-Neve? – az ítész arca, hófehér haja és szemöldökei alatt, mély szigort tükrözött. Sehogy sem tetszett neki az előtte álló szálegyenes, tüskefrizurás alak.
A jelölt egy pillanatig hallgatott. Tényleg csak egy pillanatig, de pont elég ideig ahhoz, hogy az Ítésznek ez feltűnjön:
-Kóró. Kóró Tivadar. Kóró Tivadar őrmester – látszott szokatlan számára a helyzet, nem tud mit kezdeni lappangó félszével.
-Rendőr volt? – vonta össze a hófehér bozontokat az Ítész.
-Nem, kérem, katona voltam. A hazámat szolgáltam – büszke volt rá, úgy, ahogy csak egy katona tud büszke lenni arra, hogy mások vörösvértesteinek sivatagi homokkal való keveréséért kapja pénzét. „Pedig vannak emberek, akik ellennének olyan haza nélkül is, amely ilyen szolgálatokat kíván.” – gondolta az Ítész.
-Katona? Akkor mit keres itt? – a fehér szemöldökök most szinte egyesültek a csodálkozásban a hófehér hajjal.
-Nem is tudom – töprengett el Kóró őrmester. – Tévedésből?
-Kizárt dolog – nyilatkoztatta ki az Ítész – Mi nem szoktunk tévedni. Mindenki oda kerül, ahova tartozik.
-Bocsánat.
-Semmi gond. Meséljen egy kicsit magáról!
-Hát… Fiatalon lettem katona. A véletlen műve, de Isten látja lelkem, szerettem. Hivatásos voltam, tudja? Egy gyalogos század közlegényeként kezdtem, s az utolsó pillanatig ott is maradtam. Végigjártam a szamárlétrát, ameddig tehettem. Üvöltöztek velem és végül én üvöltözhettem másokkal. Jó katona voltam, pokoli jó…
-Na, pont ezért nem értem mit keres itt. A pokoli jó katonák helye… mindegy, folytassa!
-Szóval jó katona voltam. Sok mindennel megbíztak és önerőmből jutottam el oda, ahova. Öt év szolgálat után úgy határoztam, aláírok még legalább ötöt, vagy tizet. A feleségemet is megkérdeztem, mi a véleménye róla? Helyeselte, hisz a pénz jó, s nincs a világban olyan hely, ahova minket elvezényelhetnének. Kissé ugyan hiányos volt a tudása, de én ebből a hitéből nem akartam kibillenteni, hisz én is valami ilyesmit akartam hinni. Két év múlva felajánlották a fizetésem dupláját, ha megnézem a világ másik végét, s a másik végen egy Afganisztán nevű helyet…
-Ismerem. A konkurencia számos egyedet nyert meg magának arról a helyről – szólt bele az Ítész. – Annak ellenére, hogy nem tartozik a mi hatáskörünkbe – évszázados problémák csúcsosodtak ki egyetlen mondatában.
-Elérkezett a nagy nap. Kislányom addigra már három éves volt, boldogan integetett, amikor ötvened magammal beszálltunk a csapatszállítógépbe. Afganisztán meleg hely. Az afgánok pedig hűvösek. Mindig olyan érzése van az embernek, mintha egy megszálló hatalom embere lenne, s mindenki az ellensége. Számtalan bajtársam lelte halálát szolgálaton kívül egy bárban, egy piacon, egy moziban. Az emberen ilyen körülmények között előbb-utóbb erőt vesz egyfajta elkeseredett düh: nem tud másra gondolni csak az életben maradásra. És a bosszúra – tette még hozzá súgva.
-A bosszú nem túl nemes dolog – figyelmeztette az Ítész.
-Viszont édes. Édes, ha az ember azzal a tudattal húzza meg a ravaszt, hogy olyan ember áll a cső másik végén, aki kézigránátot dobott egy moziba. Édes, ha az ember olyan helyre dob füstgázt, ahol olyanok rejtőznek, akik ártatlan katonákat…
-Ártatlan katonák? – az Ítész szemei kikerekedtek. Ajkai hangtalanul mozogtak, ahogy kérődzött a szavakon.
-A katona csak parancsot teljesít – húzta ki magát Kóró Tivadar, az őrmester.
