Az alábbi írás egyes vallásos Személyek lelki nyugalmát, hitét, egyebét megzavarhatja. Amennyiben Ön úgy érzi, vallásos Személy, kérem, olvassa inkább a Bibliát, a Koránt, vagy a Tórát, esetleg sutrákat, függetlenül attól, mely vallás követője.
Minden úgy kezdődött, hogy kezdetben vala a…
Valóban, kezdetben volt a nagy és észlelhetetlen Semmi közepén az Isten, és persze az Istenné, született Ark Angelina. Hosszú-hosszú ideig aztán semmi. Teltek-múltak az évek, s ők úgy gondolták szép is meg jó is, hogy vannak egymásnak, de az azért mégiscsak túlzás, hogy itt vannak a nagy Semmi közepén, és ha halandók lennének biztos, halálra unnák magukat. Mert mennyi izgalmas dolog történhetne, ha legalább egy…, egy…, egy gilisztájuk lenne: lebegne Az a nagy Semmi kellős közepén, és boldogan gyűrűzne be a tudatukba, hol jobbról, hol balról.
Ez aztán szöget ütött a fejükbe; kell valami, amivel elüthetik üres óráikat, s gondolkodtak volt, hogy valójában mi is foszlathatná semmivé a nagy Semmit, ahol semmi sem történik.
Istenné múltba-látó volt, mivel azonban Isten jövőbe-látó, rájött mi kell mégiscsak nekik, egy plazmatévé: szélesvásznú, sztereóhangzású, háromdimenziós (+idő), valamint kényük-kedvük szerint bolygatható. És neki is látott Isten, hogy teremtsen magának családregényeket, szappanoperákat, drámákat, kalandokat, természetfilmeket, dokumentumfilmeket, történelmi-, és fantáziaműsorokat, meg ilyeneket:
És keresett magának a Semmi közepe táján egy kis helyet, ahol semmi sem volt. Keresett és talált is, mert isten volt, méghozzá a – majdnem – egyetlen a környéken. És akkor Isten így szólt Istennéhez:
-Teremtsünk! – és teremtettek. Teremtettek először egy lapos, mozdulatlan valamit a Semmi közepe táján. És vártak, de nem történt semmi és az nagyon. És ekkor megszólalt Istenné:
-Uncsi!
-Szedte! – mondá az isten.
-Találj már ki valamit, nézünk egy nagy lapos valamit, ahol semmi sincs!
-Vedte! – szóla az isten.
-Uncsi!
-Teremtette! – zárta le a vitát az isten, de azért beleült az a bizonyos bogár a fülébe, s ráadásul folyamatosan bizgerélte is.
Teltek a telítetlen, múltak a múlttalan idők, s kezdte Isten is úgy érezni valóban nem erre vágyott. És ezért így szólott Istennéhez:
-Jó. Dobjuk fel egy kicsit a műsort. Legyen, mondjuk, egy kis Sötétség.
-Meg Szürkület, az olyan cuki!
-Jól van, jól van! – egyezett bele Isten – Ha akarod.
És teremtette Isten a Sötétséget, és annak ellensúlyozására a Szürkületet. De miközben nagyban dolgozott a Szürkületen, Istenné csak nem hagyta békében és a legkritikusabb pillanatban taszajtott rajta egyet:
-Most nézd meg mit csináltál, túl sok lett a világos! Ez Neked Szürkület?
-Nem is olyan rossz! – lelkendezett Istenné – Legyen ez a Fény!
-Kezdesz az agyamra menni! Szerinted mi fogja ezt a marha nagy világosságot fenttartani?
-Te vagy az isten, teremts egy Napot!
-Mi van? Mit? Az mi? Ahn-nál voltál megint?
-Szerintem egy nagy fényes izé, amit ha akarunk, még imádhatunk is.
-Nono, Te imádj csak engem. Azért vagyok én az isten.
De azért csak teremtett egy nagy fényes izét és odarakta a Lapos mellé. Igen ám, de akkor így gondolkodott Isten: „Az rendben, hogy most van mi adja a Fényt – nem kell nekem bíbelődni vele –, de akkor mi lesz az én jó kis Sötétségemmel?” – így rágódott magában, amikor az a csudálatos (mondhatnánk isteni) ötlete támadt, hogy a Nap egyik felét sötétbe burkolja, s a másikat nem. Ez pedig majd jól forog a saját tengelye körül és akkor váltakozik majd a Fény és a Sötétség. És látta Isten, hogy ez jó. És látta Istenné, hogy ez mi?
-Ez mi? Stroboszkóp? Mi az isten nyilát akarsz ezzel a forgó, felemás placsnival?
-Hát, váltakozik a Fény meg a Sötétség. Nem látod?
-De miért ilyen gyorsan? Forgasd lassabban!
-De…
-Forgasd lassabban!
-Jól van már, legyen! – törődött bele Isten, de aztán, ahogy telt az idő, valahogy sehogy sem tetszett neki ez az egész: „Azáltal, hogy a Nap forog a tengelye körül, nem történik semmi izgalmas a Lapossal. Mi lenne, ha inkább heliokoncentrálnék és a Nap csak állna, a Lapos meg keringene körbe-körbe körülötte? Sőt nem csak keringene, hanem forogna is? Lássuk!”
