett rituálé volt, hogy például a Tachosaurus külön csontbunkót növesztett fáradságos evolúciós rákoncentrálással. Célja az volt, hogy más Saurusok tudtára hozza ama tényt, hogy mennyire elmerült a legfőbb áhitat szertartásában. A repülő életmód követői, mai tudományos nevükön pterosaurusok – akik inkább voltak saurusok, mint dinok – pedig a szárnycsapkodásban látták a megdicsőülést.Mivel teokratikus berendezkedésű társadalmat tartottak fent az egyeduralmak idején, ezért a legfőbb áhitat tárgya nem isten, vagy az Isten volt, hanem a Hegemosaurus, aki unalmában lustább volt bárkinél, viszont nagyon tudott vándorolni.
A szárazföldek szétválásával mindent kiszámíthatatlanná tett a kerge, sós H2O. Ekkor kezdett egy új divathullám átsöpörni a Saurusok között. Egyre többen mutattak fityiszt a fejlődésnek és a társadalomnak. Röpke két-három millió év alatt egyes Saurusok fogták magukat és kihaltak, nagyon. A helyüket új fajok vették át és nem egyszer próbáltak dominanciára törni.
Az Elmuertosaurus, vagy Eldiablosaurus
Az úgynevezett Elmuertosaurus, akit Eldiablosaurusnak is neveztek, például azt vette a fejébe, úgy fog dominálni, hogy nagyra nő, sok foga lesz és minden társába egy kicsit beleharapdál. Ezt sokan nem vették jó néven, hisz ki szereti, ha egy fene nagy, sok fogú evőgép az oldalába harap. Eleinte próbálkoztak a kiközösítéssel, mint a Pernahajderosaurusok esetében, de az Eldiablosaurus egyszerűen fogta és megevett mindenkit, aki csak sandán mert nézni rá.
A Filiraptor
Elterjedt az a nézet, hogy a manapság oviraptorként ismert tojásrabló más Saurusok kölöktokjára specializálódtott. Pedig ő volt a béke és a családközpontúság mintapéldánya. Eredeti nevén Filiraptor, vallásos áhitatának tárgya nem a hegemosaurus volt, hanem az élet, melynek kezdetét, magját, vagyis a tojást imádta. Ezért gondolják ma már, hogy ezek tojásrablásra szakosodtak. Pedig a fészkek közelében található példányok csupán megdicsőültek a fene nagy ezoteriumban. A Filiraptor nem volt hosszúéletű. Az utolsó példányt egy gyűlésen eretnekséggel vádolták és biztos megégetik, ha ismerték volna az öngyújtót, vagy legalább a kovakövet. Ezek híjján azonban csak megrágták és megemésztették.
A nyelv
Beszélt nyelvük nem volt, viszont gondolatok útján képesek voltak egymással alapvető információkat közölni, mint például:
-Úgy szeretlek, majd megeszlek! – gondolta a Eldiablosaurus.
-Majd, ha fagy! – válaszgondolta a kicsiny, ámde gyors Telaksaurus.
-Nyami! – gondolta a békés Vegetaosaurus.
-Bluggy! – gondolta az Aquasaurus.
Az egyetlen hang, amit képesek voltak kiadni, az a „Kot” volt. A Tachosaurus, vagy az Elmuertosaurus nem vad üvöltéssel, hanem elhaló „Kooot”-tal rontottak ellenfelükre.
Párszáz szavas kommunikációra kifejlesztett gondolati hullámaik mellett azonban a fogalmak kimeríthetetlen tárházával rendelkeztek, melyeket – tragédiájukra – nem tudtak egymással közölni. Nem egy faj abba halt bele, illetve attól halt ki, hogy nem volt kommunikációs gondolatuk a „Meneküljetek!”-re. Mások pedig, például a Cupidosaurus, abba, hogy nem tudta párjával közölni „Csináljunk kis cupidosaurusokat!” Az első 50 millió évben még csak-csak ráéreztek a dologra, de aztán az egyikük nem figyelt és kész is volt a baj, mely vakvágányra terelte fejlődésüket. A vakvágány végén a kihalás várta őket. Ők már nem érték meg a globális életfeladást.
Mert az bizony téveszme, hogy meteor, vagy más égi leputty végzett velük, az sem biztos, hogy helytálló, hogy egy jégkorszak jött. Egyszerűen arról van szó, hogy 160 millió év fejlődés után rájöttek: Minek? Az utolsó dinoszaurusz hármat fordult, mint manapság a kutyák, leheveredett és unalmában nem jutott jobb eszébe, mint hogy kihaljon. Kihalt. Az utolsóelőtti pedig azt hitte, hogy ő az utolsó, így hosszú évekig húzta:
-Pedig sikerülhetett volna! – gondolta, majd pedig – Minden mulandó, csak a fosszília örök.
