avagy egyszemélyes vitaest a külső laicismus ateismica és a belső dominis megtaeraesitis párharcának tükrében
avagy XXI. századi reform-skizofrénia
avagy lógós, vagy logos?
avagy gurulj rá!
avagy gyorstalpaló megvilág az Alanynak
avagy sok hülyeség között megbúvó lényeg
avagy inkább maha, mint hina
Valamit konyítok a buddhizmushoz. Nem sokat ugyan, de olvastam már róla ezt-azt. Van benne egy „kitétel”, mely a meditáció igen fontos ismérve. Valahol – szégyellem, de nem tudom felidézni, hogy hol; ígérem, gondolkodom a dolgon – azt olvastam, hogy meditáció közben a Tudatunknak egyhegyűnek kell lennie, azaz a teljes Ürességet, csak és kizárólag az egyetlen Cél spontán felbukkanását kell megvalósítanunk és szem előtt – még inkább Tudat előtt – tartanunk. Ezt nevezi találóan kis magyar ingoványunk népnyelve összpontosításnak. De! Az összpontosításhoz azonban ki kell ürítenünk agyunkat; teljesen és időt állóan (a természetszerűen üres agy erre paradox módon tökéletesen alkalmatlan). Mit tesz ekkor az Alany? Sötétségbe burkolódzik, mert a külső sötétség az Üresség jellegét kölcsönzi. Miért? Mert amit nem látunk, az nem létezik, gondolja (ennek ugyan ellentmond az oxigén, mint lételem, node, node, node!). A kezdeti tesze-tosza helyezkedés és ideológiai belemagyar után egyetlen célja van: az egyhegyű Tudat.
A kissé gyakorlatlanabb Alany e teendőit a testi zavarok kizárásával kezdi. Kényelmi póz. Igen célravezető ekkor a Test tüzetes átvizsgálása. Kezdje a jó Alany a lábujjhegyénél, talpánál, s haladjon mind feljebb és feljebb. Minden négyzetmillimétert át kell, hogy vizsgáljon: nem szúr, nem bök, nem nyom, nem zsibbad, nem bazsalyg, nem zsibong, nem macskásodik, esetleg még nem húzódik a bármiség, a bárholban. Miután a Test megkapja a zavartalan pozitúra kényelmi talpnyalását, jöhet a Szervezet. Vizelet? Salakolat? Nyál? Takony? Szomj? Éh? Álom? Semmi sem zavarhat, hisz a tudat ingatag a kezdetekben. Azt is el fogom mondani miért.
Tehát a Szervezet. A szervezetünk karbantartására (amolyan abajgatósan ölbe-karba) igen hatékony eszköz a légzés és ezáltal a szívverés szabályozása. Nem mondom (hanem írom), a szív szabályozása nem a kezdet, de megoldható, megtanulható. Megoldható úgy, mint ahogy az is megoldható, hogy az Alany nagy fizikai igénybevétel esetén csupán a légzés (és a szív) szigorú felügyeletével sokkalta, de sokkalta hosszabbtávú igénybevételt tehessen zsebre a teljes fizikai összeomlás nélkül. Erről egy magasabb képzettséggel rendelkező buddhista szerzetes (nem Richard Gere-re gondoltam) bővebben tudna mesélni. Én most megpróbálom a saját szavaimmal ide okoskodni: ha az Alany képes arra, hogy a légzése minden esetben ugyanannyi időt vegyen igénybe, függetlenül az épp adott cselekvéstől, a szív természetszerűen ennek megfelelően viselkedik. Ergo, ha nyugalmi állapotban – pl. ágyi hanyatt-baszódásban – képes a légzését fokozatosan „kényszeríteni” mind lassabb és lassabb ki és be fázisra, akkor egy idő után a szív felveszi az adott ritmust.
Érthetőbben, ha nem lenne még elég világos, példának: adott egy kedves és bohókás csacsi. Ez a csacsi volt olyan balga, hogy éjjel, nappal bazi sok szalmát cipelt be egy pajtába, s bazi sok trágyát cipelt ki onnan. Azonban bármennyire is balek volt szegény jószág, annyi esze azért volt, hogy nem rohant eszét vesztve ide-oda, hanem komótosan bebattyogott, letette a cuccot, majd várt épp annyi időt, mint a befelé megtett út, hogy kifújhassa magát. Eztán elindult – ugyancsak komótosan – kifelé a másik cuccal. Itt is pihent, itt is épp annyit. És kezdhette is elölről. De ez a csacsi valaha nagy szamár volt és régen úgy gondolta, hogy ha gyorsan beroh, lepak, felpak, kiroh, lepak, felpak, akkor előbb végez. De nem, nem és nem! Ahogy teltek az évek rájött: ha lassan jár, tovább ér.