És Isten látta, hogy ez jó.
-Asszony! Ezt nézd, így sokkal izgibb!
-Mit műveltél már megint? Jééé, ez így tök jó! Mohamednek mutattad már? Mi lenne, ha a Lapos inkább globus lenne, meg a Nap is gömbölyű lenne és még az is eszembe jutott, hogy nem akarod, hogy ilyen izé… elnyújtott ívben keringjen és a Nap nem csak Fényt adna, hanem meleget is!? Na, mit szólsz?
-Nem is tudom… Kipróbálom. … Egész jó! Nem?
-Szuper!!! Ügyi vagy!
És Isten látta, hogy ez jó – mármint, jó, hogy végre egyetértenek Istennével. Ekkor Isten megpihent egy kicsit, mert nem csak látta, hogy jó, hanem jó is volt.
És akkor a Nap békésen adta a Fényt, meg a Meleget, a Globus békésen keringett a Nap körül, mutatva annak minden orcáját.
És Isten egyszer csak rádöbbent, hogy ez eddig rendben volna, de két lebegő gömb a Semmiben még nem Valami. Törte a fejét Isten, míg egyszer ily gondolata támadt: „Mi lenne, ha vizet öntenék az egész Globusra és akkor majd meglátjuk mi lesz. Úgyis jön Istenné születésnapja, meglepem! És akkor majd eldicsekedhet Odinnak, Indrának, Manitounak meg a többieknek, hogy lám, neki mije van.”
És Isten akkor mindent vízzel árasztott el, de nem volt neki elég vize, így teremtett szárazföldeket is. És Isten kuncogott magában, hogy lám, milyen ravasz! Tűkön ülve várta az Istenné születésnapját, hogy megmutathassa neki, mit tett.
És elkövetkezett a nagy nap. Isten pediglen így szólott Istennéhez:
-Meglepeetéééés!!! Ezt nézd meg!
-Jujujujjj, de nagyon aranyos vagy! Mennyi érdekes víz és mennyi szárazföld! Nem volt elég vized?
-Jaj, hogy Te milyen vagy!
-Jó-jó, csak vicceltem. Nagyon szép! Káli meg fog pukkadni az irigységtől!
És akkor Isten látta, hogy még ez sem vezet sehova. Mert rendben van, hogy van a Lapos, ami Globus immár; rendben, hogy van a Nap, ami mozdulatlan; s rendben, hogy vannak vizek meg szárazföldek, de valami, valami Fontos még hiányzik az egészből. És akkor Isten úgy érezte, hogy ez az egész olyan mozdulatlan, dacára minden keringésnek és forgásnak és fényességnek és sötétségnek. Mert két gömb a Semmiben még nem Valami.
-Növények! … Kedvesem! Mi lenne, ha valami giz-gazokkal, meg fákkal, meg ilyesmikkel telepítenénk teli ezt az egész Globust, mert az már Valami! Szépek lennének, ahogy nődögélnek.
-Nem is tudom, nem veszélyes ez?
-Már miért lenne veszélyes? Csak nézni akarjuk, nem az orrunkba dugni!
-Jó, de kellenének olyan cuki kis állatkák is. Mindenfélék. Víziek, szárazföldiek, levegőbéliek, meg földalattiak. Teremts nekem gilisztát, lécci, lécci!
-Jól van, megkapod azt a hülye gilisztát, ha akarod.
És akkor teremtett Isten mindenféle növényeket, meg állatokat – vízieket, szárazföldieket, levegőbélieket, meg földalattiakat és persze gilisztát.
És Isten látta, hogy ez jó. És Istenné is nagyon meg volt elégedve, mert volt neki giliszta.
-Nem kéne valaki, aki ezt az egészet kordában tartja, mit gondolsz? – kérdezte egy napon Istenné – Már csak azért kérdem, mert olyan nagyon szaporodik itt minden, hogy az csak na, én pedig nem fogom egész nap a játékváradat takarítani! Minden csupa gaz, meg ürülék, meg elhullott állattetem, meg korhadék, meg rothadék.
-Jól van, igazad lehet. De ki tudja ezt igazgatni, rendben tartani? Kéne valaki a mi hasonlatosságunkra!
-Mellekkel és szakállal?
-Ne beszélj csacskaságokat, természetesen magamra gondoltam, hiszen mégis csak én vagyok az isten.
-Pfff, micsoda ego! – sértődött meg Istenné és háromezer évig nem is szól Istenhez, sőt egy időre még át is költözött a Pantheonba, ahol Pallas Athéné vállán sírta ki magát. És Isten akkor megteremté a maga hasonlatosságára az Embert.
-Édes teremtményem – szólt hozzá – itt lakhatsz a Globuson, azt tehetsz, amit csak akarsz, de azért igyekezz rendben tartani.
-Úgy lesz Uram!