A Saurusok, mielőtt fosszíliákká lettek egytől-egyig színvakok voltak. A Vegetaosaurus gyomrának és a hozzányelt köveknek teljesen mindegy volt, hogy piros ginkót, avagy ultramarinkék ginkót eszik-e. Az, hogy a ginkó pont zöld, senkit sem érdekelt. Tán a ginkót és a Napot kivéve. Sőt, a ragadozás közben a meg nem valósult építészet sarkköveit döngető ragadozót sem érdekelte, hogy monokróm az áldozata, avagy batikolt lila. Összejöveteleiken a fekete árnyalatai és a fehér árnyalatai gyűltek egybe.
A gyűlés
Egy-egy gyűlés roppant tanulságos volt. Állt a sok fekete-fehér Saurus egymás hegyén-hátán és erősen gondolkodott. Elgondolták mi lenne, ha tudnák egymással közölni azt a sokmindenféle dolgot, ami a fejükben kavarog. Kavarogtak az elképzelt toronyházak, meg a téglalap alapú gúla sírhantok, meg a hidak, meg a nagyon hosszú falak, meg a függőkertek, meg a várak, meg a teljesen lekövezett, de üres terek, meg a katedrálisok, meg az ilyenek. Azonban egyszerűen képtelenek voltak e számtalan csodálatosnál csodálatosabb elképzelést a többiek tudtára hozni. Gúvadt, dülledt a szemük, de csupán annyit közvetítettek mások felé:-Nyami!
-Ginkó! (Erre huszonkilenc szavas hullámai volt a Vegetaosaurusnak.)
-Foglaljon helyet! – a Saurusok nem tudtak – testfelépítésükből adódóan – helyet foglalni. Ez egy, a múlt homályába vesző udvariassági formula volt, ami senkinek nem jelentett semmit.
-Üdv!
-Viva la Hegemosaurus!
És a többi.
Hangosan viszont csupán annyit, hogy „Kot, kot-kot!”
Az egész gyűlés arról szólt, hogy hatalmas élőlények bambán, dülledt szemmel álltak egymás mellett és elhaló hangon kotogtak. Mondhatnánk, még a szúnyog zümmögését is hallani lehetett volna, ha hangosabban zümmög, mint ahogy egy dinoszaurusz kotog.
A Vegetaosaurus
A Vegetaosaurus, az első eszközhasználó értelmes lény a Triász vége felé kezdett el köveket nyelni, úgy kr.e. 212.000.392 és 208.502.267 között. Az egész úgy kezdődött, hogy azon vette észre magát, hogy a ginkó egyre magasabb. Erre ő is egyre nagyobbra nőtt, de – ellentétben a ginkóval – neki volt annyi esze, hogy nemcsak vertikálisan koncentrált, hanem foglalkozott a horizontális gyarapodással is. Nagy test – nagy élvezet. A folyamatosan egyben lenyelt leveleket azonban a gyomra nem bírta és vagy egy zúzát, vagy egy külső eszközt követelt. A Vegetaosaurusnak azonban a zúza nem jött be, úgyhogy elkezdett kisebb-nagyobb köveket lenyelni. Eredmény? Nuku rágás – nagy gyomor – sok kő. És iszonyat mennyiségű fekália, no meg persze az eszközhasználat.
Az Alkaidosaurus
Voltak persze rebellis Saurusok is. Például az Alkaidosaurusnak teljesen mindegy volt, hogy épp ki az aktuálisan fennálló hatalom, ő lázadt. Lázadása abban merült ki, hogy egy sivatagos, forró éghajlatú szigetecskéről olyan gondolati hullámokat lövelt a világ minden tája felé, miszerint:
-Le az elnyomással!
-Fúj!
-Engedjétek szabadon!
Fene nagy lázadásában mindenkit megevett, aki kicsiny szigetére tévedt, így soha senki sem tudta meg, mit is akart pontosan. Neki ez így volt jó. Esténként, mikor a Nap lenyugodott Hegemosaurusnak képzelte magát és a tájkertészet buja zöldjének kiaknázatlan lehetőségeit képzelte maga elé monokrómban.
Nyugodtan ragadozhatott, aki ragadozni akart.