Így már stimmel?
A szabályozott légzés (a példában említett négy ütemben) tehát szabályozott szívverést eredményez. De! Ez mi a szarra (Azt mondta nekem a jobbgombom, hogy Ilyen szót nem illik papírra [képernyőre] vetni. Erre én meg azt mondom, ki mint vet, úgy olvassák.), tehát mi a szarra jó? Megmondom. A szabályozott szívverés szabályos vérellátást eredményez nemhogy a Szervezetben, de még az agyban is! És szegény Alany tudata pedig hol máshol tanyázna, mint az agyában?
Szóval helyre tettük a Testet – nem zavarja semmi. Helyre tettük a Szervezetet – nyugodt. Akkor most mi jön? Na? Az összpontosítás! Úgy van! Ügyes! De nem. A feladatunk most az agyunk teljes kiürítése. Alanyunk fogja hát magát és semmi mást nem tesz, csak arra koncentrál, hogy üres legyen az agya. Valahol ezen a ponton már el is baszta a dolgot. Hisz, ha valaki erősen koncentrál valamire, akkor teljes Tudatát kitölti az a bizonyos cél. Na mármost, ha az Alany arra kezd koncentrálni, hogy kiürüljön a tudata, akkor több lehetőség is adódik, mintegy törvényszerűen:
Megpróbálja a gondolatait tudatosan kihessegetni, de ezek újra és újra előjönnek, s némelyik még érdekesnek is tűnik. Például az, hogy mit kezdjen azzal a tésztával, amihez már nem maradt pörkölt. Egye meg lekvárral? Az nem rossz, de már nincs pöszmételekvár, csak köszméte, vagy egres? A franc se tudja! Akkor inkább már megehetné akár tejföllel is, vagy sajttal. … Ugye? Máris elvitte a vezírfonalat.
A fél-siker. Az Alanyban egyetlen egy gondolat marad csupán: Nem gondolok semmire… Nem gondolok semmire… Nem gondolok semmire… Nem gondolok semmire… Nem gondolok semmire… De megint csak elszarta valahol, hiszen a Tudata nem üres, csakcsupán egy gondolat maradt benne, mégpedig a fentebbi. De az is gondolat! És a meditatás lényege a spontán ráébredés bizonyos dolgokra. Képzavarral élve: a megvilágosodás Múzsájának homlokon csókja.
Semmi sem történik, mert a kuka, a villanyszámla, a főnök, a kocsi, a kötelező, a politika, a gyerek, a répa, az iskola, a munkahely, az üveges, a veteményes, az ígéret, a bármi mindig közbeszól.
A Tudat kiürítését nem lehet kényszeríteni. Ha egy pohár vizet kiöntök, mindig marad az alján néhány csepp, de ha kiteszem a napra, hogy elpárologjon, akkor egy idő után szép száraz poharam lesz. Nem? Így van ez a Tudattal is. A leghatékonyabbnak tűnő megoldásnak a szem lehunyása és a szemhéjak belső megfigyelése ígérkezik. Alanyunk tehát fogja, lecsukja szemeit és kizárva a külső világot, minden idegszálával a szemhéja belső felületének vizsgálatába merül. Mit lát? Semmit! Sötétséget. És a sötétség az Üresség jellegét kölcsönzi. De a Tudat ingatag. Azért Tudat. Minden apróság kibillenti a kényszerű, vagy önként vállalt állapotából. Az ember ún. tudatos lény, tehát képtelen egy bizonyos szinten túl irányítani önnönmagát. Ha ösztönlény lenne, mint például a szárifarkáncs, akkor más lenne a helyzet is: bármily ínycsiklandó is lett légyen egy zergebernyó, a veszély felmérése után kebelezi csak be. Ugyanakkor az elmúlt évezredekben soha, senki sem jegyezte fel a szárifarkáncsról, hogy a szomszéd szárifarkáncs odva iránt érzett mérhetetlen irigységében le kellett volna mondania egy zergebernyóról. (Mind a szárifarkáncs, mind pedig a zergebernyó mitikus lény: az utolsó szárifarkáncst egy beteg unikornis kényeztette halálra, a zergebernyók utolsó példányai viszont természetes ellenség híján majdnem kritikus szinten elszaporodtak, de aztán mégsem és kihaltak. Nagyon, mint a Saurusok.)
