Lebáb, Sineár földjén
1.
Kellett valami munka!
Akkoriban mindenki az Építkezésről beszélt. Az Építkezésről. Ahova mindenkit felvesznek. Ahonnan senkit sem küldenek el. Húztam-halasztottam, amíg csak lehetett, de végül már semmilyen munkát sem találtam, hát rávettem magam. Rávettem magam.
Direkt az Északi Kapu felől hagytam el a Várost, hátha. Hátha eltérít valami csoda; valami, ami megment döntésemtől. Ám hiába kerültem, hiába bandukoltam lassan-lassan, mégis elhagytam a csatornákat, majd a szántókat, gyümölcsösöket. Végül már semmi sem maradt, csak a Síkság, ahol az Építkezés zajlott. Ahogy elmaradtak a Város lüktető zajai, úgy nőtt az Építkezésé. Kiáltozás, kordék nyikorgása, szerszámok oda-odaverődése, állatok bőgése, nyerítése. És a mindent átható izzadság szag! Mely a szurok nehéz szagával és az emberi, állati ürülék csípős émelygésével keveredett.
És az Épület! Mint egy metszés, mint egy hatalmas állat, melyből ellene kiharapott egy darabot, s melyben látszanak a belsőségek is már. Az emberek pedig, mint a rothadás bogarai rohangáltak a tetemen.
-Neve? Beosztása? – förmedt rám egy hang a hátam mögül.
Lassan fordultam meg, hogy érezze, érezze még szabad vagyok. Egy munkafelügyelő volt, két, sisakos, bőr mellvértes, lándzsás katona folyt szét mellette a negyven fokos hőségben.
-Aynrot fia Lebáb. Munkát keresek.
-Akkor jó helyen jár – röhögtek össze.
Az egyik lándzsás szabad karjával egy távoli sátor felé bökött lustán:
-Oda! – több nem tellett tőle.
Megjegyeztem magamnak a sátrat és elindultam, köszönés nélkül. A sátorban két felügyelő veszekedett, abba sem hagyva, mikor beléptem. Jó tíz percig csak álltam és néztem a kopott „irodát”. Hallgattam, min vitatkoznak. Valami hajcsár-bandáról volt szó, akik önállósították magukat és fosztogatják a munkásokat. Az elfogásuk mikéntjéről volt szó.
-Mit akar? – szóltak rám végül.
-Munkát – mondtam, bár már egyre kevésbé voltam benne biztos.
-Jól van – ült le a kevésbé mérges, egy íróvésőt ragadva. – Neve?
-Aynrot fia Lebáb, Jóbáb családjából – hosszú percek következtek, amíg a puha agyagtáblába véste a nevem.
-Szóval maga is Noé-leszármazott?
-Mint mindenki, igen, én is.
-Persze-persze. Mihez ért?
-Hát… kötélverő vagyok.
-Jó, az jó. Beosztom a csigagépekhez. Kevesen vannak – újabb percek, míg rótt valamit a táblára. – A fizetés napi két pénz, meg étkezés, szállás. Rögtön kezdhet. Keresse meg Péleg nembeli Kablist. Ő lesz a felettese. Ahogy kilép a sátorból, kerülje meg, ott lesz az Épület lábánál valahol. Akár rögtön kezdhet.
Kiléptem hát a sátorból, és ahogy megkerültem, szemügyre vettem végre az Épületet. Egyből megértettem, mi lakozik a gigászi vállalás mögött! Gyönyörű volt! Idejövet még sok más gondolatom lefoglalt, így nem néztem, nem láttam. Pedig. Pedig több milliónyi égetett téglából magasodott elém. Pedig kör alapterülete szebben ívelt, mint a kordék kereke. Pedig sárgásvörös színe az alkonyi Nap fényét idézte. Pedig a százezernyi ember hangyaként sürgött körülötte-rajta. Rothadás bogarai? Nem, mint a termeszek ott, délen, melyek a semmiből építik várukat. Mindent eltakart, ahogy közeledtem felé; még a Napot is. Szórakozottan, ám ámulva számláltam az emeleteket, mely a nyugati oldalon majd kétszer oly magasban jártak már, mint keleten.
Ámultam. Ilyen gigantikus emberi vállalás nem volt a nagy Víz óta, tán még előtte sem! Méltóak leszünk hát az Istenhez, mert Tornyunk az égig ér!
2.
Két hete dolgozok már itt, a Tornyon. Ami pénzt kapok, félreteszem, hogy legyen, hogy ha ennek vége, nyithassak egy kis üzemet, ahol a Város legjobb kötelét verik. De ez csak álom, egyelőre! Csak álom.
Kablis rendes ember. Nem olyan, mint a többi felügyelő. Ért ahhoz, amit rábíztak és tud ő is dolgozni, ha kell. Kötélre kötött hatalmas kasokban húzzuk fel – ügyes csigákon át – az ezernyi téglát. A téglaégetők, messze az Épülettől, óriási kemencékben égetik az agyagot, melyet hosszú kocsisorok hoznak a bányákból. A negyven fokos hőségben rakják a tüzet. Miután pedig kiszedik a téglát, két napig állni hagyják. Tán, hogy szikkadjon? Lehet. Bevallom, nem tudom. Mikor mi felügyeskedjük, a téglarakókhoz, a kőművesekhez kerülnek, akik a tervező-felügyelők felügyelete alatt emelik a Tornyot, fel az égbe.