Serény volt Ember, szedte az ürüléket, meg ilyenek, de nem volt kihez szólnia egy szót. Gondolta magában: „Mégsem zargathatom az én Uramat mindenféle piszlicsáré ügyekkel, ötletekkel nagy magányomban! Kéne nekem egy társ!”
-Jó Uram, ki ott Fönt lakozol, figyelmezz rám, hallgasd meg szavam!
-Mondd, Ember, kell valami?
-Igen, Uram! Félre ne értsd, de teljesen el vagyok alélva a Te jóságodtól, meg minden, de marhára unatkozom, nincs kivel szót váltsak!
És akkor látta Isten, hogy valahol igaza lesz Istennének és mégis csak szükség van egy párra Embernek is.
Üzent Istennének és Istenné boldogan jött, mert tudta lelke mélyén, hogy nem haragszik már az ő urára és az ura sem haragszik őrája.
-Kedvesem! Nagyszerű ötletem támadt, teremtek Embernek egy párt, hogy legyen kivel szót váltania, meg lehessenek utódai, meg ilyenek?
-Mi van, unatkozik Ember?
-Nem, nem dehogy, csak arra gondoltam, unalmas lehet neki ott egyedül, mert két gömb a Semmiben még nem Valami!
-Jól van, de az én hasonlatosságomra teremtsd, jó? Léééccciii!
-Persze, angyalom, persze!
És akkor Isten megteremté az Embernét.
És Isten látta, hogy ez jó. És Istenné látta, hogy ez izgi. És Ember látta, hogy ez jó izgi.
Teltek-múltak az évezredek, Ember és Emberné szépen telegyarapodta az egész Globust és serénykedtek, meg fejlődtek. És Isten, meg Istenné hosszú-hosszú időn át csak nézte, nézte az emberek fejlődését, hol kacagva, hol borzadva, hol megrémülve. Csak nagy néha-néha piszkált Isten a dologba, amikor úgy látta, már más nem segíthet. Kezdte szívügyének tekinteni a Globust és a teremtményeit.
Egy napon aztán Istenné Isten háta mögé lopódzott és mézes-mázos hangon, de bizony kertelés nélkül, ezt súgta a fülébe:
-Úgy szeretnék egy fiút!
-Jézusom! … De megijesztettél!
-Tubicám!
-Hát nem is tudom, mi lenne, ha inkább a Globusra teremtenénk egyet, ismerve Téged úgyis ráunnál! – próbálkozott Isten, mert bizony volt már ideje kiismerni Istennét.
-Hát… lehet, hogy igazad van. Vigyáznom kell az alakomra, meg az a rengeteg macera! Rendben legyen!
És akkor Isten leküldé a Globusra egy szem megteremtett fiát, de az Ember addigra elbízta magát, és postafordultával küldte is vissza, de később bizony megbánta, amit tett.
Úgyhogy Ember és Emberné, meg az összes pereputtyai szerte a Globuson úgy döntöttek, mennyivel jobb az isteneknek, akik fennen lakoznak és nekiálltak imádni őket, mert sokkal egyszerűbb mindenféle megfoghatatlan Valakiket tisztelni, mint látni azt, hogy mindenről ők maguk tehetnek.
És akik Istent imádták, elkezdtek mindenféle csudálatos dolgokat kitalálni, és az ő istenüknek nyilvánítani. És azt is jól a fejükbe vették, hogy Isten sokkal jobb fej, mint a haverjai és erről mindenféle úton-módon igyekeztek meggyőzni a többieket. De Istennéről megfeledkeztek fene nagy monoteizmusukban. És Isten látta, hogy ez jó. És Istenné látta, hogy ez nem jó. És akkor Istenné úgy döntött, neki is kell egy kis imádat, úgyhogy egyetlen fia visszapostázása után körülbelül ezernyolcszáz-ezerkilencszáz évvel technokrata ördöggé vált és az emberek azt mondták, hogy kezdenek felvilágosodni és kezdtek nem hinni az ő isteneikben. És akkor az Ember és az Emberné és az ő pereputtyai a technika rabjaivá váltak és – bár nem nevezték nevén – Istennében kezdtek hinni. Ám ők ezt gőzgépnek, szövőgépnek, számítógépnek, autónak, erőműnek, atomenergiának, chip-nek, NYÁK-nak, tamagochinak, génmanipulációnak, meg minden effélének nevezték.
És Isten akkor már látta, hogy bizony ez kisiklott az ő kezei közül. Kezdett az olyan okos dolgokra is nosztalgiával gondolni, mint az Inkvizíciónak, meg Keresztesháborúknak, meg Reformációnak nevezett fura dolgok. De fia retúrjegye után kétezer évvel már a Semmi másik pontján keresett magának egy viszonylag üres területet, ahol megteremthette magának – és csak magának – a másik Globust, ahol az történik, amit ő akar és az Ember csak a kis kocsányos tölgyeknek szóló rémmesékben fordul elő.
Az Ember, meg az Emberné, meg az összes pereputtyaik pedig csak annyit éreztek, hogy valamivel kevesebbek lettek, de a nagyon okos gépeik sem tudták megmondani, hogy mi is az a Valami, ami hiányzik.