Kőtéridő

Ez egy kőmese, nem csak kő-műveseknek.

A kezdet kezdetén, amikor még a kígyók is ott értek véget, ahol más csak kezdődött, minden kőből volt. Kőből volt az emberek szíve, kőből az ágya, háza, kőkutyák koppantak a kőkemény teliholdra és kősugarak hullottak a kővirágokra. Dermedt, rideg világ volt ez, hajlíthatatlan és megtörhetetlen.

Olykor:

Olykor forróság öntötte el a földet és vörösen izzó lávatenger próbált melegséget hozni e merev világba. De rémülten vette észre, esélye sincs, csak játszi próbálkozás volt csupán, majd röpke pillanatok zuhanása után, kővé dermedten meredt a kősugarak hideg fényébe.

Olykor ifjú titánok próbáltak reccsenéssel-roppanással az égbe törni, hogy megmutatassák e zord földnek, a mozgásban van az állandóság. Fel, fel a kősugarak hűvös ragyogásába.

Olykor mozdíthatatlannak hitt monumentumok omlottak a mélybe, fekete űrt hagyva csupán a helyükön. S mikor messze zengő robajjal érkeztek oda, ahova nem is indultak, a kősugarak csak zordan-hidegen fénylettek.

Olykor vad rengés rázta a világot, és kettészakadt az, ami egy volt. Mélyfekete tátongás, koromsötét vonulás tépett sebet a föld testébe. A kősugarak pedig csilingelve hullottak alá, fagyos sápadást hozva a szakadványba.

Olykor az egy az ötből csak hullott, hullott cseppenként oldva, bontva az oldhatatlant, bonthatatlant. Ámde nem csak rombolt, épített is. Cseppenként hagyva maga után és cseppenként rakva maga alá a lassú örökkévalót. A kősugarak azonban ezt nem láthatták, nem hallhatták, mert ez az örök sötétség birodalma volt. A mélygyehenna pokoli infernója.

Aztán egy napon, valami olyan történt, melyre semmi nem számíthatott; a mozdulatlan kő világában egy örökkön mozgó tiszavirág ütötte fel a fejét. Múló pillanatnak tűnt csupán. Az évmilliós bölcsek és a kősugarak értetlenül bámulták ezt az apró meghatározhatatlan valamit és nem tudtak mit kezdeni múló, röpke életével. Maguk között, a maguk közötti titkos nyelven embernek kezdték hívni ezt a valamit. Ám az ember – nevezzük mi is így – szép lassan kinőtte magát, túlnőtt a rideg világ évmillióin és a kősugarak egyszerre csak már melegen zubogtak alá, s minden dobogó élettel telt meg.

Ám a mélyben és a felszínen is csendben-lassan az öröklét biztos tudatával a kővilág tűrt és várt, egyre csak várt. Tudta, dermedtsége legyőzi, a mozduló hebrencs világot és egyszer, egyszer majd kőből lesz az emberek szíve, kőből az ágya, háza, kőkutyák koppannak a  kőkemény teliholdra és kősugarak hullnak kővirágokra. Dermedt, rideg világ lesz az, hajlíthatatlan és megtörhetetlen.

És valóban, egy napon tényleg történt valami. Hogy egy nap, egy év, vagy tízmillió telt-e el, semmi sem tudhatja, de hirtelen minden újra mozdulatlanná, rideggé vált és még az emberek és az emberek szíve is kővé merevedett. Szomorú anyák siratták gyermekeiket. Kőanyák szomorúsága kavicskönnyeket hullatott gyermekük kősziklaszívére.

Így:

Így.

Varju Katalin: Kőtéridő