A szurkot pedig hatalmas kondérokban emeljük ide, a magasba. A szurokolvasztás tán még a téglaégetésnél is pokolibb munka. A máglyák közvetlen az Épület lábánál lobognak, s mi egyenest onnan emeljük fel a kondérokat és a bugyogó szurkot. A olvasztást szabad ember nem is vállalja. Az utolsó testvérháború rabszolgáit osztották erre a munkára. Kanaán fiainak hátán kígyókként húzódnak a felügyelők korbácsának hegei és vércsíkjai. Nem kímélik őket, úgy érzik, bosszút kell állniuk Noé mezítelenségéért, Khám és Kanaán minden bűnéért. Nem kímélik őket. Még az igásokat is naponta kétszer, olykor háromszor váltják le, mert a barmok nehezen viselik a nagy meleget, nehezebben tán, mint az emberek.
A tüzes szurok mindent megöl, ami az útjába kerül. A minap az egyik csigás rosszul számította ki az egyik tartókötél hosszát, s már hiába üvöltött, az egyik kananeus nyakába kapta a kiömlő szurkot. Még a papok sem tudtak rajta segíteni, egy fertályórán belül meghalt.
A munka még éjjel sem áll le, mintha hajtana minket valami, valami egyre feljebb az ég elé, ahol Isten lakozik. Be kell, hogy valljam, már én is hiszek a Toronyban és a célban, melyet képvisel, bár a napokban furcsa hírek kaptak szárnyra. Az egyik felügyelő, a téglaégetőknél félholtra vert egy munkást, mert hiába ordított, az csak nézett rá, mint aki nem érti, vagy nem hallja, amit mond. Másutt egy kocsmasátor előtt keveredett irgalmatlan verekedés, mert valaki félreértette, hogy mit mondott a mellette álló. Amott meg egy hajcsárt kellett kirúgni, mert nem hallgattak rá az állatok többé. Nem értem mi történik. Véletlen események?
3.
Már a negyedik hetemet taposom. Ha műszakom van, dolgozom, ha nincs, alszom. Nem iszom, nem barátkozom senkivel. Így biztonságban van a pénzem, mely szépen gyarapodik. A Torony egy rejtett zugába dugtam el, ahol senki meg nem találhatja. Az álmomból lassan valóság lesz!
Az elmúlt hetekben egy teljes emelettel lettünk kész. De. De egyre több a rémhír az Építkezésen. Három napja egy teljes csapat agyagverő indult útjára, mert elegük lett zavarodott felügyelőjük hablatyolásából. Engem egyre jobban aggasztanak a hírek. Pont ma, ma zuhant le az egyik csigás, mert letaszajtotta egy barom. A hajcsár csak állt és nézett bambán. Túl későn állította meg az állatot, mert a társával nem értették meg egymást. Tán Isten keze van a dologban, de pont az, az ember hullott a mélybe, aki a szurokkal megölte a kananeust. Pont az.
Aznap ebéd után egyből Kablishoz mentem, az egyetlen olyan emberhez, akivel lehetett beszélni:
-Hallottad a híreket? – nézett rám, amikor melléléptem.
-Mi van már megint? – kérdeztem vissza.
-Leváltották a Főfelügyelőt!
Ez meglepett. Egész jól haladt az utóbbi időkig az Építkezés. Jó munkát végzett az öreg, mindenen rajtatartotta a kezét, a szemét. A zavarról pedig nem tehetett. Viszont az is igaz, hogy ellene sem tudott mit tenni. De mégis, a furcsa események akkor nem csak nekem tűntek fel. Mintha valaki a háttérből, vagy felülről meg akarná akadályozni a Torony megépülését. De nem a „szokványos” módon. Azt nem. Az emberek tudatába hatol. Az emberek nyelvére köt csomót?! Hogy fogja így a főfelügyelő alantasának kiadni a feladatokat? Hogyan fogja így hajtani a felügyelő a munkást? Hogyan fogja így a kőműves megérteni a terveket? Mi lesz most? Tényleg:
-Akkor most mi lesz?
-Nem tudom. Tényleg nem – tárta szét kezét Kablis.
4.
Újabb hetek teltek el. Itt a vég! Teljes a káosz! Ma meghalt Kablis is, mert összeverekedett egy Abimél nembelivel, aki valamilyen érthetetlen nyelven hadart és egy lapáttal hadonászott. Kablis le akarta nyugtatni, de az csak még idegesebb lett. Zavarodott szemei vérben úsztak és folyamatos darálásából csak azt az egy szót lehetett kivenni, hogy „Bábel!!!”.
Tömegek indultak a szélrózsa minden irányába, mindenki szétszéled!
Emberek, állatok kavarognak, s az Építkezés leállt!
Átok ült ránk, átok, mely nem engedi, hogy értsük egymás szavát!
Aki nem a saját nembelihez szól, az idegenhez szól!
Zűrzavar és zűrzavar!
A Torony immár nem épül meg!
Csonka, felemás teste nem ér az égig!
Nem dicsőíti népünk egységét!
Nem vagyunk már egy nép sem!
Noé leszármazottai örökké idegenekké lesznek!
Összezavarodtak a nyelvek! Ó Bábel! Ó Torony!
Mit tettél ember?!
És most itt vagyok, hogy hírül adhassam Nektek, mi történt valójában! Mit tett az ember és Isten miként figyelmeztette rá, hogy csak egy porszem. A víz a halé, a föld a földi állaté, az ég a madáré, és minden az emberé. Legyen az lelkes állat, vagy csupán gyümölcsfa. De az ember viszont Isten kezében van; nem nyújthatjuk ki nyelvünk, mert az is az övé.
Figyeljen hát rám, Gomora népe! Térjen meg az Istenhez, mert az ő kezében vagyunk! Hiába Lót-fut, és a nagy Ábrahám is hiába kér, bűnbe esel, s semmi sem menthet meg!