A matriarchák
Kezdetben, a Triász elején, amikor a Saurusok még alacsonyabb fejlődési fokon voltak, egyszerre három matriarcha uralkodott általában. Egész nap semmit sem csináltak, csak a Perm elmúlásán bánkódtak, s sopánkodtak:
-Bezzeg, amikor mi még hüllők voltunk, minden másképp volt! Nem lehetett ám ilyen elvetemült módon ide-oda rohangálni, zaklatni a felnőtteket! De nem ám! Ezek a mai fiatalok! – gondolták felháborodottan, de hangosan csak annyit mondtak elhaló hangon, hogy „Kot!”.
Ha rosszallásukat valamilyen módon a zavarodott ifjúság tudomására tudták volna hozni, biztos minden egész más értelmet nyert volna. Ám nem tudák, így bánkódó Hegemosaurusok és boldog plebsaurusok voltak, akinek egyetlen gondjuk a dinoszaurusszá válás volt. Sikerült. Később, már a teokratikus berendezkedésben, a Triászban és a Jura elején túl voltak páran már a kihaláson – például a ráncos Gerontosaurus, vagy csak az élvezetekre gondoló Hedonisaurus – és újra tudták a Hegemosaurusok is élvezni az életet. Imádták, hogy imádták őket. A gyűléseken nekik jutott a középső, vagyis a legjobb hely, de csak azért, mert ők érkeztek elsőnek és mint legyek a szarra, körégyűltek a többiek.
-Biztos fontos, ha ilyen elhaló hangon kotog! – gondolták.
Persze voltak megcsömörlött Saurusok is, ezek a depresszió különböző ellenszereit evolulálták ki maguknak. Például vegetáriánusok lettek, vagy vízi életmódot vettek fel, azt hitték, ha magukban rágódnak, vagy növényeken élnek, jobb lesz nekik, de nem és kihaltak ők is.
Amellett, hogy a meg nem valósult építészetről elmélkedtek, létezett egy másik vesszőparipájuk is. Ez egy ranglétra volt. Megszállottan küzdöttek a semmilyen privilégiummal nem járó előbbrejutásért. Ha egy Saurus előrébb lépett a hierarchiában, akkor pont olyan monokróm Saurusnak látszott, mint annakelőtte. Viszont megvolt neki a tudat. Személyes tragédiaként élték meg, hogy erre sem volt kifejlett kommunikációs gondolatuk, így mindenki épp ott tartott a ranglétrán, ahova volt mersze, vagy önkritikája elhelyezni magát.
A tökéletes tolerancia világa volt ez.
A Nyaktorjanurus
Egyébként a Saurusok nem tudtak létrára mászni és fára sem. Ha valamit a magasból akartak, megvárták, amíg leesik, vagy hosszú nyakat evoluláltak maguknak. Volt egy kifejezetten hosszú nyakú példány, a Nyaktorjanurus, amelyik nyaka testvérek között is legalább hatszázhuszonkilenc centi volt. Ezért jártak hármasával. Egy alomban mindig hárommal osztható számú kicsi jött a világra, így a legidősebbet a testvérei közrefoghatták, nehogy elbicsakoljon a nyaka. Mire evolúciós fejlődése végére ért, rájött, valamit nagyon elszúrt, de akkor már mindegy volt. Az utolsó három példányt egy Tachosaurus küldte a másvilágra csupán áhitatból.
A meteor
Ma az az elfogadott nézet, hogy egy meteor vetett véget a dinoszauruszok fejlődésének. Ez közvetve igaz is, de tegyük hozzá, véletlenül. Az történt ugyanis, hogy valóban volt egy meteor, de a kerge sós H2O egyszerűen elnyelte. A Földre gyakorolt egyetlen hatása az volt, hogy a tengeri herkentyűk másban kezdtek hinni, mint szárazföldi társaik. Nem érdekelte már őket a kontinensek vándorlása! Egy idióta, ismeretlen eredetű, ismeretlen anyagú megkövesedett izét imádtak. Még nevet is adtak neki. „Bluggy!” Így hívták. Havonta kétszer elúsztak a tengerek egyetlen meghatározott pontjára és ott hangosan bluggyogtak. Fentről nézve ilyenkor úgy nézett ki a víz, mintha forrt volna. De nem. A rengeteg tüdőbe, kopoltyúba, egyébbe beszippantott, elhasznált oxigén csatlakozott társaihoz a szabad ég alatt. Mire a víz felszínére értek azonban csak egy halk pukkra futotta az erejükből.
A víz alatt viszont zajlott a vallási élet.
-Bluggy! – gondolták az Aquasaurusok.
-Bluggy-bluggy! – kontráztak a többiek.
