Az alábbi történet igaz történet. Igaz, mert igaz és csak a költött részek nem fedik a valóságot, mely amúgy is ingatag.
Az Öreg akkoriban már olyan, de olyan öreg volt, hogy még az évszázados tölgyfa is – mely a kert sarkában állt – csókolommal köszönt neki. Emellett patriarcha is volt. Egy szétszórt, ám haza-hazajáró család ősöregje. Hosszú élete során többet látott, mint amiről beszélni mert, de kevesebbet, mint a tölgyfa a kert sarkában. Élete öregnapjai fűszerekkel fűszerezett volt: kemény-kömény, jó-só, valamint egy csipetnyi sors-bors. Fűszeres, ha mondom.
Teltek a telek és nyarak; élte az Öreg mindennapjait egészen addig, amíg egy ősszel azt érezte most már elég. Elég volt az Élet-ből, jöjjön hát az a Másik. Magához rendelte hát legidősebb fiát. Fiának hatalmas-szürke autóját. Fogta mankóit, melyek az hetvenes évek óta elválaszthatatlan társai voltak: majd harminc évet élt át ezekkel a mankókkal, hiszen a zuhanás, mely a hetvenes éveket kettétörte, őt megkímélte. A majd tíz méter, mely alatta tátongott rozzant állványokkal, építkezési vasrudakkal, mint egy flippergolyót taszagálta ide-oda, egészen a földig. Megkímélte, hisz élhetett tovább egészen addig, ameddig akart. Ameddig akart – mondom – hisz egy ősszel Ő gondolta úgy, hogy elég. Beszállt hát az autóba és azt mondta a legidősebb fának:
-Először a Te nagyobbik fiadhoz megyünk! – a Fiú nem szólt, hanem elindult. Az Öreg elégedetten látta, hogy legidősebb unokájának szép háza, családja, élete van. Elégedett volt, hát így szólt a Fiúhoz:
-Mehetünk haza! – így hazamentek. Az elkövetkező hetek során szépen rendben, sorban látogatta végig unokáit az ország különböző pontjain. Az országot járva régi emlékek bukkantak elő gyenge szemei előtt-mögött. Háborúk, melyek értelmetlen öldöklésbe zavartak világokat. Békék, melyek értelmetlen háborúkba kergették az öldöklőket:
Itt egy város, nagy szép és modern. „Emlékszem, amikor keletről végre hazajöhettem, a Háború után, ez a város romosabb volt, mint bármi, amit addig láttam!” – gondolta, de egy szót sem szólt.
Ott egy kicsiny falu, takaros és üde. „A háborúk utáni békék harcosabbak, mint a békétlen háborúk. Ebben a faluban fél órán át kergettek a kabátomért, amit egy halott katonától húztam le.” – gondolta, de persze ismét nem szólt egy szót sem.
Emitt egy széles-éltes erdő. „Emlékszem, a félhivatalos vadászatok mindig nekünk, a kényszerhajtóknak fájt a legjobban.” – gondolta, de szótlanul könnyezett befelé.
Amott egy dúskövér búzatábla. „Emlékszem, állt itt valahol egy malom is, ahol a molnár nap, mint nap elverte a feleségét.” – gondolta, de egy szót sem szólt.
Mind a kilenc Unokát végiglátogatta hát. Amikor a kilencediknél is járt, úgy gondolta minden rendben, mindegyik így, vagy úgy, de áll a Lábán. Elégedett volt, utána napokig csak pihent, pihent és pihent. Öreg csontjait, fáradt izmait, béna szemeit megviselte az országjárás, de elégedett volt. Mikor végre kipihente magát, az egyik este lefeküdt és azt mondta a házilag tollfosztott pihe-vánkosba:
-Gyere! Kész vagyok – és valóban kész is volt, lezárt magában mindent és csendben elaludt. Elaludt, és reggel a zokogásra sem, a hangos bánatra sem, a könnyes szemekre sem ébredt már fel. Békésen, csendben halt meg, több tonnányi bánatot, szomorúságot és űrt hagyva maga után. A Család, ahogy ez lenni szokott, hónapokon, éveken át cipelte hátán e tonnáknyi keserűséget.
De!
Mindeközben valahol a nagy messzeségben, az ország egyik nyugatkies falvacskájában élt az Öregnek egy Unokája és családja. Egy esztendőtlen őszi hétvégén a Dédunokák hétvégi változatosságra vágyva rokonokhoz széledtek. A gyerekek imádták az ilyen hétvégéket, a Szülők pedig kicsit pihenhettek ilyenkor, a Rokon pedig imádta, hogy ott vannak. Mindenkinek jó volt hát.
Ám az egyik késő délután a Rokon felhívta a szülőket, hogy valami nincs rendjén, valahogy semmi sem jó. A kisebbik Dédunoka, egész nap ok nélkül sírt és majdhogynem képtelenek voltak megvigasztalni, bármit is tettek, csak pityergett, meg rosszkedvű volt. Ám mostanra kissé megnyugodott és alszik. Nyugtalanul ugyan, de alszik.
A Szülők nem aggódtak, tudták jó kezekben vannak a gyerekek, bajuk nem lesz, s másnap úgyis találkoznak.