A fenti módszernek azonban van egy igen veszélyes buktatója. Ez pediglen az álom. Egy tökéletes testi-lelki állapotban – kizárva a zavaró tényezőket – az Alany tíz esetből mondjuk nyolcszor arra ébred, hogy alszik. Az alvás viszont eleve kizárja az összpontosítást, az Alany úgymond [ön]tudat[ta]lan állapotba kerül. Ekkor már az egyhegyűségnek is kapáltak, mert az álom nem irányítható. Ezért van az, hogy a gyakorló meditálók a világ egyik legkényelmetlenebb pozitúrájában, a lótuszülésben gyakorolják a dolgot. Ki az a hülye, aki ilyen kitekert testhelyzetben képes lenne elaludni? A mudrákról már nem is beszélve.
A gondolatok, vagyis a gondolkodás kizárásának egy igen hasznos módszere a recitálás. Szakavatottabbak tehetik ezt, mondjuk tibetiül. A recitálás lényege a monotonitás és egyben az észkerekek megakasztása. Igazság szerint az úgy nevezett nyugati kultúrákban nevelkedett Alany erre azért alkalmatlan, mert nem érti – oktatási módszerünkből adódóan – a recitál lényegét. Keleten, – példának, hogy kedvenceimnél maradjak, a tibetieknél – az oktatás lényege a véget nem érő „magolás”. Kisgyermekkortól kezdve hosszabbnál hosszabb szövegeket seggelnek be, olyan szinten, hogy bárhol, bármikor képesek folytatni egy véletlenszerűen megadott résztől. Ennek számtalan előnye van. Az egyik, hogy a meditálásnál egy-egy [szent]szöveg kántálása igen hasznos, hiszen rákoncentrálás nélkül leköthető a Tudat. Lényeg az, hogy ne kelljen gondolkodni a folytatáson. Itt, a nagy büdös Nyugaton azonban erre csak elvétve akad példa. De van. Mindannyiunk gyermekkorának egyik kitörölhetetlenül belénk ivódott emléke: az egyszer egy. Például, ha az Alanytól megkérdik „Mennyi hétszer hét?”, akkor kapásból gondolkodás nélkül képes rávágni, hogy „49!”. Na ugye?
A kevésbé szakavatottak, vagy a kezdők alkalmazhatják a hat szent szótagot, melynek az égvilágon semmi jelentése nincs (Tudom-tudom, de az csak belerondítás, kényszer-szülte korcs), viszont rém sokat ígérő: Om mani padme hum! És marhára szent. Egy valamit is magára adó istenség ettől menten keresztülélvezi magamagát.
Egyszóval tételezzük fel, minden összevág, s az Alany megvalósította az Ürességet a Tudatában. Nincsenek kényszeredett gondolatok, zavaró észbejutások. Ekkor történnie kell valaminek – állítják az avatottak –, ami a meditatív állapotba hajt. Valaki azt mondta, hogy a meditáció tulajdonképpen egyfajta mély és kizökkenthetetlen elbambulás. És tényleg. Gondoljunk csak bele! Alanyunk ül egy fárasztó nap után a nappaliban, keze maga mellett pihen, válla kissé összerogy a kellemes fizikai fáradtságtól, lábai kényelmesen kinyújtva. Szemei pedig egyetlen pontra merednek, valahova a semmibe. Néz, de nem lát. Ilyenkor az Alany érzékeli ugyan a külvilágot, de a külvilág csupán egy trutymó, mely képtelen a belvilágba szivárogni. Aztán egy hang, egy mozdulat, egy érintés megrepeszti a burkot és a trutymó újra elönt mindent, amit a bambulás kirekesztett.
Gondolom, sokaknak ismerősen hangzik a megvilágosodni (tibetiül: szangye, szanszkritul: buddha) kifejezés. Ez semmi mást nem takar, mint azt, hogy az Alany tudatába a nagy büdös semmiből, az üresből bekattan a…, a… a lényeg, az esszencia (nem eszencia!), vagy még inkább a szubsztancia. Legyen az tulajdonképpen bármi, ami szellemileg előbbre viszi a szerencsétlent. Minél tovább képes ebben az állapotban maradni, annál mélyebb és magasztosabb dolgok kerülhetnek az egyhegybe. De ez már egy másik téma. Tulajdonképpen egy szellemi Rastplatznak is kitűnően megfelel a meditáció, mint olyan.
Meditatás.
Természetesen mindez csak a jéghegy csúcsa.
Természetesen mindez csak fikció. De! Akár meg is állhatná a helyét a bazi, a szar, az elbaszta, a franc, az elszarta, a hülye, a trutymó és a többi ilyen belevetése nélkül.
Természetesen kurva jó fej vagyok, hogy mindenkit megkíméltem a tibeti kifejezésektől.
Meditatás.