És mindannyian gondolatban hozzátették „Igeen! Mi tudunk élni!”.
Ennek a pálfordulásnak voltak tanúi az égi és szárazföldi Saurusok. Az egység, a közös érdek, a közös – legalábbis egymás melletti – fejlődés számukra sokat jelentett. Erre ideúsznak ezek a tengeri herkentyűk és azt se gondolják fapapucs, csak elkezdenek imádni valamit, ami megbízhatatlan. Mert a kontinensek mozgása, a vándorlás az örök, mint a Saurusok! Na, itt tévedtek egy hatalmasat. Akkor még maguk sem gondolták volna, hogy fejlődésük a „Minek?” kérdés megfogalmazódásakor értelmét veszti olyan szinten, hogy az utolsó dinoszaurusz hármat fordult, mint manapság a kutyák, leheveredett és unalmában nem jutott jobb eszébe, mint hogy kihaljon. Kihalt.
A vég
A többiek ilyen-olyan indokokat kerestek még eleinte, de a végére már volt olyan Saurus, amelyik direkt kereste az Eldiablosaurus társaságát. Az egyetlen faj, amelyik nem unalmában és kiábrándultságában halt ki, az az Eldiablosaurus volt. Nemes egyszerűséggel éhenhalt. Próbálkozott ugyan a növényevéssel, de idegesítette, hogy állandóan valami massza ragad a fogai közé. Megpróbálkozott a bogarak, rovarok habzsolásával, de azok viszont kifértek a fogai között, meg amúgy sem értek semmit. A fotoszintetizálás volt az utolsó mencsvára, de másfélmillió év után rá kellett jönnie, ez neki nem fog menni. Nem is ment. Ha tudta volna, hogy keleten még legalább háromezer majdnem boldog plebsaurus él, biztos még úszni is megtanult volna, de az információáramlás akkoriban kissé akadozott.
Az utolsó élettani és kulturális fellángolásnak egy nem szándékos, de tömeges öngyilkosság vetett végett. Hatszáz, igen fejlett és okos Saurus egyszerűen úgy döntött, hogy erősen az élet értelmére fognak gondolni. A 42-re nem éreztek rá, viszont a „Minek?” megfogalmazása tömeges agyérpattanáshoz vezetett. Ez volt a vég kezdete.
A vég kezdete azonban mindig csak utólag egyértelmű, ellentétben a gloria mundi-val. A Saurusok civilizációja ebben nagyon hasonlított az emberekére. Az emberek is azt hiszik, épp a csúcson vannak. Ezt hitték a görögök. Ezt hitték a rómaiak. Ezt hitték a mongolok. Ezt hitték a franciák. Ezt hitték a németek. Ezt hiszik az amerikaiak. És ezt fogják hinni a kínaiak is.
Pedig hol vagyunk mi még attól a százhatvanmillió évtől! Ha nem lennénk ilyen eszeveszetten szaporák, az utolsó ember már rég fejbeeszközhasználta volna magát.
Evolúciós fejlődésünk egyetlen tanulsága a háború.
Kezdve az ősembertől, aki a szomszédot gond nélkül lebunkózta:
-Hö-ö…ö…ö-hö! – makogta, majd puff.
Keresztül a reneszánsz emberen át:
-Miu istenünk nevében, vedd létét, mert sanda vala! - mondta, majd szíven szúratta.
Egészen a modern emberig:
-Ezt a gombot nyomjam meg? – kérdi, majd megnyomja.
Vallásunkat is ez határozza meg, mármint a háború. Folyamatos áhitat ül meg minden egyes embert, oly mély bennünk a tisztelete. A mennyország, a nirvana, meg a többi publikálása csupán arra jó, hogy elkendőzze a lelkiismeretfurdalást, amit a többi ember kiterítése okoz. Egyes emberek még az atombombát is képesek voltak feltalálni és használni! Alig egymillió év után! Céljuk az volt, hogy más emberek tudtára hozzák ama tényt, hogy mennyire jó dolog a mennyország, a nirvana, meg a többi. Az utolsó ember, majd fogja magát, hármat fordul, mint manapság a kutyák, leheveredik és unalmában nem jut majd jobb eszébe, mint hogy fejbeeszközhasználja magát. Az utolsóelőtti ember pedig évekig abban a hitben fog élni, hogy ő az Utolsó.
Pedig, ha odafigyelnének egy kicsit, rájöhetnének, hogy az egyikük hím, a másikuk nőstény. Ez pedig a fajfenttartás szempontjából igen jövedelmező ellentét.
Minek?