Hétköznap

Csak behunyom a szemem és visszatekintek. No nem messzire, nem régre. Csak a mára. Egy pokoli napra, mely egy átlagos hétköznapnak indul. Egy átlagos, munkás hétköznek.

Reggelnek, mely más ígéretet nem tartogat, mint a robotot. Csakcsupán azt ígéri, amit ígérnie kell. De hát ehhez az ember hozzászokik. Mitől is lennének este egészségesen fáradtak? Mitől esne jól egy-két órányi tespedés a jól megérdemelt, álomtalan alvás előtt? Hát persze, hogy a munkás hétköznapoktól.

Aztán végül a reggel múlttá, délelőtté foszlik. A délelőtt pedig nyomban homályba burkolózik. A semmi-nem-jön-össze fátyla teszi ködössé. A köd pedig olyan, hogy még a kürt is rekedtebben szól, a látás nem tiszta, a hallás csalóka. Ilyen a köd. Az ember tétova lesz, olykor még rossz döntéseket is hoz. Bizony! Ha hoz.

De a nap, mely esélytelen, mely homálytükrös. Beszéljünk inkább arról. Pokla nem nehézségében rejlik. Pokla annyit jelent, mint a zsákmány nélküli vadászat érzése. Mint az üres kiállító terem érzése. Már a délelőtt, sőt már a reggel egy bizonyos fáradság érzésével indul. Már akkor az ember legszívesebben hagyná az egészet, de mégsem teheti. De nem teheti, mert a lázadás csak belül él. Csendben, elfojtottan. Marad az érzés, hogy akkor is megcsinálom, akkor is túlélem! Jöjjön bármi, én csak nézem majd; belül lázadványban elenyészve, a felszínen pedig kizökkenthetetlenül. Mert a mosoly ápol. Mert a mosoly eltakar. Csak azt látják, hisz a belső – mely forr a gyáva tehetetlenségtől – csak az enyém.

Aztán a délután már egy remény. Egy fénysugár, mely a köd fátylán át szúrosan-vakítóan hatol át. Az ember csak fürdik e fényzuhanyban és azt látja maga előtt, hogy már a délután csobog körülötte. Minden más emlékké apad. Minden más múlttá lohad. Délután az ember már látja a vágyott véget. Egy méltatlan nap, méltó lefejezését. Ez is eljön. Eljön akkor, mikor az ember már nem is gondolna rá. Bár. Bár előtte van a holtpont. A vég előtt az idő egy órára megáll. Lassú vánszorgása még lassabb, még vánszorgósabb lesz. De elmúlik. Ez is elmúlik és a Pillanat már úgy jön el, hogy az ember már az utolsó reményben sem hisz. Már a remény, mely háromszor is meghalt csodálatos mód támad fel újra és az óra vánszorgása csak odaér, csak jelzi, hogy igen!

És akkor!

És akkor az ember csak lepihen az ezen is túlvagyok büszke érzésével. Szundít egy keveset, hogy az este tartalmassá lehessen.

Vagy csak ül és készül, hogy a holnap is megélhető legyen.

Vagy a jövőt fogja karon, s játszanak együtt egyet. Halkan, kedvesen gügyög – egy teljes napot kitörölve –, hogy érezze, ez lehet másként is.

Estére csupán az elmerülés marad.

Így:

Így.

Varju Katalin: Trainspotting