Miként ürült ki harminckét ember augusztus 27-én virradóra?

(Ajánlom B.E.-nek, aki kitartó a végtelenségig. Prometheus is az volt, neki köszönhetjük a sült májat.)

-Tényleg kilenc nyelven tudja kiírni? – a rózsaszín pántos ruhát korát meghazudtoló görnyedtséggel, mégis bájosan viselő Judit majd’ sikkantott a gyönyörtől. -Jaj, dehogyis, ez már újabb, tizenhét nyelvet tud… És még csak nem is volt drágább – Anna tényleg elégedett volt. Kibontakozóban volt egy új kapcsolata, jó állása volt a Biztosítónál, uralt és uralták, s most végre a vágyai készülékéhez is hozzájutott, alkalmi áron. Ültek tehát ötösben a kerthelyiségben, itták a könnyed söröket, s csodálattal ízlelgették Anna új kütyüjét. Éva és Susi pont arra vágytak, mint barátnőik. Anna és Judit pedig éppannyira maiak voltak, mint a másik kettő.

Tamás, Éva barátja titkon mélyen lenézte az egész „csajos” estét, de Éváért annyira rajongott, hogy ezen titka felszínre sem bukkant, mélyen megragadt gyomortájon, a tegnap esti paprikás krumpli mai emléke mellett.

-Ezeket elvihetem? – a dörgő hangú anorexiás pultos lány mosolya a rózsaszín pántoknak, hajráf-napszemüvegeknek és élezett frizuráknak szólt.

-Persze, köszönjük – csacsogták a lányok le sem véve a tekintetüket a DR25x-ről. Anna feszített tenyérrel szívott bele a cigijébe: féltette bőrét és persze a havi fixet, amit a manikűrösre szánt:

-Tíz méter. Ennyit befog 100%-os, illetve 97,9-es pontossággal.

-Tíz méter?! – Tamásnak fogalma sem volt mi tíz, de az alkalom kitűnőnek tűnt egy váratlan közbecsodálkozásra. Anna tényleg elszégyellte magát:

-Kilenc egész egy, ennyi a hivatalos adat. Viszont négy és feles a kijelzője, s erőteljes, 7x-es finomhangolója van. Digitális! – fűzte immár mosolyogva hozzá.

-Tegnapelőtt olvastam valami ilyesmiről a drstyle.com-on. Nagy durranás volt a hetes, képzeljétek, az előző két és feles, az első meg csak nulla egész kettes volt!

-Ja! és nézzétek, éjjellátó! – négy szempár meredt a négy és feles képernyőre. Tamás épp rövid szöveges üzenetet írt főnökének és természetes ellenségének, aki két napja éjjel-nappal valami számlákat keresett rajta. Anna keze halálos pontossággal kezelte a gombokat. Temérdek japán és kínai forrasztás, chip, gumírozott gomb és tömérdek memória szolgálta a DR precizítását.

Ahogy körbejárt az objektív, a képernyőre arcok rajzolódtak, s alul pedig gyorsan rohantak a sorok:

„Bazmeg, ha még egyszer elmeséli, orrba vágom!”

„Ez tényleg nem érti, semmi kedvem tovább magyarázni. Milyen bárgyún vigyorog!”

„Sex-sex-sex-sex-sex-sex!!!!!!!!!!!”

„Ez mekkora arc! Kurva jó!"

És így tovább, arcról-sorra.

Amerre a DR25x csőre elhaladt, az emberek szava elakadt, piszkos hiányérzet vett rajtuk erőt és értetlen szemeik dülledtre kerekedett. Zökögve próbáltak beszélgetésük romjai alatt valami értékelhetőt találni. Este, mikor végre hazaértek, végighányva az előszobát ágyukra vetették magukat.

Reggel, az üres reggel pedig ráébresztette őket, hogy a DR25x, az álomlopó (gondolat felismerő letapogatóval) minden álmukat egy 5 TB-os memóriakártya mélyére mentette.