Tanyaszó

„Varjak… a tél pacsirtái…” Ez zökkentette ki a múlt-merengéséből, s újra a traktor hangja töltött ki mindent.„De itt legalább szabadon-szabadban lehetek, nem függve másoktól.” Ahogy egy bukkanón az utánfutó zöttyent egyet, az egyik rönk kibillent, új pozíciót adva a testének. Kéjesen nyögött fel, mert az új testhelyzet, ha lehet még kényelmesebb volt, mint az előbbi. Már-már szendergett. Szendergésében pedig egy rohanó város emlékfoszlányai bukkantak fel. Egy rohanó város és benne egy semmit nem értő fiatalember, aki megpróbált alkalmazkodni, futni, szaladni, csörtetni. „Azért az jó volt, meg kell hagyni, az egyetemen tanítani jó volt. Hiányzik! … Mert jó volt.” Fiatal volt még akkor és a maga módján ambiciózus. De az emberekkel nem tudott mit kezdeni. Sehogy sem értette a közönyt. Márpedig, aki egy városban nem tud közönyös maradni, az bizony beleőrül. Mert ott nincsenek sorsok, nincsenek életek. Ott csak túlélés van – és persze lehetőségek. „A város olyan, mint egy mocsár. Aki megérti a lényegét, annak akár élettér is lehet. Akinek táp a rothadás, az ott is megél. Nekem nem sikerült…” A traktoron utazó három ember éktelen kacagásban tört ki valamin. Erre sem volt hajlandó felemelni a fejét, de jóleső érzéssel töltötte el a szabadban élő és önfeledt emberek víg nyugalma.

 -Hé, Városi! – fordult az egyik hátra – Tán csak nem alszol!? -De igen. Miért, mi van? – erre már nem kapott választ, mert lassan megérkeztek a tanyára. Még le kellett pakolni a méterfát, felkuglizni, hasogatni. Reggel két fordulót terveztek be, de a reggel nagyon hideg volt, így nem volt elég egy-két pálinka; az idő pedig rohan. Ezt sehogy sem értették benne – nem az időben, hanem a Városiban: ha hideg van, az ember felöltözik, megiszik harmadüveg pálinkát és már mi baja lehet? Ő azonban képtelen volt ebéd előtt meginni.-Majd megszokod! – mondogatták neki kacagva. Végül tizenegy körül indultak útnak. A falopás megfeszített tempót igényel. A láncfűrész bizony egy hangos dolog, így az embernek alig fél órája van, hogy minél több fát döntsön ki, a hasznosítható részeket utánfutóra rakja és elszeleljen. Már amennyire a traktor képes elszelelni. „Fáradt vagyok. Bezzeg a városban az ember tekert reggel egyet és már meg is volt estig. Aztán este még egyet és meg volt reggelig. Fura ez a világ.” Azért hagyta egykor ott a várost, mert nem bírt az emberekkel. Ezek itt a végtelen egyszerűségükben legalább őszintén tudják megélni a mindennapokat. Ezek valahogy nem robotok. „A városból valahogy ez a három hiányzik: az állatok, a növények és az emberek. … Pálinka.” Hetek óta figyelte már, s arra a következtetésre jutott, hogy az emberek itt tényleg nem a részegedés kedvéért isznak – persze annak is megvan a maga ideje –, de a nagy fizikai igénybevétel máshogy tán ki sem bírható. Mint a minap: reggel a jó hatszáz kilós bikaborjú homlokon lövése, megnyúzása, feldolgozása, mélyhűtése, délután pedig a karám átépítése egy kis pálinkafőzéssel édesítve. „Sose gondoltam volna, hogy képes vagyok órákon keresztül húst marcangolni … Máj, epe, vese, tarja, karaj, szív, bikacsök, gyomor… aztán meg a sértődött lovak!” Mert bizony a lovak két napig sértődötten húzták az orrukat, miután felismerték rajta a bikaborjú vérének szagát. Több kiló simogatás, óraszámnyi alma és kitartás. Három nap kellett, mire a vezérkanca újra elfogadta. De elfogadta. Aztán ott van még az adok-kapok. Mármint ahogy a népmesékben: jó tett helyébe jót várj. Ennyi. A pénz szerepe valahogy csökken egy ilyen helyen. Szükséges rossz. Végül aztán úgy döntöttek a második fordulót rögtön ebéd után megejtik, aztán jöhet a kuglizás, hasogatás. Ez mindig az ő feladata maradt, mert szó mi szó jól tudott fát hasogatni. Ezt még a többiek is elismerték. -Városi létedre! – nevették, de elismerték. Mint, ahogy azt is, amit a múltjáról sejtettek. Egyszerű fejükben lassan-lassan azért összeállt egy kép. Nem elég, hogy egész máshogy beszélt, mint ők (olyan városiasan), nem elég, hogy csupa olyan dolgokat tudott, amiről nekik fogalmuk sem volt soha, de ráadásul valaha a fél világot bejárta. Ilyenkor szájtátva hallgatták, mert ha elérkezett az ideje, s esetleg elnyúlt az este (persze hogy a pálinka és ekkor már a sör mellett) azért az ő szájából is kibuktak meseszerű történetek távoli országokról, tájakról. Tán a felét sem hitték. Hogy is hihették volna? Mert az más, az kézzel fogható, mikor pár éve (tán tavaly tavasszal) a gazda megvadult bikája nekiment. -Hatvan métert taszagálta maga előtt! -Két bordája, vagy tán három is eltörött! -Ráfeküdt aztán! -Belenyomtam a hüvelykem a szemébe, arra kelt le rólam! – így mesélték egymás szájába vágva, egymás szavából véve ki a szót. Másnap a gazda elballagott a vadászhoz – jó cimbora évtizedek óta, és a két mokány benyakalva két liter pálinkát, kiballagott a megvadult jószághoz. Homlokközépen lőtték. Megnyúzták, feldarabolták, mélyhűtötték, megették. Mert a gazda szarvasmarhái kezesek, mint egy bárányka. -Bikuci!! Bikuci!! – szólongatja őket reggelente – Bala, drága öreglány! Tele a tőgyed, mi? Na, gyere majd a Papa megfej téged! – és Bala, a drága öreglány, odaballag a karámkapuhoz, leparkol és elégedett bőgéssel várja, hogy a Papa megfejje. De ha megvadul – nem, nem a tehén, az nem olyan, hanem a bika, a bikuci, akkor golyó. Az ebéd végével aztán a hidegre való tekintettel újra csak előkerül a pálinka. „Kipihentem magam. Most már azért én is csak lenyelek egyet … vagy kettőt.” Szó nem követett szót, viszont most már ő is legurított kettőt, vagy hármat, hiszen az elkövetkező fél-háromnegyed órában jó nyolc-tíz kőrist kell utánfutóra pakolni, ráadásul a vasút mellett, ahol nagyon kell vigyázni a vezetékekre, a vonatokra és még ki tudja mi mindenre…