Llews Lewels: Világok! Balra.
avagy az '938-as ingerküszöb alacsonyabb volt, mint a mai)
1.
- Üdvözlöm, kapitány! Rég láttam – a bosszantóan frissen borotvált tiszt hangjából áradt az irónia, elvégre százhuszonkét éve szálltak be a hibernáló-kapszulákba. Az első tiszt már két napja ébren volt, élénké váltak az emlékei az elpusztult Földről, s az oly sokszor megénekelt új Lehetőségről, egy lakható bolygóról.
Száz év. Az utolsó száz év a Földön, az utolsó darab, csepp nyersanyagok egyetlen célt szolgáltak: ötszázezer ember túlélését. Hollywood? Mindent kitalált. Mindaz a technikai fejlődés, az űrbe vetett végtelen lehetőségek hite, a Föld pusztulásáról szőtt eposzok, mind-mind megtörténtek. „Félmillió kiválasztott” – legyintett gondolatban a Tiszt.
A kapitány borzalmasan rosszul érezte magát. Fél kézzel a kapszulára támaszkodott, másik kezével pedig az álomgerjesztő tappancsait tépte le magáról. Ködös tekintetében lassa gyúltak ki az értelem szikrái.
- Egy pokróc – a Tiszt atyai gondoskodással terítette az Egyesült Pólusok címerével hímzett pokrócot a didergő kapitány vállára, aki erejéből csak egy hálás pillantásra futotta.
- Egy valami rémlik már most – nyögte. – Utáltam, mindig is utáltam ezt az érzést.
2.
Két nap múltán a kapitány kiheverte a hibernálás és az álomgerjesztő poklát.
- Ez már a GILESE 581D?
- Nem. Csak mi vagyunk ébren. Az ott a … . De nem is ez az érdekes igazán. A fontos a mellette álló, negyvenkét teljesen ismeretlen, teljesen idegen űrhajó.
- Űrhajók?! – a kapitány szemei kidülledtek. – Űrhajók?!
- Minden lehetséges módon ellenőriztem. Azok.
- A mieink? - a Kapitány, ahogy kimondta érezte, mekkora balgaságot kérdezett. Meg is bánta rögtön, de a Tiszt azonnal válaszolt, hisz ő is feltette magának a kérdést, nem is egyszer:
- A mieink nem léteznek. Csak mi vagyunk emlékszik? A Félmilliók.
Mielőtt elhagyták a Földet a nyomorgó Milliárdok a Félmilliókért áldozták fel magukat. Leszámítva az emberiségre oly jellemző Törtetőket egyszer, egyetlen egyszer a történelme során egy emberként fogott össze több milliárd ember (a Milliárdok) azért, hogy biztosítsák félmillió (a Félmilliók) túlélését. Ők keltek útra a GILESE 581D felé az Űrflottával. Még a XXI. században fedezték fel a bolygót, s mindent egy lapra téve indították útra az Űrflottát.
- Hollywood – a Tisztnek négy napja, mióta ébren volt, ez a szó töltötte az agyát.
- Hagyja már! Kik ezek? Van velük valamilyen kapcsolatunk?
- Nincs. Folyamatosan sugárzom feléjük a Jelet, de nem reagálnak.
- A numerikus kód?
- Megvolt – a Tiszt megvakarta a tarkóját. – Keltsünk fel valakit? Ebben én nem dönthetek.
- Kit keltene fel? Egy katonát? Vagy egy nyelvész? Egy matematikust? Kit? – a Kapitány nem volt mérges, csak hangosan gondolkodott. A Tiszt tanácstalan, ezt érezte. De be kellett vallania maga is az. Egyszerűen azt hitték mindenre gondoltak: fegyverzet, kommunikáció, botanika, DNS-adatbank, és még meddig lehetne sorolni! Erre tessék! itt áll előttük negyvenkét űrhajó, amikkel nem tudnak mit kezdeni. Csak állnak a világűr egy pontján, alig négy fényévre a GILESE 581D-től, az új Lehetőségtől és farkasszemet néznel valakikkel. Bárkikkel.
- Jó – döntött a Kapitány. – Ajándékot küldünk nekik.
3.
Két hete volt már kapcsolat az idegen űrhajókkal. Az Ajándék kitűnő ötletnek bizonyult. Röpke négy nap alatt az első bátortalan próbálkozásoktól a zökkenőmentes kommunikáción keresztül a barátságig jutottak. Az Űrflotta, vagyis a Kapitány, a Tiszt és persze Agy, a flotta irányító számítógépe épp a Negyvenkettők képviselőivel tárgyaltak a földiek anyahajóján, az Új Gaia-n.
Tán a tökéletes kétségbeesés, a tanácstalanság és a düh az, amivel jellemezhetnénk a hangulatot. A Kapitány föl-alá rója a helység hosszát, s a Tiszt fejében a „Hollywood” mellé besorjázik a „cigaretta” szó is.
- Az baj! Rohadt nagy baj!
- Köszönöm, hogy említi. Az igazán nagy baj mégis tudja mi? – a Kapitány megállt a Tiszt előtt, úgy folytatta. – Igazunk volt. A Gilese lakható. Mi az, hogy lakható?! Egyenesen lakott.
- Ezzel most már nem sokra megyünk.
- Ma nem túl lendületes. Miért az evidenciákat önti közhelyekbe folyton?
A Tiszt nem vette zokon. Mindannyian tisztában voltak a helyzettel. A földiek és a Negyvenkettők is. A gond nem a helyzetértékelésben, hanem a megoldásban volt. Pontosabban nem volt megoldás.
4.
Itt állt két fejlett, meghasonlott civilizáció a semmi közepén, körülvéve a határtalan és ismeretlen új Lehetőségek tárházával. És? Összesen kétmilliárd gondolkodó lény nevében nyolcan őrlődtek. Egy-egy technokrata civilizáció képviselői. A sors, az isten fogalma nem is szerepelt a fogalomtárukban. Tudatosan, a tudományukba vetett bizalommal próbálták irányítani az életet. Későn ébredtek, oly sokáig voltak saját fejlődésük gúzsába kötve, hogy „kicsúszott lábuk alól a talaj”, ahogy valaha a Földön mondták.
Az emberben dúló túlélési vágy tombolt a gileseienben is. A minden hidat felégető, mindent egy lapra tevő másfél milliárd gileseien és félmillió ember világa meggyalázva minden tudományt, végképp összeomlani látszott.
- Keltsünk fel egy matematikust – törte meg a csendet a Tiszt.
- Minek?
A Tiszt bánatosan mosolygott. Komótosan felállt és a többiekre nézett. Kezdett a Kapitány agyára menni, de nem szólt.
A Tiszt végül csak kinyögte, pokolian lassan:
- Hogy végezzen egy valószínűség-számítást arra, hogy mi esélyünk volt egy olyan bolygót kiszemelni magunknak a világmindenségben, ami ugyanúgy járt, mint a Föld? Hogy fejezné ki számokkal azt, hogy a végtelen lehetőség közül a Földnek is és a GILESE 581D-nek is a végső megoldást egy huszonnégy fényévre lévő bolygó kínálta? Olyan bolygó mely valaha alkalmas volt mindkét fajnak az életre, s valami – vajon mekkora? – számmal biztos kifejezhető az is, hogy mindketten képesek voltunk fejlődésünket rusnya zsákutcába vinni, akkorát piszkítva magunk alá, hogy csak az utolsó pillanatban menekülhettünk. Volna. De most mit tegyünk? Menjünk mondjuk … mondjuk menjünk balra?