Egy hangtalan teremszolga barna dossziét nyújtott át az Ítésznek, majd pár izgatott szót váltottak. Ezalatt Kóró őrmester elmerengett a múltján, annak is egyetlen napján: majdnem alkonyat volt, a Nap még csak fontolgatta, hogy feljöjjön-e… Öten száguldoztak egy dzsippel egy szakadt, fehér személyautót üldözve… Hét afgán halt meg… Kétes körülmények között… Utólag kiderült, egytől-egyig veszélyes ellenállók voltak… Még az a két tizenéves gyerek is… Még ők is ellenálltak…
-Bocsásson meg, folytassuk! – fordult hozzá ismét az Ítész, immár kedvesebben. – Ott tartottunk, hogy a katona csak parancsot teljesít. De – kérdem én – ki adja a parancsokat?
-Ez már nem a mi dolgunk. A jó katona megy, ha azt mondják, menjen. Lő, ha azt mondják, lőjön. Visszavonul, ha azt mondják, vonuljon vissza. És én jó katona voltam.
-És a bosszú?
-Az csak a tejszínhab. Egy szó, mint száz: nap, mint nap kerültem életveszélyes helyzetbe az egy év alatt, amíg az afgánokat próbáltuk meggyőzni arról, hogy mi a helyes. Egy év alatt összesen egyszer láttam a kislányomat, viszont hetente megírtam nekik mindent, amit lehetett. A feleségem – ahogy később megvallotta nekem – folyamatosan aggódott értem, amit persze meg is lehet érteni. Egy év múltán aztán letelt a szolgálatom és egy halom tapasztalattal, két sebesüléssel, és egy nagy rakat pénzzel hazatértem. Kaptam egy év szabadságot, majd újabb parancs jött. Immár őrmesterként, s tapasztalt katonaként kivezényeltek egy másik nagyon meleg helyre. Ez a hely pedig Irak volt. Mondanom sem kell az egy év alatt…
-Bosszú?
-Úgy is mondhatjuk. Sokat láttam, sokat megéltem, de túléltem. Egy év múlva hazatértem, kislányom és feleségem unszolására, akik már lassan-lassan beleőrültek a féltésembe, meg abba, hogy folyamatos életveszélyben jövök-megyek, beadtam a leszerelési kérelmemet. Elfogadták, veterán lettem.
-Vége a katonaéveknek? Hány élet szárad a lelkén?
-Az én lelkemen? Egy sem. Ahogy a társaimén sem. Minden halott a hadsereg és a vezetők lelkén szárad. Majd ők számolnak el velük, ha eljön az ideje.
-Ez valóban így van, mindenkinek eljön az ideje.
-Leszerelésem után mihez is kezdhettem volna? 10 év a seregben nyomot hagy az emberben, az utolsó évek ráadásul szinte folyamatosan az életveszélyről szóltak, nyugalomra vágytam! Úgy döntöttem biztonsági őr leszek. Ehhez értek. Mi mást is tehettem volna? Elvégeztem egy tanfolyamot, majd fegyveres őrként állást kaptam egy pénzszállítással foglalkozó cégnél. Izgatottan vártam első munkanapom, mely egészen pontosan civil életem harmadik hónapjának első napján volt. Beültünk a kollégámmal – egy tapasztalt vén rókával – a kocsiba. Ő vezetett, én pedig gyűjtöttem a tapasztalatokat. Kifordultunk egy sarkon, amikor egy kamion hatalmas hűtőrácsa… Többre nem emlékszem – homályosult el Kóró őrmester arca.
-Elmondom mi történt, – vette át a szót az Ítész, lobogtatva a barna dossziét, melyen így láthatóvá vált egy hatalmas, vaskos fekete kereszt – a kamion nem adta meg az elsőbbséget, mind a ketten szörnyethaltak. Ön is, meg a kollégája is. Mivel vétlenek voltak, s más okozta a halálukat, idekerültek fel, hozzám, függetlenül attól, hogy mit is tettek eddig az életükben. Tehát, Kóró őrmester, isten hozta a Paradicsomban: C körzet 27-es részleg. Parancsoljon! – mutatott az Ítész a hatalmas aranyozott kapura, mely hangtalanul nyílt ki.