Esteledett épp, mert a nappal után ez gyakran megesik, amikor a Fiú felhívta az Unokát és csupán ennyit mondott:
-Meghalt – aztán néma csend. Olyan csend, amiben minden hang elvész. Olyan, mely fekete, mint az űr, a végtelen táguló űr.
Aztán eljött a Borzasztó Másnap. Félve gondoltak arra, hogyan is fogják nekik megmondani? Hogy lehet két gyereknek elmondani egy ilyen hírt? El lehet egyáltalán?
Aztán végül az Unoka térdelt a két gyermek elé és akadozva, könnyes szavakkal nézett gyermekei emlékeire. A nagyobbik, a lány zokogva borult apjára, ám a kisebbik ennyit mondott csupán:
-Tudom – és könnypárás szemeit behunyva ölelte át apját.
Az apa mit gondolhatott erre, mit nem? Nem tudom, de a java még azért hátra van. A Rokon még távozóban elmesélte, hogy. Hogy:
-Estefelé, úgy tíz körül a kisebbik zokogva riadt fel, az egész napot egy sírásba idézve, s csak annyit kiabált, hogy Meghalt! Meghalt! Meghalt! Két órán át próbáltuk zaklatottságát csillapítani, míg végül álomba sírta magát. Fogalmunk sem volt, mi történt!”
A Szülők álltak némán, olykor egymásra nézve, olykor a Kisebbikre, de mit lehet erre lépni? Lehet-e erre mozdulni egyáltalán? Lehet-e egy apró gyermeket a magasba emelni? Lehet-e csodának tekinteni azt, ami még véletlen is lehet akár? Hiheti-e azt az ember, hogy igen, ez természetes; igen, hisz a gyermek azt is látja, amit a felnőtt, aki azt hiszi, ő tereli az apróságot az életre, sohasem? Hol végződik hát a gyermekkor, melyre mi, Nagyok csak legyintünk és azt mondjuk Gyermek csupán! Mikortól ember a felnőtt és meddig ember a gyermek?
Mert van egy régebbi történetem is. Úgyszintén régi, úgyszintén kérdőjelekben végződik.
Volt egyszer, hol nem volt, egy másik Öreg. Boldog, csendes-kettesben élte éveit, melyeket akkoriban még nyugodt öregkornak neveztek. Nem sok unokája volt, csupán kettő, dédunokája megpedig még egy sem. Illetve egy, áldottegy már útban volt, valahol félúton a méh és a gyarló felszín között, héthónapnyira az egyiktől, kéthónapnyira a másiktól. Fiú volt az ember-teremtette, istenadta. Minden Nagypapa, minden Nagymama és minden Dédipapa, minden Dédimama boldogan vetette bele magát a fiúgyermeki kékség és gurulósság eljövendő emlékeibe.
Ám eljött egy nyár végi augusztus – ezek valahogy mindig a nyár végére jönnek el – és az Öreg már nem bírta tovább. Hónapok feküdtek mellette már az ágyban, évek emlékei tömték dagadtra párnáját. Haldokolt, mit szépítsem. Utolsó heteit már kórházban, szeretetre éhes nővérek között töltötte, hol magá[ny]ban, hol magán kívül. Lánya, unokái és mindenki látogatta, amikor csak tehette, meghallgatták emlékfoszlányait, könnyek között mosolyogva bíztatták, holott a remény már akkor meghalt, mikor először került a kórházba – s maradt ott mindhalálig. Az utolsó napokban azonban gyanúsan erőt kapott az Öreg, emlék-maradványai benne maradtak, családjáról kérdezte a családját. Például imígyen:
-Lányom, lányom! Mi van a nagyobbik fiaddal? Jól van-e?
-Jól, Öreg, jól.
Aztán máskor pedig:
-Feleségem, feleségem! Mi van a kisebbik unokáddal? Jól vannak-e?
-Jól, Öreg, jól.
Majd így:
-Unokám, unokám! Ugye szép lett a kislányod? Tudtam én, hogy gyönyörű lesz!
-Öreg, öreg! Még van egy hónap hátra és fiú lesz, nem lány!
-Szép kis lány, szép! – hanyatlott az Öreg párnáira, s rá pár napra átadta magát a Halálnak.
-Szegény Öreg, már olyanokat mond! – súgtak össze az ajtó mögött.
Egy hét múlva aztán nagy pillanat következett el a Családban! Eljött a szeptember első napja, a második és a harmadikon megszületett az Első Unoka! Boldog emberek könnyei hullottak az elmúlásra és a születésre, s boldogan ölelték pár nap múltán magukhoz a kis gyermeket, aki meghazudtolva mindenkit, csupán egyetlen embert nem, egy Öreget, aki az utolsó napjaiban látta azt, amit senki sem. Lány lett.
Akkor a gyermek meddig ember? És a felnőtt mikortól ember? És honnantól látja újra azt az öregkor, amit a gyermek még igen, de a felnőtt már nem?
Tulajdonképpen miért is írtam én ezt az egészet?
"Nagyon jó! Nagyon!
Megemelem a kalapom előtted"
"Nagyon szépet írtál Ralpa:)"
"Túl messzire is vezethetne, ha elkezdenénk boncolgatni, miért is szép és jó ez az írás.
Szerintem, a legfontosabb, hogy leírtad nekünk és mi olvashattuk.
Mert tényleg nagyon jó. Grt."